Gömörördöngős kész nyitni a világ felé!

Újfent egy emberként fordulunk Önhöz, mi, Gömörördöngős község teljes lakossága, mert még mindig bízunk abban, hogy szavaink egyszer csak termékeny talajra hullnak fülében.

Drága Elnök úr,

problémánk lényege, mely ismét arra késztet bennünket, hogy egy emberként ragadjunk tollat valamennyien (és ez alatt a Három Vidám Vasmacskához címzett fogadó teljes, első ligát ivó törzsközönségét kell érteni!), az a szomorú tény, hogy hiába keressük, kis falunk még mindig nem került fel a térképekre. Hogyhogy!? – horkanhatna fel a felületes szemlélő, ám a történelmi tények összefüggéseiben vizsgálva a jelenséget rá kell mutatnunk arra a nagyszerű tényre, hogy a faluba vezető egyetlen hidat a partizánok és a nácik negyvennégy telén közös erővel a levegőbe röpítették, és mivel azóta sem esett vissza, úgy el vagyunk vágva a nagyvilágtól, hogy hozzánk a déli harangszó is csak fél kettőkor ér el. Azóta se ki, se be a faluba, ami egyrészt jó, mert a választások előtt nem ízetlenkedik itt a kutya se, de vannak hátrányai is – például hogy a plébános úr a szemközti partról vizipisztollyal keresztel, aztán vagy talál, vagy sem.

De mert mi a haladás lelkes hívei vagyunk, úgy döntöttünk, nyitunk a világ felé! Az ivó bal oldalában elterülők azt mondják, jó nekünk így, válasszunk pártelnököt, alapítsunk kolhozt, osztán kiáltsuk ki a kommunizmust. Szavaiknak nyomatékot is adtak azzal, hogy elénekelték az „Ez a harc lesz a végső, nem marad utánunk semmi sem...” kezdetű nótát, amivel mi, jobboldalt elterülők semmiképp sem érthettünk egyet (még csak egy felet sem!), ezért az „Oly sötétek vagytok, hogy a varjú villám hozzátok képest, wazzeg!...” kezdetű kiáltványt intéztünk hozzájuk, nagyon találón rámutatva arra, hogy kommunizmus itt már volt, de Samun, a falu bikáján kívül senki sem járt jól vele. Ő is csak azért, mert nem kellett házhoz járnia, egy helyen volt a lábasjószág, de ki is múlt szegény végelgyengülésben. Aztán Bogyó (polgári nevén Lakatos Andor polgártársunk) arca hirtelen felragyogott, mint néger gyerek szájában a Negro cukorka, és a homlokára csapva azt mondta: „Alapítsunk rezervátumot!”

Tisztelt Elnök úr,

be kellett látnunk, hogy igaza van. Mert Bogyó arra gondolt, milyen jó is lenne, ha a megüresedett házakat, telkeket végre benépesíthetnénk olyan politikusokkal, akik egyrészt nagy rajongói a megüresedett házaknak és telkeknek, másrészt meg hasznot is hoznának a falunak. Bogyó azért világot látott ember – Bécsben is muzsikált, míg hatóságilag ki nem tiltották, de nem a játéka miatt, hanem holmi formaságok végett – az ő szavára ezért adni kell. Állítja, hogy egy falu felvirágoztatásának a legjobb módja, ha odaköltöztetjük a köztársasági elnököt vagy egy minisztert, de végső soron egy-két parlamenti képviselő is megteszi.

Lelki szemeink előtt felsejlett, milyen szép is volna, ha mondjuk ott jönne velünk szemben Ön, drága Elnök úr (ebből is láthatja, hogy kicsire nem adunk), és így köszönthetnénk: „Aggyisten, Elnök úr! No, épülget, épülget az a villa?” Vagy azt mondhatnánk, hogy „Szép jónapot, miniszter úr! Hát mégiscsak meglesz az a csatornahálózat?” Esetleg „Tiszteletem, miniszterelnök-helyettes úr! No, mégiscsak megépül az a híd?” De ha csak vagy két független parlamenti képviselővel találkoznánk, ahogy reggel tejért ügetnek a boltba, már azzal is elégedettek volnánk; nekik meg azt mondanánk, hogy „`Brígyeny, pányi poszlanyci! Tagako? Buduje sza, buduje tá ceszta?” Igaz, ezt a falu többségével hosszan kellene gyakoroltatni, mert idegen nyelvül a túlnyomó többség nem igazán beszél, de a cél szentesíti az eszközt.

Ebből is láthatja, igen tisztelt Elnök úr, hogy kis falunk felvirágoztatását nagyon komolyan gondoljuk, amihez hasonló jókat kívánva maradunk kiváló tisztelettel – Gömörördöngős lakosai.

Utóirat: Arra kérjük Önt, hogy ajánlatunkat csak tehetős kollégái körében terjessze, szegény és tisztességes politikus ide ne jöjjön! Majd még felélné azt a kevéskét is, amit a ruszkik elől el tudtunk rejteni!