Gondolatok a Szent Korona maroknyi népéről

A Farkas Zsolt budapesti ötvösművész alkotta Szent Korona-másolatot Paskai László bíboros szentelte meg, és György Ferenc plébános helyezte elA szerző felvételeTörténik mindez a szelíd Ipoly-völgy egyik szegletében megbúvó községben, Ipolybalogon.

Az Ipoly-mente népéről mindenképp illik tudni, hogy jelentős hányada hithű római katolikus. A már-már legendává szelídülő elbeszélések szerint a szocialista tábor építésének „boldog” negyvenegynéhány éve alatt éppen a hitnek köszönhetően tudtak ellenállni az asszimilálódásnak, magyarán: hívőnek és magyarnak lenni ezen a tájon nagyjából ugyanazt jelenti. A térség néhány avatott ismerője meg mer esküdni arra is, hogy az Ipoly menti palócság körében a magyarság vállalása nem nemzetiségi, hanem vallási hovatartozás kérdése.

Annak, hogy a Szent Korona eddigi másolatainak leghitelesebbike éppen ebben a községben található, oka van, mégpedig hétszáz év távlatában gyökerező történelmi oka. A kezdet a végre – pontosabban az Árpád-ház kihalására – vezethető vissza.

„Ahol a király, ott a korona!”

Az 1301-ben elhalálozott III. Andrással végleg megszakadt az Árpád-házi királyok sora, és véget ért az a korszak is, mely folyamatos fejlődést biztosított a Szent Korona népeinek – vallja sok történészünk. A XIV. század nagy viharfelhőkkel köszöntött eleinkre, de a legnagyobb baj – jó magyar szokás szerint – mégis a főnemesség belső villongásaiból származott. Az ország nagy részét birtokló kiskirályok ugyanis képtelenek voltak megegyezni a trónörökös személyét illetően.

A „legesélyesebb” jelölt, V. István magyar király Nápolyba házasított Mária leányának unokája, Károly Róbert volt. Az 1301-ben mindöszsze tizenhárom esztendős trónörököst május 13-án koronázta meg Bicskei Gergely esztergomi érsek – a Szent Korona híján egy alkalmi koronával. VIII. Bonifác pápa anynyira megörült a dolgok ilyetén alakulásának, hogy követét a hirtelenjében kibocsátott bullával azonnal Magyarországra küldte.

A már említett, egész országrészeket uraló kiskirályoknak – többek között Csák Máténak, az Aba és Rátóti nemzetség fiainak, de Gimesi János kalocsai érseknek is – merőben más volt a „jövőképe”. Arra építve, hogy a sokkal függetlenebb, két országot is kormányzó II. Vencel cseh és lengyel király (mellékesen IV. Béla király unokájának, Kunigundának a fia) inkább szavatolná számukra a kiváltságjogokat, Prágába küldték követeiket. A király bölcs előrelátással fiát ajánlotta Magyarország királyának, és a kalocsai érsek a rendek „legjavának” a jelenlétében 1301. augusztus 27-én Vencelt a Szent Koronával királlyá is koronázta.

Alig fél évvel az utolsó Árpád-házi király halála után két megkoronázott feje is volt Magyarországnak (tizenhárom éves átlagéletkorral); valójában viszont egy igazi királya sem volt.

Miért? Mert magyar királyt csak az esztergomi érsek koronázhat, kizárólag a Szent Koronával. Ez az ősi szokás, mely nélkül nincs királyság.

Ezt követően belső villongások, cselszövések és további hamis koronázások sora következett, míg az élelmes II. Vencelnek eszébe nem jutott Budára küldött, életét László név alatt tengető fia, és a segítségére sietett. Hazafelé jövet persze – „Ahol a király, ott a korona!” alapon – magával ragadta a Szent Koronát is. Biztonsági okokból a Lengyelországba vezető hadi út követése mellett döntött, de vonulása a kor krónikásai szerint is csak egy alattomos rablóhorda meneküléséhez hasonlított.

A Szent Korona kalandos útja 1304. augusztus 13-án vette kezdetét; ekkor került Budáról a pesti révbe, majd Vácra. Másnap Rétságon, Horpácson és Dejtáron keresztül érkeztek az Ipolyhoz, melynek hídján átkelve, Bolugon – azaz Ipolybalogon – tértek nyugovóra, elhelyezve a Szent Koronát és a királyi kincstár legszebb darabjait az Árpád-kori erődtemplom falai között. A magyarok szent ereklyéjének útja ezután Garamkálnán, Nyitrán, Nagyszombaton és Szenicen keresztül vezethetett Brünnbe és Prágába, hogy 1310-ben Erdélyből kerüljön elő. Ez a balogiakat azonban már nem érinti közvetlenül. Az ő „korona-történetük” hat és fél évszázaddal később, a normalizálás által ugyancsak sanyargatott 1970-es években folytatódik.

Napfelkelte koronával, hamis prófétákkal

Aki nyitott szemmel járja az országot, figyelmét nem kerülheti el az ipolybalogi templomon díszelgő Szent Korona-másolat. A Kárpát-medencében mindössze három templom tornyát díszíti e jelkép. „De a miénk a legöregebb” – teszik ehhez hozzá a jó balogiak, inkább elégedetten, mintsem fennhéjázva.

„Az Ipoly mentiek koronatisztelete több évszázados hagyomány – tette hozzá a nem egész egy hete, 2005. augusztusának 14-ik napján megtartott Szent Korona-ünnepen az ipolybalogi „kis koronatanhoz” saját változatát Csáky Pál miniszterelnök-helyettes, aki egykor a balogi iskola padjait koptatta. – Nagyon sokan emlékszünk még arra, amikor a hetvenes években a község a Magyar Nemzeti Múzeumban található dokumentáció alapján elkészíttette a Szent Korona másolatát, majd egy szombati napon ez megérkezett az állásokkal körülvett ipolybalogi templomhoz. Minden csendesen zajlott: a koronamásolat felhelyezése és rögzítése, majd az állások szétszedése is. Hajnali három órára minden árulkodó nyom eltűnt, és az Ipoly mentiek vasárnap reggel már a napfényben ragyogó koronát köszönthették. Hétfőn megjelentek a hatalom kiszolgálói, a hamis próféták, és parancsba adták a balogiaknak, hogy vegyék le a koronát a templom tornyáról. A helybeliek becsületére legyen mondva: egyetlen egy sem akadt közöttük, aki kezet emelt volna a koronára. Régi pompájában néz le ma is az Ipoly völgyére, tanúsítva, hogy az erőszakkal uralkodó hatalomnál erősebb dolgok is léteznek ég és föld között.”

A Szent Korona szerepét, jelentőségét a szóban forgó vasárnapon többen is méltatták: Bugár Béla, az MKP elnöke, Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, valamint Gémesi Ferenc, a Magyar Köztársaság helyettes külügyi államtitkára. Valamennyi szónok véleménye megegyezett abban, hogy a nemzetünk ezerszáz évét jelképező Szent Koronára pillantva iszonyatos magasságokba és mélységekbe tekinthetünk, és a megmaradáshoz erőt csak ebből a tapasztalatból meríthetünk.

Jelkép és erőforrás

A Farkas Zsolt budapesti ötvösművész alkotta Szent Korona-másolatot Paskai László bíboros, nyugalmazott esztergomi érsek szentelte meg, György Ferenc ipolybalogi plébános pedig elhelyezte; az ipolybalogi Szent Korona Kórus a Budapesti Mátyás-templom zenekarának kíséretében egyházi kórusműveket énekelt, majd a nótaénekesek is megénekelték a maguk apró örömeit és fájdalmait.

A szocialista párti magyar politikus finoman közölte a „kismagyarokkal”, hogy az anyaország mindig szívesen pártfogolja az elcsatolt országrészekben élő kisebbségek ötleteit (vagyis az ún. alulról jövő kezdeményezések ideje még sem járt le), az ellentábor színében felvonuló, Orbán Viktor üdvözletét hozó (vastaps!) Fidesz-honatya pedig „szőr mentén” felemlegette a jelenlegi kormánypárt közelmúltbeli baklövéseit. Ott, Szent Korona-másolat árnyékában.

A száz és ezer koronás, illetve ezer és tízezer forintos címletekben kapható Korona-jegy is remélhetőleg szépen fogyott, miképp az Ipoly mente „nemzeti itala”, a mézbor is, minek köszönhetően a ZIZI Labor és az ezerszoknyás Veresegyházi Asszonykórus, valamint a Nox együttes esti koncertjén a hangulat már teljesen festői magaslatokban szárnyalt. A magyar virtus sem délelőtt, sem pedig az est folyamán meg nem hazudtolta önmagát, ami nagyon rendjén is van.

Záróakkordként mindenképp ide kívánkozik a Szent Korona-másolat elkészítésében jelentős részt vállaló Veresegyház polgármesterének, az Ipolybalogról elszármazott Pásztor Bélának néhány gondolata: „A Szent Korona népe vagyunk ma is, mindannyian, akik itt élünk a Kárpát-medencében. Ez a Szent Korona-ünnep jó alkalom arra, hogy magunkba szálljunk, és elgondolkodjunk affölött: összetartó, vagy széthúzó erőt merítünk-e nemzeti jelképünkből. Szeretnék hinni abban, hogy annyi viszontagság után végre képesek leszünk tényleg egymás felé közeledni.”