Gumibottal üthetik a pozsonyi bőrfejűek nyomát

– Vagy inkább egy cellában akar éjszakázni? – ezt maga az országos rendőrfőkapitány első helyettese kérdezte tőlem, teljesen komolytalanul. Ritka alkalom, mosolyogni látni Jaroslav Spišiakot. Fél nappal azelőtt még csak egy hirtelen ötlet volt, amiért a rendőrség Récsei utcai épületébe kerültem.

– Propagálni kell a rendőrség munkáját – mondja Spišiak. Bólintok. Pozsony, kedd délután két óra, odakint őrjítő kánikula, a bűnügyi főigazgató irodájában legalább zümmög egy légkondicionáló. Fixírozzuk egymást. Szeretnék egy éjszakát egy rendőrőrsön tölteni, jó lenne, ha segítene kiválasztani valami jó kis helyet a városban. Jó kis hely? Olyan, ahol történik valami, ahová behoznak öt-hat garázdálkodót, minimum három-négy örömlányt és legalább egy-két verekedőt.

– Nem akar inkább megnézni egy akciót? – kérdi Spišiak.

– Milyen akciót?

– Antirasszista akciót a városban. Ma este.

Este kilenckor a nyugalom leghalványabb külső és belső jele nélkül végigmegyek a Kő téren, remegő hangon jelentkezem a „Két oroszlánnál”, a rendőrség főhadiszállásán. Egy harcsabajszos úriember fogad, kapásból Július Satinskýnek nézem, aztán megtudom, hogy ő a bűnügyi osztály vezetője. Vállon vereget, hideg ásványvízzel kínál. Jólesik, elfogadom.

– Tulajdonképpen milyen akció készül?

– Az utóbbi időben nagyon elszaporodtak a bőrfejűek a városban. Nagyobb baj, hogy sokszor meg sem lehet őket különböztetni a többi embertől. Néha teljesen tisztességesen iszogatnak valami kocsmában, ugyanúgy, mint a többi vendég, beszélgetnek, fizetnek, aztán elmennek. Máskor kötözködnek, verekedést kezdeményeznek, törnek-zúznak. Nemrég megszúrtak egy lányt a Posta utcában, a város kellős közepén. A mostani akció tulajdonképpen nem is az igazi bőrfejűek ellen irányul. Vannak tizenöt-tizennyolc éves fiúkból álló csoportok, ezek nem valódi bőrfejűek, csak kopaszra vannak nyírva. Persze ha igazi bőrfejűekből álló bandát vesznek észre, akkor hozzájuk csapódnak, egyébként csak a kocsmákat járják. Általában Ligetfaluból indulnak el este kilenc-fél tíz körül portyázni, aztán az első éjjeli busszal hazamennek. De majd meglátja – teszi hozzá biztatóan.

– Milyen gyakran van ilyen akció?

– Az attól függ. Havonta. Néha gyakrabban.

– Előre tervezik, vagy a helyzet hozza?

– Mindkettő.

Fél tízkor beültetnek egy civil rendszámú autóba, elvisznek a Sasinková utcai rendőrségre. A bejárat előtt legalább húsz egyenruhás, meg vagy tíz civil rendőr áll. Az utóbbiakat nagyon nehéz lenne megkülönböztetni valami bűnszövetkezet nehézfiúitól, később kiderül, hogy a hasonlóság nem feltétlenül a véletlen műve. Parancsnokuk – szintén magas, kopasz, izmos – éppen papírlapokat osztogat. Elrebegek egy jó estét, lenne néhány kérdésem, ám eléggé bizalmatlanok. Vezetőjük végigmér, bemegy az épületbe, megkérdezni, tényleg újságíró vagyok-e. Nem hisz akármilyen igazolványnak.

– Vigyázzon magára. Ahova mi megyünk, oda nem jöhet – veti oda nekem. Látok a kőpárkányon egyet azokból a papírlapokból, amelyeket az előbb osztogatott. Semmi titkos instrukció, semmi tervrajz. Csupán húszegynéhány belvárosi kocsma, vendéglő, kávéház és éjjeli bár neve. Közben visszajön az egyik izompacsirta. Kiveszi a kezemből a papírt.

– Ezek a bőrfejűek lehetséges célpontjai. Vagyis a mieink is.

– Mit csinálnak, ha nem találnak ott egy fél bőrfejűt sem?

– Elég türelmesek vagyunk. Alaposan körülnézünk. Ha helyzet van, rádión riasztjuk a többieket. A többi már nem a mi dolgunk.

– Nem fél?

– Mitől?

– Nem veszélyes?

– De igen.

– Van családja?

Nevet.

– Van. De akit itt lát dolgozni, szereti azt, amit csinál.

– Mióta szolgál a rendőrségnél?

– Nyolc éve.

– Nem volt olyan érzése, hogy jó lenne otthagyni?

Elgondolkodik.

– Nem.

Elővesz egy csomag rágót. Megkínál, a hóna alá kap egy villanylámpát, indul.

A következő két órában majdnem megesz az unalom. Kísérőm, egy civil rendőr – harminchat éve szolgál – mentegetőzik.

– Kedd este van. Ráadásul nyári szünidő. Csendes és nyugodt a város. Nem történik itt ma este semmi.

Sorra érkeznek a „civilek” jelentései. Általában arról szólnak, hogy itt is, ott is bezárt a vendéglő. Fél tizenegykor autóba ülünk. Pozsony teljesen kihalt, a máskor forgalmas egyes számú járás csendes. Esni kezd.

– Nézzünk körül a Művészkertben – invitál a kísérőm. Az „Umelkában” diszkó van. Azaz csak távoli rokona, mert ez inkább halotti torhoz hasonlít. Néhány savanyú képű ember ül az ernyők alatt, két-három egyetemista táncol az esőben. Fél tizenegy van. Még csak egy feltűnően rövidre nyírt hajú embert sem láttunk.

– Nézze, ez nem Chicago – mondja másnap Spišiak a telefonban. Nem érti, miért mérgelődöm. Később feldereng bennem, hogy a rendőröknek éppen az a jó, ha nem történik semmi. Tulajdonképpen a polgároknak is.

Pénteken ismét hívom a harcsabajuszost. Kilencre beszéljük meg a találkozót a Sasinková utcában. Háromnegyed kilenckor egy teremtett lélek sincs a főbejáratnál. Elkéstem? Az őr azt ajánlja, nézzem meg az András-temető felőli bejáratnál. Ott sincs senki. Tanácstalanul toporgok.

A parkolóban váratlanul három kommandósba ütközöm. Gyorsan elhadarom, tulajdonképpen engedélyt kaptam, hogy velük mehessek, mutogatom az igazolványomat, ismerkedő-barátkozó kérdéseket teszek fel. Csak néznek. Sztereotip válaszokat kapok.

– Mi lesz a feladatotok ma este?

– Nem tudjuk.

– Mégis, hasonló akcióban mit szoktatok csinálni?

– A rendőröket fedezzük. Szobrozunk. Ennyi.

Megdöbbenek. Hát kommandósok ezek? Nem tudom, mennyire tűnik bizalomgerjesztőnek az arcom, de hirtelen mindhárman megnyílnak. Elmondják, mennyire nem az ő érdeküket szolgálja a róluk (is) szóló törvény. Például kötelezővé teszi számukra a szolgálati szám viselését, holott a kitűzőt nem is tudják hova rögzíteni, általában elhagyják. Kötelezővé tették a sisak használatát is, amiatt meg nem hallanak jól, éjszaka meg alig látnak valamit.

– Sorra írjuk a tiltakozásokat a főnökeinknek – mondja a középső. Legyint. Semmi foganatja, nem is törődnek velük. Sokszor csuklya nélkül kell bevetésre menniük, mondják. Ez azért veszélyes, mert valami nagyhal kiszúrhatja őket magának, megjegyezheti az arcukat.

– Aztán ha elmegyek fagylaltozni a családommal, könnyen megtörténhet, hogy felismernek, és hirtelen egy kést találok a gyomromban – mondja egyikük. Ránézek, nem viccel. Akkor sem, amikor a fizetésükről érdeklődöm. Azt mondják, nem túl sok, de ezt a munkát amúgy is csak szívvel lehet csinálni, a pénz huszadrangú szempont.

– Veszélyes?

– Ilyen körülmények között igen. Bohócok vagyunk. Nyugodtan írd meg.

Megjön a parancsnokuk, szintén feketében, golyóálló mellényben. Kurtán elküld. A főbejáratnál ugyanaz kezdődik, amit már előző este láttam: a civilek papírlapot kapnak, szétszóródnak a városban. Odakint az egyenruhások beszélgetnek. Unatkoznak. Végighallgatok egy kimerítően hosszú történetet Adolfról, a teknősbékáról, a másik rendőr elmeséli, mit csinál az aranyhörcsöge a lakásban. Fél tizenkettő. Indulnék haza. Fölösleges itt ácsorogni.

Öt perccel később berobog az akció parancsnoka, eligazítást tart az üvegajtó mögött – a sajtó kizárásával.

Öt perccel később teljes sebességgel robogunk végig a rakparton. A Kis Színpadnál észreveszünk egy autóst, ahogy hevesen gesztikulál a volánnál.

– Látja? Telefonál! Hiába üvöltök rá, kétszáz méterrel tovább újra előveszi!

A bűnös autóst a következő kereszteződésben utolérjük. Persze megint telefonál. A parancsnok ismét mutogat, hogy tegye el. Aztán legyint. Lassan bekanyarodunk az Óvárosba. Az egyik járőrcsapat nem akar jelentkezni. Összesen hatszor hallgatom végig, hogy ötszázegy, ötszázegy, vétel. Semmi.

Az Óvárosba nem lehet behajtani, valaki ugyanis elfelejtette lehúzni az úttest közepén a behajtást megakadályozó cölöpöt. A parancsnok éppen morog valamit a szervezettségről, amikor végre jelentkezik az elcsavargott ötszázegyes:

– Jöhettek!

A parancsnok padlóig nyomja a gázt. Visszamegyünk a központba. Röpködnek az utasítások. A Sasinková utcából öt perc múlva kigördül, azazhogy kirobban hat rendőrautó. Mi vagyunk legelöl.

– Nem villogunk! – szól hátra a parancsnok. Ideges. A cölöpöt végre lehúzták, berobogunk a „Fasiszták”, azaz az antifasiszta harcosok háza elé, ahol mellesleg egy forgalmas vendéglő üzemel. Legalább nyolcvan ember ül a kinti asztaloknál. Fél tizenkettő van, kellemes, nyári éjszaka.

– Kezeket az asztalra!

Egyszerre négy kommandós ront a vendéglőbe, a többiek odakint szóródnak szét. Két egyenruhás farkaskutyákat vezet pórázon. Ugatás, ricsaj. A vendégek túlnyomó része nyugodt. Tovább iszogatnak, miközben a rendőrök mindenkit igazoltatnak.

– Az akció célja a skinhead mozgalomhoz tartozó, vagy azzal rokonszenvező egyének felkutatása, esetleg előállítása. Főleg a maguknál tartott náci jelképek alapján tudjuk őket azonosítani. Kivétel nélkül mindenkit igazoltatunk. Ez a körözött személyek megtalálásában segít. Ha valaki azt mondja, nincs nála a személyi igazolványa, nem bántjuk. Tévedni emberi dolog, az alapvető emberi jogok egyike. Megkérdezzük a nevét, meg például a személyi számát, vagy bármilyen adatot, utána kapcsolatba lépünk a központi nyilvántartással. Következik a keresztkérdés: anyja, apja neve, vagy bármilyen családtagja neve, lakhelye. ĺgy tudjuk kiszűrni, ha valaki hazudni akar – mondja hivatalos hangon a parancsnok.

Bemegyünk a vendéglőbe. Odabent minden második asztalnál áll egy kommandós, most már sisakban, csuklyában. Igazoltatnak. Kifelé indulok, amikor egyikük elkapja az ingem ujját. Ránézek. Már éppen magyarázkodni akarok, amikor elenged. Tényleg nehéz lehet a sisakban éjszaka egy sötét vendéglőben tisztán látni, hallani.

– Nem találtunk senkit. Ez is siker. Azt jelenti, hogy viszonylag biztonságos a környék – ereszt meg egy félmosolyt a parancsnok.

Az akció véget ért. Beszállunk az autóba. Hirtelen, egy láthatatlan karmester intésére, kitör a vendégekből: „Éljen a rendőrség!” Gúnyosan megtapsolják őket.

– Gyakran találkoznak ilyen reakcióval? – kérdem az előttem ülő fiatal rendőrnőt. A parancsnok válaszol helyette.

Nem túl gyakran. Amit most látott, egy nyugodt, zavartalan rendőri akció. Sok mindenre képes a tömegpszichózis. Valószínűleg feszültségoldó volt a vendégek reakciója. Többé-kevésbé természetesnek vették a rendőrök jelenlétét, igyekeztek együttműködni. ĺrja meg nyugodtan, ebben a városban nem történik semmi.