Grarup itt nem kap díjat

„Ez a város érdeke is, katasztrófa lenne, ha a roma családok az utcára kerülnének” – mondja Pázmány Péter polgármester. – Több mint 10 millió koronás beruházással még egy emeletet húztunk a roma családoknak otthont adó Karcsai úti épületre, és odaköltöztettük azokat, akik a Lőrincz Gyula utcai lakásukért képtelenek voltak kifizetni a lakbért és a rezsiköltségeket. Szükséglakásoknak is nevezhetnénk ezeket a tetőtéri lakásokat, de minőségüket tekintve új, rendes lakások.”

A Karcsai úti ház kapujában egy középkorú aszszony és három fiatalember álldogál. Az asszony kezében üres vödör. Amikor megmondom, hogy újságíró vagyok, elfordul. „Én ugyan nem mondok semmit. Itt vannak a férfiak, beszéljenek ők.” Először úgy tűnik, egyikük sincs beszédes kedvében, de amikor az asszony megjegyzi, hogy nincs vizük, és azért van nála a vödör, hogy az udvarról havat vigyen fel, a többiek is megszólalnak: náluk sincs napok óta víz, nincs az egész házban, mert kikapcsolták.

Csík a falon

Már többen állnak a kapuban, egy magas, sovány férfi behív földszinti lakásába. Szavaiban keserűség és indulat: „Én nem azért vagyok ebben a házban, mert az előző helyen nem fizettem lakbért, nekem ez az első lakásom, és havonta rendesen fizetek érte. Nem is tudom elmondani, milyen állapotban hagyták hátra ezeket a helyiségeket az előző lakók, micsoda borzasztó rendetlenség, piszok, bűz volt itt. Nem volt egy ép ajtó, ablak. Mindent rendbe hoztam, rengeteget dolgoztam, és nézze, mi történt: látja ezt a csíkot, végig a falon? Idáig jött föl a kanálisból a szenny, mindent elárasztott. De nem egyszer, hanem egymás után háromszor. Hát azért vettük az új bútort, az új szőnyeget, hogy itt menjen tönkre?”

Buga Róberték bútora valóban új és szép, a nagy szőnyeg feltekerve vár jobb napokra. A falon nedves csík jelzi, hogy 15 – 20 centiméter magasságban állt a kanálislé. „Kihívtuk a szerelőket, de nem tudták megjavítani a hibát, azt mondták, ne használjuk a vécét. A kisfiunk beteg, a fejét meg kellene operálni. De ilyen körülmények közé hozzuk vissza a kórházból? Még valami fertőzést kap” – mondja Bugáné, aki karján egy aprósággal kísér végig a lakáson, mellette sápadt, szép arcú, öt év körüli fiúcska, ő az, akit műteni kellene. Buga Róbert az udvaron megmutatja a csatornanyílást: „Most ebben a hidegben nem lehet érezni, de nyáron rettenetes itt a bűz, innen jönnek fel a patkányok. Hát mondja, rendjén van ez, így kell ennek lenni?” Tény, hogy csatornanyílásnak csak jó adag szépítéssel nevezhető a széles gödör, a tartalma szerencsére befagyott. De mi lesz, ha olvadni kezd?

Most már sorra nyílnak az ajtók, a lakók szinte kézről kézre adnak, és minden lakásban ugyanaz a kép fogad: szép bútorok, szépen berendezett szobák. Egy helyen bekeretezett Vermeer-reprodukció függ a falon, körülötte válogatottan szép tájakat ábrázoló fényképek, szintén keretben. Szembetűnő a különbség a barátságtalan folyosó és a nagy igyekezettel lakályossá tett lakásbelsők között. Sehol sincs különösebb rendetlenség, pedig bejelentés nélkül, váratlanul érkeztünk.

Mennyi a hátralékod?

A következő lakásban nincs nagyon meleg, egy kis kályhával fűtenek, az aprócska gyerekek mégis mezítláb vannak. „Nincsenek radiátorok, így kell fűteni” – magyarázza a háziasszony. Kérdésemre, mivel fűtenek, azt a választ kapom, hogy fával, amelyet innen-onnan szereznek be. Az egyik emeleti lakó a szobájába invitálva kinyitja a szekrényt, amelyben takaros rendben sorjáznak az ágyhuzatok, fehérneműk. „Ennyi a tiszta ruhánk, ha ez elfogy, nem tudom, mi lesz, hisz víz nélkül nem lehet mosni. De megmondom, hogy én a gyerekeket nem fogom így iskolába küldeni, piszkosan nem fognak járni! Hát megkoszosodjunk, megbetegedjünk?” „Még vécére se járhatunk itthon, másokhoz kell bekéredzkednünk, a vizet messziről hordjuk” – panaszolja egy másik asszony.

Weiszné konyhájában magasra csapnak az indulatok. Vagy tucatnyian vagyunk a kis helyen, mindenki beszél, mindenki azt bizonygatja, hogy rendesen fizeti havonta a lakbérét, mégis leállították a vízszolgáltatást. Akiknek ez az első lakásuk, és nem azért kerültek ide, mert az előző lakás bérét nem fizették rendesen, sérelmezik, hogy nekik sincs vizük: úgy érzik, másokért kell bűnhődniük. „Kétezer koronát kellett fizetnünk a vízért, Ravasz József mindenkitől beszedte, akkor hogyan, hogy nincs vizünk?” – kérdezi Weiszné, a jelenlévők egyetértő bólogatása mellett.

Felhívom Ravasz Józsefet, hogy tőle kapjak választ a kérdésre. Hamarosan megjelenik, és elmagyarázza, hogy az a kétezer korona a hátraléktörlesztésnek csak egy töredéke volt. A leghangosabban méltatlankodók is elhallgatnak, amikor nekik szegezi a kérdést: „Neked mennyi a tartozásod?” Kiderül, hogy mindegyik több tízezer koronás lakbérrel adós. Pontosabban nem is a lakbérrel, mert az a megfizetendő tételek legalacsonyabbika, szinte jelképes összeg, mindössze 350 korona. A legnagyobb tételt a vízfogyasztási díj jelenti. Hirtelen eszembe jut, mit mesélt egyik ismerősöm, aki többször járt a romák lakta házakban: ott ha két üveg sört hűtenek le a nyári melegben, órákig folyatják rá a csapból a vizet, ahelyett hogy beállítanák egy vödör hideg vízbe.

Ennek véget kell vetni!

Ravasz József költő, újságíró az egyetemen a doktori munkáját a közép-kelet-európai romák identitásáról írta, Dunaszerdahelyen romológiai kutatóintézetet hozott létre. Hogy miért vesződik az ilyen ember a lakbérhátralékosok gondjaival? Önként vállalta, mondja, nem mintha nem volna egyéb tennivalója, mert van elég, nemrég két könyve jelent meg, és további tervei vannak, de tanulni is azért tanult, hogy a romákon segíthessen. Nem sértődik meg, amikor megkérdezem: ugyan már mit segíthet a romológiai kutatóintézet, ha csupán egy emberből áll – belőle. „Itt egészen más munkamódszerekre van szükség. Mert lehet valakinek akadémiai titulusa, de ebben a munkában nem tud nekem segíteni. Nem vagyok egyedül, már az is nekem dolgozik, akit megkérek, adja át az üzenetemet, figyelmeztesse ezt és ezt a családot, figyeljen jobban oda a gyerekeire, mert ezt és ezt csinálták. Ha így vesszük, ennek az intézetnek nagyon sok munkatársa van, anélkül hogy papírja, szerződése volna róla” – magyarázza. Most újabb szervezetet hozott létre, egy szociális szolgáltató központot, a Khetanolt, ami magyarul azt jelenti, együtt. Ez az önkormányzattal, a munkaügyi hivatallal és egyéb szervekkel közösen keres megoldást a romák legégetőbb gondjaira.

„Mert nem a víz a legfőbb probléma abban a környezetben, ahol jelen van a munkanélküliség, az iskolázatlanság, a prostitúció, az alkoholizmus és megannyi más baj. Ok és okozati összefüggéseket keresve meg kell találni a problémák megoldásának kulcsát. Ez az önkormányzat kezében van, de tudatosítani kell, hogy az önkormányzat nem a bőség kimeríthetetlen kosara, amelyből vég nélkül venni lehet. Ezért valamit le is kell tenni az asztalra. El kell érni, hogy a romák megértsék: ez már nem a szocializmus, ez egy teljesen más világ, ahol semmi sincs ingyen. Siránkoznak, tragédiának veszik, hogy a vízdíjhoz hozzá kellett fizetniük kétezer koronát. Hát még a városnak mekkora tragédia, hogy az adófizetők pénzéből folyton el kell venni százezreket a romák adósságainak törlesztésére. A dunaszerdahelyi önkormányzatban évről évre körforgásban jelenik meg ez a probléma. Ennek véget kell vetni. A város nem rakta ki a nem fizetőket az utcára, újabb esélyt adott nekik. Aki továbbra is azt akarja, hogy legyen tető a feje fölött, fizesse rendesen a bérleti díjat, ez így tisztességes”– mondja Ravasz József.

De miből?

Miből fizessenek, ha szinte nem akad, aki ne szociális segélyből élne? – vetem ellen. Ravasz József szerint fizessék meg a segélyből. Mint mondja, a romáknak is meg kell tanulniuk, hogy vannak kötelességeik, s közülük három minden másnál fontosabb: munkát keresni, a gyerekeket iskolába járatni és fizetni a lakásért. Megint tamáskodom: ehhez arra volna szükség, hogy valaki állandóan felügyelje, ellenőrizze őket. „Épp ezen dolgozunk – hangzik a válasz. Többek között ebben fog segédkezni az a hét roma asszisztens, akik most végezték el a 120 órás tanfolyamot. Azt akarjuk elérni, hogy rögtön a segély átvételét követően ott helyben, a postán befizessék az embereink a lakbért és a többi számlát. Ügyelünk, hogy a gyerekeik rendesen járjanak iskolába, nehogy úgy járjanak, mint a szüleik, akik képesítés híján nem tudnak elhelyezkedni. Nemsokára munkaerőbörzét szervezünk, remélem, hogy a környékbeli munkaadók el tudnak helyezni pár embert.”

Ravasz József szavaiból kiderül, nem minden olyan fekete, ahogy a kívülálló látja: Buga Róberték, akiknek a csatornaszenny elöntötte a lakását, öt gyermekükkel előzőleg egy pincében laktak, amelyhez képest a Karcsai úti lakás „valóságos palota”. A csatornahálózat hibájáról már tud az építésügyi osztály vezetője, és megígérte, hogy tavasszal elhárítják. „Igen – mondja Ravasz – , én is tudom, hogy a romák számára összehasonlíthatatlanul nehezebb és fájdalmasabb az új körülményekhez való alkalmazkodás, mint a nem roma többség számára, de nincs más út. Annak örülök, hogy az önkormányzat nagyon jó partner, mindig mindenben készségesen segít, még egyetlen tervemre, javaslatomra sem mondta, hogy nem kivitelezhető, soha nem történt meg, hogy elutasított volna. Ugyanezt mondhatom a járási munkaügyi hivatalról is.”

A World Press Photo egyik idei fő-díját Jan Anders Grarup dán fotoriporter nyerte egy kelet-szlovákiai romatelepen készített sorozatával. Grarup háborús fotósként ismert, aki mindig oda megy, ahol veszélyben az emberélet. Egy biztos: Dunaszerdahelyre nem fog jönni. Nem mintha itt különösen rózsás volna a romák helyzete, hanem azért, mert a városvezetésben és a városlakókban van annyi bölcsesség, hogy belássák: nem lehet egészséges az, akinek üszkösödik egy tagja, még ha csak a kisujja is. Pázmány Péter polgármesternek igaza van, amikor azt állítja, az egész város érdeke, hogy a romák ne kerüljenek reménytelen helyzetbe. S hogy nincs minden eredmény nélkül az az áldozatokkal járó küzdelem, amelyet Dunaszerdahely ennek érdekében folytat, bizonyítja, hogy máshol is felfigyeltek rá. A romaügyi biztos hivatala Klára Orgovánová Dunaszerdahelyen tett látogatását követően egymillió koronát utalt ki – némi muníciót a harc folytatására.