Fogolytársaim arcát már csak a fotók őrzik

A felszabadulás óta eltelt 60 év alatt 13 katonai kitüntetést kapott és számos megtisztelő ajánlatot, de azt mondja, soha nem akart karriert építeni a múltjából. Jana Beňová felvételeA 84 éves Milan Číž ma már az egyetlen élő személy, azok közül, akik 1945. május 3-án ott voltak a brit légierő által elpusztított három német teherhajó valamelyikének a fedélzetén. A Thielbeck, az Athen, a Deutschland és a Cap Arcona tízezer foglyot szállított volna a lübecki kikötőből Norvégiába, de a britek bombát dobtak rájuk, és az utasok többsége a tengerben lelte halálát. Pár százan menekültek csak meg. A történészek máig is keresik a választ arra a kérdésre, szerencsétlen véletlenről volt-e szó, vagy a pilóták tudatos félrevezetés áldozatai voltak, és azt hitték, hadi rakománnyal teli teherhajókat semmisítenek meg. Milan Číž máig is úgy gondol erre a 60 évvel ezelőtti május 3-ára, mint a második születésnapjára.

A 11 562-es számú fogoly

„Apám lengyel volt, és amikor a németek elfoglalták Csehországot, abban reménykedett, hogy a szudéta vidéket Lengyelországhoz csatolják. Nem így történt, de én átszöktem a határon, és beálltam önkéntesnek a lengyel hadseregbe. Két hónapig, 1939 szeptember elejétől október végéig harcoltunk a németek ellen, de esélyünk sem volt velük szemben. Jobbnak láttuk, ha megfutamodunk és úgy gondoltuk, Franciaországban vagy Angliában húzzuk meg magunkat a háború végéig. Magyarországon és Ausztrián át egészen a svájci határig sikerült eljutnom egy lengyel tiszttel együtt, de ott elkapott a Gestapo. Amikor 1939 karácsonyestéjén szó szerint kirúgtak a teherautóból, és megláttam egy barakkon az „Arbeit macht frei” feliratot, úgy éreztem, hogy a pokol kapujában vagyok. A 19. számú barakkban, ahol 120-an nyomorogtunk, megtudtam a többiektől, hogy Dachauban vagyok és ne is reménykedjek, hogy innen élve hazakerülök. Csupa pap, tudós, művész és egyetemi tanár volt a lakótársam, többek között František Bláha, a Prágai Károly Egyetem professzora is. De ott csak mi szólítottuk egymást néven, a németek számára egy szám voltunk a sok százezer közül. Én a 11 562-es számot kaptam. Napokon belül valóban a lelkem velejéig érzetem, hogy nem vagyok senki és nem jelentek semmit, még egy rühes kutyával is jobban bánnak, mint velünk. Az engedetlenséget azonnali főbelövéssel büntették, de naponta lelőttek vagy felakasztottak néhány foglyot. A német tisztek furfangos kínzási módokat is kitaláltak, nagyon jól szórakoztak például azon, hogy a foglyoknak földdel megrakott talicskákkal kellett versenyt futniuk a barakkok között. Egyszer rajtakaptak, hogy a legyengült barátom helyett én álltam be a futóversenybe, a kezeimnél fogva felakasztottak és egész éjjel úgy lógtam pár centiméterrel a föld felett. Napközben cementes zsákokat raktunk ki a vagonokból, egyszer egy zsák elrepedt a vállamon és a cementpor egészen beborított. Ahelyett, hogy engedték volna, hogy leporoljam magam, rám öntöttek egy vödör hideg vizet. Az egész testemen megkötött a beton, úgy kellett levakarnom, hogy a bőröm is vele szakadt. Rettenetes hideg telek voltak Dachauban, reggelente nem győztük a megfagyott hullákat kihordani a barakkokból. Az egyik éjjel kimentem a latrinára, öten ültek ott, mind megfagyva, ahogy hozzájuk értem lefordultak, mint egy darab fa. Annyira vacogtam, hogy a latrina tetejéről lefeszegettem egy darab kartonpapírt, körbetekertem vele a testem és erre vettem fel az ingem. Kicsit mereven mozogtam benne, ezért rögtön észrevették és újra azzal büntettek, hogy egész éjszaka kézen lógattak. Annyira elkeseredtem, hogy véget akartam vetni az életemnek, ha nem jön arra épp egy fogolytársam, akkor nekimegyek a kerítésnek, amelybe 2200 volt áramot vezettek.”

Lámpaernyő emberi bőrből

Milan Číž édesanyja több levelet is írt a Gestapo parancsnokságára, hogy engedjék haza a fiát, de 1940. augusztus 1-jén azt a választ kapta, hogy ez politikai okokból lehetetlen és további kérvényekkel ne is zaklassa őket. Édesapjának mint vasúti forgalomirányítónak lengyel származása ellenére is sikerült megúsznia a deportálást, de az anyját – talán épp a „gyanús” levelek miatt – elvitték Auschwitzba és ott is halt meg.

„Abban az időben, amikor ő Auschwitzban volt, bennünket is oda vittek, de én akkor nem tudtam erről, csak a háború után találtam meg a nevét a nyilvántartásban. Akkor még csak épült a tábor, mi szegeltük össze, ástuk a gödröket a kerítésoszlopoknak. Amikor a barakkok elkészültek, néhányunkat a Hamburg melletti Neuengamme városkába vittek, egy téglagyárba. Erről a táborról ma is kevesen tudnak. Én szerencsére, jól beszéltem németül, és valahogy kiderült, hogy ipari iskolát végeztem, így egy napon behívott az irodájába a táborparancsnok és megkérdezte, értek-e az autókhoz. Alig jutottam szóhoz a látványtól, ami ott fogadott: a falakon kipreparált emberi bőrök voltak kifeszítve, még az asztali lámpa ernyője is emberi bőrből készült, az állványét pedig lábszárcsontból faragták. Azt mondtam igen, mert éreztem, hogy azt kell mondanom, pedig sose szereltem autót. A műhelyben hamar megtanultam mindent, és ennek a szerencsémnek köszönhetem, hogy kibírtam a háború végéig. Rögtön mellettünk volt az SS-tisztek konyhája, és a szakácsok egy nagy vödörbe öntötték ki az ételmaradékokat. Mi meg mindent megettünk, mint a malacok, nem bántuk, hogy túrógombóc úszik a húslevesben.”

Dráma az égő hajókon

1945 tavaszán már a németek előtt is kezdett világossá válni, hogy elveszítik a háborút, és az utolsó esélyük a helyzet megfordítására az lett volna, ha be tudják vetni az atombombát. Ennek összeszerelésével norvégiai föld alatti laboratóriumokban kísérleteztek és a neuengammei táborból 60 ezer rabot akartak hajókon odaszállítani. A lübecki kikötőből 1945. május 3-án úszott ki négy hatalmas teherhajó. A Cap Arcona, a Thielbeck, az Athen és a Deutschland, fedélzetükön több mint 10 ezer fogollyal, de alig tettek meg pár métert, és a szövetségesek lőni kezdtek rájuk.

„Engem először a Cap Arconára irányítottak, de a hajó már túlterhelt volt – csak állni tudtunk egymás mellett és a fedélzeti homokban kapartuk el a piszkunkat, mint a macskák. Az utolsó pillanatban ötszázunkat áttereltek a Thielbeckre. A fedélzeten maradtam, és talán ennek köszönhetem a megmenekülésemet. Ahogy az első bombák elérték a hajót, az rögtön kigyulladt és az orra süllyedni kezdett. Kitéptem egy kajüt ajtaját, a vízre dobtam és rávetettem magam, hogy az örvény le ne húzzon. Magam sem tudom, hogy értem el a partot az alig 8 fokos vízben és hány óráig feküdtem ott eszméletlenül. Este, mire egy kicsit magamhoz tértem, jöttek az amerikaiak. Épp annyi erőm volt, hogy jelezzek nekik. Bevittek magukkal Hamburgba a főhadiszállásukra és ott tartottak, amíg fel nem épültem. Pár nap múlva rám bízták az élelmiszerraktár kulcsait. Annyi ennivalót életemben nem láttam, a legszívesebben mindent felfaltam volna, de tudtam, hogy ez a biztos halált jelentené számomra. Eleinte csak kekszeket rágcsáltam és bőven kortyolgattam rá a magyar konyakot. Heteket töltöttem kellemes részegségben, teljesen fertőtlenítettem a szervezetemet, és később az orvosom is azt mondta, ennek köszönhetem, hogy nem vitt el engem is, mint a háborút túlélő foglyok többségét valamiféle gyomorbaj. Később az amerikaiaktól kaptam egy igazolványt, hogy politikai fogoly voltam, adtak mellém két felfegyverzett katonát és a várost járva háborús bűnösökre vadásztunk. Mi fogtuk el többek között a dachaui tábor parancsnokát, a nürnbergi törvényszék előtt én is ott álltam azok között, akik ellene tanúskodtak.”

Emlékezés a kikötőben

Csehországba 1946-ban tért vissza Milan Číž, és a prágai állami levéltárban kereste azok nyomait, akik a Gestapo tagjai voltak. Aztán befejezte a tanulmányait és apja példáját követve vasutasnak állt. A ma 84 éves férfi már a hatvanas éveiben járt, amikor megnősült, feleségével a magyar származású Markuss Edittel hol Bohumínban, hol Érsekújvárban élnek. A felszabadulás óta eltelt 60 év alatt 13 katonai kitüntetést kapott és számos megtisztelő ajánlatot, de azt mondja, soha nem akart karriert építeni a múltjából, csak nyugalomra vágyott. Amikor arra kérték, hogy legyen a Fasizmus Ellen Harcolók Szövetségének vezetője elutasította, mint ahogy elutasította a párttagságot és a titkosrendőrséggel való együttműködést is.

„Egyetlen dolgot vállaltam és vállalok ma is, ha előadni hívnak valahová a második világháborúról, vagy ha szakemberek, történészek munkáját segíthetem, mindig szívesen állok rendelkezésre. Néhány éve a magyarországi zeneprofesszor, Weinberg Ákos keresett fel, tőle Wilhelm Lange könyvét kaptam a Cap Arciona tragédiájáról. Néhány fotón én is ott vagyok, a csíkos rabruhában, alig 40 kilósan úgy nézek ki, mint egy kísértet. A társaim arcát, már csak ezek a fotók őrzik, ők ott nyugszanak a hullámsírban. Évekig nem nagyon beszélt róluk senki, mert a britek máig sem tudják megmagyarázni, miért bombázták ezeket a hajókat. Csak az áldozatok temetésén, 1945. május 7-én Neustadtban adott parancsot a brit Pratt kapitány díszsortűzre – ez volt az egyetlen tisztelgés a sok ezer fogoly előtt, akiket azok küldtek a halálba, akiktől a szabadulásukat várták. A hajók szintén ott maradtak a Balti-tenger fenekén, csak a Thielbecket húzták ki 1950-ben, megjavították és Rheibeck néven újra tengerre bocsátották. Neuengamme-ban többször is jártam, ma már nem áll a tábor, a barakkokat és szögesdrótokat lebontották, a helyükön a holokauszt kutatásával foglalkozó tanulmányi központot hoztak létre. Ennek a megnyitóján én is ott leszek, és elmegyek a lübecki kikötőbe is, hogy bedobjak egy koszorút a tengerbe a többiek emlékére. Évekig többen is találkoztunk ott, azok, akik túléltük a katasztrófát, de idén már én leszek az egyetlen.”