Ezreket késztette adakozásra a történelmi pillanat

„1989. december 22-én Tornaújfaluban élénk érdeklődéssel figyeltem a Szabad Román Televízió adását, mely a Nemzetmentő Tanács Fórumának közleményeit sugározta” – mondja Köteles Ágoston. Itt ért utol egy üzenet, jobban mondva egy felhívás, mely így hangzott: „A Szepsi Református Keresztyén Egyház gyűjtést hirdet a romániai éhezők, árvák és sebesültek számára. Kérem az elnök urat, munkatársai között, szövetkezete területének lakosai között ezt a hirdetést tegye nyilvánossá! Egyben számítunk az elnök úr hathatós segítségére. Az ünnepek között kérünk két teherjárművet, amely az összegyűjtött adományokat, illetve az összegyűjtött pénzért vett adományokat elszállítaná Romániába. Kérem ehhez a hivatalos papírok elintézését és útlevéllel rendelkező gépkocsivezetők felkészítését.”

Ki írta ezt a felszólítást?

Gábor Lajos szepsi református lelkész fogalmazta meg, és egyben ő volt az első, aki nem csak érezte, hogy tennünk kell valamit, hanem példát mutatva mindenkit erre ösztönzött.

Kellett abban az időben valamilyen engedély a gyűjtéshez?

December 24-én ülésezett a Vöröskereszt Kassa-vidéki Járási Elnöksége, ez adta meg az engedélyt a Szepsi Református Egyházi Hivatalnak, a Vöröskereszt helyi szervezeteinek, illetve a már említett termelőszövetkezeteknek a gyűjtésre és az adományok kiszállítására.

A gyűjtés alig három napig tartott, milyen értékű adomány gyűlt össze ilyen rövid idő alatt?

Az adományok értéke elérte az egymillió koronát. December 27-én délelőtt az összegyűjtött pénzt még árura kellett beváltani Tornán és Szepsiben. Rakományaink legnagyobb hányada szállítható élelmiszer volt, vagyis liszt, gríz, konzervek, szárított tejpor, szalonna, zsír, vaj stb. Ezenkívül lepedők, takarók, ruhaneműk, fehérneműk, gyógyszerek és kötszerek. Összesen két kilenc tonnás és négy három tonnás kocsira pakoltuk az árut. A hetedik kocsin frissen sütött kenyeret szállítottunk.

Respektálták a Vöröskereszt engedélyét a szlovák-magyar határátkelőhelyen?

Négy órán át várakoztattak a határon, hiába ügyködött a Nyilvánosság az Erőszak Ellen Koordinációs Bizottsága, a bürokrácia olykor még mindig erősebb. Gábor Lajos és Szmerek doktor vagy ezer koronát eltelefonáltak, míg végül négy órányi várakozás után mégiscsak átengedtek a határon. Éjfél után egy órakor érkeztünk meg Debrecenbe, ahol hajnali négyig aludtunk valamit a református kollégiumban, majd öt órakor velünk együtt már vagy száz autó indult el a román határ felé, belga, olasz, svájci, német kamionok, de a legtöbb Magyarországról. A segélyszállító járművek a román határ előtt ingyen tankolhattak.

Mi volt a Bódva-völgyi konvoj úticélja, kiknek szánták a segélyszállítmányt, és volt e gondjuk a magyar-román határ átlépésekor?

Olyan barátságos arcokkal és készséges fogadtatással, mint ott, soha nem találkoztam az életben. Csak egy pecsétet ütöttek be az útlevélbe, és mehettünk is tovább. A mi úticélunk Kolozsvár volt. Számomra nagy öröm volt, hogy a teológiai fakultás épületénél kezet foghattam Tőkés László édesanyjával és édesapjával. Tőkés Istvántól kaptuk meg egy római katolikus és egy református egyházi hivatal címét, ahova 3-3 kamionnyi segélyszállítmányt vittünk. Engem és Szmerek doktort a református plébániai hivatalban Fikker János jogtanácsos fogadott. Mondtuk neki, hogy három kocsinyi segélyt hoztunk, a negyediken kenyér van, amit a Mátyás király-téren akarunk szétosztani. Ott most kenyeret osztani igen kockázatos lenne – próbált meg lebeszélni széndékunkról, de mi nem tágítottunk. Utólag derült ki, hogy neki volt igaza, mert megrohanták a kocsit az éhezők, majdnem szétszedték. Dulakodtak, verekedtek, kénytelenek voltunk elmenekülni a perifériára, ahol kevesebben voltak. Fikker jogtanácsos aztán még arra kért bennünket, hogy a legnagyobb kocsinkat, a kilenc tonnásat vigyük a Kolozsvártól 23 kilométernyire levő Gyalura, mert ott van a segélyre a legnagyobb szükség. Szmerek doktor vállalta, hogy kimegy oda, én meg azt, hogy megvárom a többieket a Mátyás-téren.

Mi volt látható akkor ezen a téren?

A szélrózsa minden irányában százával égtek a gyertyák. Sóhajokat, sírást, zokogásokat, jajkiáltásokat hallottam mindenhonnan. Itt tudtam meg, hogy pár nappal ezelőtt, tiltakozásul a temesvári véres események miatt, mintegy kétszázan gyülekezni kezdtek itt a virágüzlet előtt, amikor hirtelen bekanyarodott egy páncélos jármű a térre, és kiugrott belőle húsz, katonaruhába öltözött szekus és felszólítás nélkül tüzet nyitott a tömegre. Csak ott a helyszínen 124-en haltak meg.

Önök is veszélyben voltak?

Igen, amikor megérkeztünk Gyalura, a motelba. A víztározó alatt, egy hídon át vezetett az út. A víztározó töltésének tetején négy tank ágyúcsövei vártak, mielőtt a hídnál tizenkét géppuskás katona állította le a bennünket vezető rendőrautót, majd a teherkocsik ajtaját feltépve élesre töltött fegyvereket szegeztek ránk. A vöröskeresztes zászlók számukra semmi jelentőséggel nem bírtak. Azonnal átvillant az agyamon: a vizet védik, hogy meg ne mérgezzék. Miután a bennünket vezető rendőrök igazolták a kilétünket, a katonák leeresztették a fegyvereiket. Kiderült, hogy a motelban nem tudtak az érkezésünkről, és Szmerek doktorék sem voltak ott, ráadásul a rendőrök is közölték: sürgősen visszarendelték őket Kolozsvárra. Hát ezek igen feszült percek voltak. Nem tudtuk, merjünk-e ott maradni éjszakára, vagy rendőri kíséret nélkül nekivágjunk a határ felé vezető útnak. Kérésemre végül megjelent a Nemzeti Megmentő Fórum és a rendőrség helyi megbízottja, karszalaggal, nem titkolom, amikor beült a kocsiba és elhajtott, voltak, akik kétségbe esve hajtogatták, ez nem a mi emberünk, ez a sekuritate tagja, Szmereket meg a két kocsit mi már nem látjuk többé – és ehhez hasonlókat. Egy óra múlva jött vissza két liter szilvóriummal a kezében, amit nekünk hozott, közölte, hogy minden rendben lesz. Ezzel sarkon fordult és elment. A pálinkához senki nem akart nyúlni. Biztosan higany van benne, ezzel akarnak megmérgezni – vélekedtek többen is. Vettem a bátorságot, és töltöttem az újbódvai elnöknek – aki egyébként az édes bátyám – és magamnak is egy stampedlit. Felhajtottuk. Soha ilyen finom pálinkát nem ittam – mondta a bátyám. Ezzel csak a szádelői sompálinka vetekedhet – toldottam meg én is, mire aztán a többiek is nekibátorodtak, és kóstolgatni kezdték a szilvóriumot. Éjfél volt, mire Szmerek doktor megérkezett a két kocsival. Elmondta, hogy azért volt ilyen sokáig, mert egybehívták az egyházak vezetőit és a tanítókat, hogy döntsék el, kiknek adjuk a segélyszállítmányt. Mikor megtudtuk, hogy a legjobban rászorultakhoz, a Rákóczi-kastályban levő fogyatékos gyerekekhez került, fellélegeztünk, megértettük, hogy a kipakolás is ezért húzódott el ennyire. Ezek után az éjszakát ott töltöttük a hideg motelban, majd reggel nyolckor elindultunk a határ felé. Problémáink a Királyhágón lefelé, és a továbbiakban is adódtak, de az akkori körülmények között – hogy úgy mondjam – ez is benne volt a pakliban. Végül is december 29-én huszonegy órára szerencsésen hazaérkeztünk, és az a jó érzés lett úrrá mindnyájunkon, hogy a bajban segíteni tudtunk a testvéreinknek, s ez mindennél többet ér.