Gondolatok kétszázhetven hektá

A fent leírtak persze tényleg csak azokra a „bizonyos körökre” vonatkoznak, akik meglátják a földben az üzletet, s kapcsolataik révén képesek megszerezni a tulajdonjogot is. Az ősei hagyatékához ragaszkodó kisembernek bizony nemegyszer komoly gondot jelent, hogy örökségének jogos voltát bizonyítsa; ez lehet az egyik oka annak, hogy a föld fokozatosan nyűggé válik, s a tulajdonosjelöltek nem egy esetben inkább önként mondanak le róla az állam javára, semmint belemenjenek az esetleg több évig tartó huzavonába.

Nem így a tornagörgői halastó alatt található földek tulajdonosai, akik 1963 óta, vagyis négy és fél évtizede várják, hogy visszaszerezhessék a letűnt rendszer hivatalai által kisajátított tulajdonukat, vagy az 503/2003-as törvény szerint legalább hasonló minőségű és kiterjedésű földterülethez jussanak. A dolog már csak azért sem egyszerű, mert az állami hivatalok időközben hibát hibára halmoztak, összekuszálták a tulajdonjogi viszonyokat, majd a panaszokat egymásnak továbbították. Az üggyel foglalkozó bíróságok ugyanakkor formai okokra hivatkozva utasították el több ízben a beadványokat; a közel egy évtizede húzódó, gyakorlatilag semmilyen kézzelfogható eredményt nem hozó tárgyalásoknak mégis meglett az a „hasznuk”, hogy a tulajdonosok, illetve az örökösök egy része feladta a szélmalomharcot. Pedig korántsem merítették ki az összes lehetőséget, s közös fellépéssel akár jogi precedenst is teremthettek volna, mely kiindulási pontként szolgálhatna több ezer kisemmizett dél-szlovákiai földtulajdonos számára…

Hosszú távon közérdekű

Bár kerek egy évvel ezelőtt lapunk hasábjain „Ellopták a halastavunkat!” behatóan foglalkoztunk az üggyel, mégis fontosnak tartom ismertetni a tényállást; egyszerűen azért, hogy érzékeltessem: hivatalaink malmai lassan, de „eredményesen” őrölnek.

Történt pedig 1954 februárjában, hogy a kassai székhelyű Kerületi Nemzeti Bizottság határozatot hozott a Tornagörgőn létesítendő halastavak ügyében. Ennek 7. pontja egyértelműen kimondja: „A Kassai KNB építésügyi osztálya az építőnek azt javasolja, hogy mindazokat a földterületeket, melyek az építkezéshez és üzembe helyezéshez szükségesek, megállapodás útján, vagy külön eljárás keretében kisajátítással szerezze meg.” Ez utóbbi jogos mivoltához a múlt század ötvenes éveiben nem férhetett kétség, s ezt a határozat következő, tehát 8. pontja is leszögezi: „Az engedélyezett építkezés közérdekűnek minősül.”

A következő mozzanat 1963-hoz kötődik – ekkor kelt a Rozsnyói Járási Nemzeti Bizottság pénzügyi osztályán az a határozat, mely egyértelművé tette az állam részéről történt kisajátítást, s a területeket a stupavai állami halgazdaság kezére adta. Egy évvel később ugyanez a hivatal szólította fel a halgazdaságot, hogy telekkönyvileg is rendezze a 270 hektáros területet, ám a kataszteri hivatal a kérvényt formai hiányosságokra hivatkozva visszautasította. Az ok: nem tüntették fel azt a közel hatszáz tulajdonost, akiktől a földet annak idején kisajátították. ĺgy az a helyzet állt elő, hogy a tornagörgőiek megmaradtak tulajdonosnak, ám földjükön minden használati vagy bérleti díj fizetése nélkül a halgazdaság gazdálkodott további harminc évig.

A lakosok tulajdonjogát elismerve végül 1994-ben, majd 1997-ben – tehát jó néhány évvel a rendszerváltást követően – sikerült érvényt szerezni a kisajátítási határozatnak a Rozsnyói Hivatalnál is. Ekkor a nagymihályi székhelyű Kelet-szlovákiai Halgazdaság tenyerelt rá az épületekre és a területre, elhúzva a tulajdonosok orra előtt a bérleti vagy használati díjnak is nevezett mézesmadzagot – de ebből soha egy koronát nem láttak.

Mindig lehet egy fokkal rosszabb!

A Felső-hegy lábánál fekvő településen a helyzet – újságírói szakzsargonnal élve – tovább éleződött. 1997 márciusában az illetékes rozsnyói hivatal kataszteri könyvében 29/97-es számmal egy betét jelent meg, mely igazolja a nagymihályi halgazdaság tulajdonjogát. Időközben – hogy a szó ne álljon – a helyi szövetkezetet felszámoló bírósági végrehajtó is elárverezte az egykori földtulajdonosok által létrehozott úrbéri társulás területét, s azt 1999 áprilisában két úriember meg is vette, mégpedig potom 520 ezer koronáért. Mindezt annak ellenére, hogy a terület sosem volt szövetkezeti tulajdon, s a Rozsnyói Járásbíróság is az úrbéri társulásnak adott igazat. 2001-ben már a község fordult a két tulajdonos ellen beadvánnyal a járási, majd a kerületi bírósághoz, ám ismét előjöttek a formai okok… Közben kiderült, hogy a Kataszteri Földhivatal megsértette a 37-es kataszteri törvényt, amikor hitelesítette a harminc évvel ezelőtti kisajátítást, valamint az is, hogy a földhivatal nem követett el törvénysértést, mivel a kisajátítási rendelet érvényes volt.

Belátom, első olvasásra az ügy elég kusza; de ha figyelembe vesszük, hogy a jó üzletek és gyanús ügyletek elkendőzésének legjobb módja a káoszteremtés, s hogy ez nem csak a legfelsőbb körökben vezet célra, a halastó-ügy már nem is annyira bonyolult.

Itt jön be a képbe a 2003-ban született, s 2004. január 1-jén életbe lépett 503/2003-as számú törvény, melyet legtöbben csak „az ötszázhármas”-ként ismernek. Ez a földtulajdonjog visszaszármaztatását szabályozza mindazon egykori tulajdonosok, illetve leszármazottaik esetében, akiknek a földje 1948. február 25-e és 1990. január 1-je között az állam, vagy más jogi személy tulajdonába került. A törvény 6. §-ának 2. bekezdése rendelkezik arról, hogy bizonyos körülmények között az állam köteles a kisajátított földek helyett megfelelő kiterjedésű és minőségű területet adni az egykori tulajdonosoknak – ám Tornagörgő esetében ez az út sem járható.

Folytatni kell…

„Mivel az 503/2003-as számú törvény 2004 decemberének utolsó napjában határozta meg a visszaigénylési vagy kárpótlási kérelmek beterjesztésének végső határidejét – mondja Klinko Attila, a tornagörgői Úrbéri Társulás elnöke –, 187 személy ezt az utat választotta. Az ügy ott akadt el, hogy 2004 végétől 2008 elejéig a járási földhivatal nem volt képes kidolgozni a szükséges telekkönyvi kivonatokat. Ezek híján nem lehet pótföldeket kiutalni sem. Időközben az egykori földtulajdonosok is türelmüket veszítették – néhányan maguk próbáltak érvényt szerezni joguknak, míg mások csoportosan intézik az ügyet. Bármerre lépünk is, mindig a bürokrácia hálójába futunk; pedig fontos volna, hogy egységesen lépjünk fel, hiszen itt az alkotmány által garantált jogunk érvényesítéséről van szó.”

Szepesi Árpád, Tornagörgő polgármestere úgy tudja, a Rozsnyói Földhivatalnak nincs megfelelő kapacitása ahhoz, hogy ilyen mennyiségű telekkönyvi kivonatot kidolgozzon. Klinko úr csupán érdekességképp teszi hozzá: a Szepsi Földhivatal dolgozóinak alig három hónapra volt szükségük ahhoz, hogy egy másik ügyben kiállítsák a szükséges telekkönyvi kivonatot.

A „halastó-üggyel” az elmúlt években összesen hat ügyvéd foglalkozott; Dr. Szabó Olga 2004 decemberében levélben közölte a község polgármesterével, hogy „…ismerve a jogi gyakorlatot, feltételezem, hogy Szlovákiában ez az ügy eredményes nem lehet, ezért el kellene juttatni a Strasbourgi Emberjogi Bíróságra. Ahhoz azonban az országon belüli összes jogorvoslati lehetőséget ki kell meríteni. Tehát a Kerületi Bíróság elutasító határozata után nem szabad megállni, hanem folytatni kell a Legfelsőbb Bíróságon, illetve az Alkotmánybírósághoz kell fordulni. Ez időben számolva jó esetben három év lehet itthon, a várakozási idő pedig Strasbourgban öt év. Sajnos, a sikert garantálni ott sem tudja senki.”

„Ha az a helyzet áll elő, hogy konfiskálás vagy más eljárás során az állam tulajdonába került a föld – mondja –, nagyon nehéz utólag bizonyítani a tulajdonjogot. ĺgy a földek az állam vagy a község tulajdonába kerülhetnek, s egy idő után eladhatóvá válnak. A tornagörgőiek számára legelfogadhatóbb az lenne, ha pótföldekhez jutnának; s ha ez az út nem járható, küzdjenek tovább az igazukért. Egyszer véget kell vetni annak, hogy az állam rátenyereljen az emberek földjeire, s olyanok kapják meg, akik soha nem dolgoztak rajta és érte.”