Garamszentgyörgyi emlékezés

A falu polgárai, bel- és külföldi vendégek együtt emlékeztek meg a második világháborút követő ki- és betelepítés, valamint a Csehországba való deportálás eseményeiről.

A vendégeket a község kultúrházában, a polgármester asszony, Helena Valentová jelenlétében és köszöntésével fogadták szeretettel. A református templomban ökumenikus istentisztelettel kezdődött a nekrológ a történelmi egyházak helyi vezetőinek együttes szolgálatával. Az összegyűlteket a 118. zsoltár 26. versével köszöntötték. „Áldott, aki jő az Úrnak nevében, áldunk titeket, akik az Úr házából valók vagytok!”

Pásztori Attiláné református lelkipásztor Pál apostol figyelmeztetését tolmácsolta, mely szerint „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk”. Megállapítása szerint a jelenlevők azért gyűltek egybe, hogy a múlt fájdalmas történéseire emlékezzenek – nem azért, hogy a sebhelyeket felszaggassák. Az eseményt történelmi távlatba helyezte Káldi György szavaival: „Aki a hegytetőn áll, a völgyben levő tárgyakat vagy éppen, vagy alig látja. Aki tehát a földi dolgokat és szenvedéseket magasabb szempontból nézi, alig látja, s alig veszi figyelembe azokat, sőt inkább messze terülő kilátásai vannak, melyek őt mindenen túlemelik és megerősítik.

Ľubomír Trnavský evangélikus lelkész hangsúlyozta: elsődleges szempont Isten előtt nem a nemzetiségi hovatartozás, hanem a hit. Imádságban fohászkodott, hogy a fájdalmas események ne ismétlődjenek meg. Ezt követően Kürthy Tamás római katolikus plébános egy képpel kívánta illusztrálni az élni akarás fontosságát, mely szerint a betonrengeteg sivárságában imádkozó egy alkalommal a repedések között virágzó növényben látta meg az elpusztíthatatlan életerőt. Hangsúlyozta, megbocsátani nem ésszel kell, hanem szívben.

Ezt követően a helybéli lelkész azokat szólította név szerint, akik elszenvedték a kitelepítést, a deportálást és a kényszermunkát; ők az ezen alkalomra készült emléklapot vehették át. Nemzeti imánk elhangzását követően a két világháború áldozatainak emlékoszlopai közé felállított kopjafát leplezték le. Adhortációt mondott elsőként Helena Valentová polgármester, kiemelve, hogy a letűnt idők után a falu lakosai békés egymás mellett élésének idejét mondhatjuk magunkénak, munkás emberek dicsérik az életet bármely nyelven. Zsáli János, Pécsvárad polgármestere méltatta az oda telepítettek szorgosságát, tanulékonyságát és beilleszkedését, valamint az itteniek szeretetét, és azt a faluképet, mely a vendégek szeme elé tárult. A helybeli és a vendég polgármester közösen leplezte le a kopjafát. Ezután Pásztori Attila esperes-lelkipásztor az elmúlt idők történéseit a humánum szemszögéből kívánta megvilágítani. Menekültekről és megérkezőkről beszélt. Menekültek voltak az ide települő szlovákok a jóléti menekültek értelmében. Ezt saját élettapasztalatával is alátámasztotta. Megérkeztek azok, akik vagonokból, mínusz húsz fokos hidegből szabadulhattak meg – igazán akkor, mikor gyerekeik családot alapíthattak, s mikor már nemcsak egy ház, telek, hanem a sírkert is „otthonra találtakká” tette őket. Ez köti össze az ideérkezőket és eltávozottakat – mindenkinek van ápolni való sírja „otthon”…

Ifjak szavalata, a tárogató hangja tették ünnepélyessé az alkalmat, melyen a megemlékezés koszorúit, virágait helyezték el az egyes testületek, szervezetek képviselői és magánszemélyek. Az ünnepi alkalom a kultúrházban folytatódott, ahol beszélgetésekkel elevenedett meg a múlt. Ünnepi műsor is emelte az alkalom hangulatát. Az érdeklődők közösen látogatták meg a Duba-tájházat is, majd a résztvevők elbúcsúztak egymástól azzal a reménységgel, hogy mindkét irányba van visszaút! (piala)