Gyalogbékák és más állatfajták

Rövidesen Szlovákiában is hivatalosan kezdetét veszi a turistaidény - adta tudtomra nemrégiben kedvenc sajtóügynökségem –, s engem ez az önmagában is nagyszerű, mondhatni lélekemelő tény arra késztet, hogy jól odamondjak nekik. Megint – mert a gyerek köztudottan abból tanul…

Gyereknek nevezem jelen esetben ezt a mindössze tizenöt éves, tehát korántsem nagykorú köztársaságot, melyet egyesek első elragadtatásukban Európa ékszerdobozának, mások kis Svájcnak neveztek. Egyik megjelöléssel sincs semmi baj, hiszen ritka szép darabja ez a világnak; a tengert leszámítva egy helyen van itt minden, ami a kulturális és természeti értékekben tobzódni vágyó turistának kellhet – ebbe a tengeres dologba meg most inkább nem mennék bele… Szóval: olyanok vagyunk mi itt, a Kárpátok bércei alatt, mint egy kiváló minőségű termék, melyet valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem lehet eladni. Itt jegyzem meg: nem is szabad, de profitálni azért kellene belőle, ha már így beleszülettünk a szépbe s jóba, mint disznó a kukoricásba…

1989 óta – írja nekem az Ismeretlen Hírszerző – az ország egyetlen kormánygarnitúrája sem gondolta komolyan, hogy érdemben kellene tenni bármit is az idegenforgalom fejlesztéséért. Hivatalosan ez úgy hangzik, hogy valamennyi kormány csupán deklaratív szinten támogatta az idegenforgalmat, ám egyikük sem tett legiszlatív lépéseket azért, hogy az a bruttó hazai össztermék jelentős tényezőjévé váljék. Annak ellenére sem, hogy a Világgazdasági Fórum 2007-es összesítésében az idegenforgalom terén mutatkozó potenciálok és versenyképesség Szlovákiát a világ százharminc országából az előkelő harmincnyolcadik helyre sorolta! A kormány hányavetiségén kívül a reklám hiánya, az úthálózat lerobbant állapota, a rendőrség megbízhatatlansága, a légi közlekedés fejletlensége, a magas szállodai árak, a hosszú távú tervek, illetve az ilyen irányú vállalkozások támogatásának hiánya gátol bennünket abban, hogy valódi, világhírű turistaparadicsommá érjünk – tudtam meg. S még valami: „a szlovák népesség hozzáállása a külföldi turistákhoz.”Nosza, magamba szálltam, s azt láttam, lehet valami e mögött a népességes duma mögött – tekintet nélkül arra, hogy nem mindenki szlovák ám, aki populációnak számít errefelé –, mert eszembe jutott Európa, s tán a még emberi léptékkel mérhető világ legszebb táján eltöltött gyermek- s ifjúkorom, s hajh, elpirultam…! Taposták azt a vidéket akkoriban is szép számmal a Cseh-, Lengyel- meg ki tudja, milyen országból szalajtott, degeszre gyömöszölt hátizsákokkal nyomuló turisták, s mi – urambocsá’! – gyalogbékáknak neveztük őket. Persze irigykedtünk rájuk, de a hivatalos álláspont az volt, hogy nem elegyedünk szóba „a gyöttmentekkel”, így ahogy gyöttek, el is mentek. Ehettek a kocsma udvarán, hálhattak a futballpálya gyepén, s böszmeségünkre akkor ébredtünk rá, amikor a rendszerváltás után messziről jött emberek arról kezdtek regélni, hogy az ilyeneket Erdélyben turistáknak nevezik, behívják őket a házba, étellel, szállással kínálják, s magyar testvéreink szépen éldegélnek belőlük. Vidéki turizmusnak nevezik ezt az eljárást, mely azon alapul, hogy ha szép lassan húzogatjuk a bőrt a „gyöttmentekről”, az nem fáj senkinek. A felismerés annál nagyobb erővel hatott, mivel a jó példa ott volt, a Hegy mögött, az Aggteleki Nemzeti Park falvaiban – de mentségünkre fel tudom hozni, hogy akkoriban azok igen jól őrzött hegyek voltak. Arra viszont nem látok semmilyen mentséget, hogy falvaink látványos haldoklása tovább folytatódik, amikor köztudott, hogy a vidéki turizmus alacsony kezdő befektetéssel is sikeresen működtethető iparág.

Visszatérve a keveset magasztalt mindenkori kormányzathoz, e helyütt mondom el, hogy hozhat az bármilyen törvényt, rendelkezést, rendeletet – a közfelfogást nem tudja megváltoztatni. Míg ezt magunk meg nem tesszük, potenciális hentergők maradunk egy potenciális ékszerdoboz közepén – potenciális jólétben.