Érti valaki, hogy mi történik most a Vajdaságban?

A többnyelvű helységnévtáblákat fekete festékkel fújják le mostanság a Vajdaságban. Ismerős a kép? A szerző felvételeiEgy-két szűkszavú hírügynökségi jelentéstől és néhány rövid újságcikktől eltekintve nálunk ez nem volt hír. Ha viszont a magyarországi sajtóban megjelent információk alapján terveztem volna meg az utamat, valószínűleg golyóálló mellényben és páncélozott járművel kelek útra. Az anyaországi médiában ugyanis a vajdasági magyarellenes hangulatról és a nemzetiségek elleni támadásokról szenvedélyes hangú írások tömege látott napvilágot. Beszámoltak például arról, hogy nemrégiben többek közt Törökkanizsán, Szabadkán, Újvidéken és Bácsszöllősön is bántalmaztak magyarokat, hogy katolikus temetőket gyaláztak meg, és hogy „Halál a magyarokra!”, illetve „Szerbia pravoszláv, katolikusok takarodjatok!” tartalmú falfirkák olvashatók manapság országszerte. A kialakult helyzetet a magyar politikai közélet olyannyira aggasztónak találta, hogy az Európa Tanácshoz fordult jogorvoslatért, sőt az ügyben Kovács László külügyminiszter, Lampert Mónika belügyminiszter, Medgyessy Péter távozó kormányfő és Németh Zsolt volt külügyi államtitkár is nemtetszésének adott hangot. Bírálták a szerb rendőrség nem eléggé hatékony föllépését és a belgrádi politikusok tétlenségét. Kasza József, a Vajdasági Magyarok Szövetségének elnöke Vojiszlav Kostunica szerb miniszterelnökhöz írt tiltakozó levelet, aki megígérte, hogy egy bizottságot állít fel az események kivizsgálására.

Háborús veszély, vagy hecckampány?

A magyarországi sajtóban az is megjelent, hogy június 26-án Temerínben egy meztelen férfit találtak a rendőrök, a 37 éves Zoran Petrovičot, akit brutális módon megvertek, a végbelébe fakarót szúrtak, a ruháit pedig levizelték. A hatóság rövid időn belül elfogta a tetteseket, akikről kiderült, hogy mindannyian magyar nemzetiségűek voltak. A szerb sajtó az incidenst a magyarok szerb-ellenes támadásaként kommentálta, sőt arról is hírt adott, hogy az áldozat a Szerb Radikális Párt aktivistája volt, aki a támadás következtében mártírhalált halt. Az egészet maga az életben maradt áldozat cáfolta meg, aki bevallotta, hogy nőügy miatt verték össze a már korábban is büntetett előéletű támadói, de ezt már senki sem tartotta fontosnak megosztani a szerb újságolvasókkal. Ez a felemás helyzet még inkább felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsi lettem arra, hogy vajon újabb nemzetiségi háború küszöbén áll-e a Balkán, vagy csupán felelőtlen újságírók és politikusok túlozzák el a helyzetet?

Szerb, szlovák vagy kommunista, egyre megy

Amikor átléptük a szerb-magyar határt, szinte azonnal nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Európának mintegy a szélére értünk. A különben termékeny vidék lakóházait elnézve már megállapíthattuk, hogy az itteniek jóval szerényebb körülmények közt élnek, mint akár a szomszédos Magyarország vagy Szlovákia lakói. Az egykor virágzó Vajdaságon meglátszott az egymást követő háborúk nyoma. Bár itt fegyveres harcok sohasem dúltak, a gazdasági hanyatlás mégis elkerülhetetlen volt. Az egykor jóval nagyobb forgalomra tervezett széles utakon szinte alig találkoztunk gépkocsival, sőt egy-két lovasszekeret is le kellett előznünk. A földeken, amerre a szem ellátott, kukorica termett, a házaik előtt portékáikat áruló falusiak képe pedig minden háború után készült dokumentumfilmbe beillett volna. Valamikor a Vajdaságot a nemzetiségek békés együttélésének példájaként emlegették. Most azonban festékkel lefújt helységnévtáblákat és szerb nacionalista jelképeket láthattunk, még a középületeken is! Az országban szeptemberben helyhatósági választások voltak, így gyanítható, hogy a falfirkák emiatt szaporodtak meg. Feltűnt még, hogy a szlovákiai viszonyokhoz képest rengeteg rendőrrel találkoztunk. Járőröztek, sebességet mértek, egyszóval jelen voltak. A vendéglátóinktól később megtudtuk, hogy minden külföldinek kötelessége jelentkezni a rendőrségen az országba való belépését követően, s ettől még jobban elképedtünk. Első beszélgetőpartnerünk, Tomková asszony, egy helyi szlovák újságíró elmondta, hogy a tartományban az idén tényleg voltak szlovákok elleni támadások. Báčska Palankán a szlovák közösségi ház és az evangélikus templom ablakait törték be nemrég, valamint Lugban és Stará Pazován is történtek különböző atrocitások. Az újságírónő szerint az eseteket a rendőrség kivizsgálta, s bebizonyosodott, hogy azok nem az ott élő nemzetiségek ellen irányultak. A palánkai eset elkövetői legelőször a helyi Szerb Radikális Párt irodájának ablakait zúzták be, majd egy kommunistákkal szimpatizáló boltos üzlethelyisége következett, legvégül a szlovák intézmények ellen intéztek támadást. A randalírozók fiatalok voltak, akiknek a szüleik bocsánatot kértek gyermekeik vandalizmusáért, s az általuk okozott kárt megtérítették. A lugi verekedés résztvevőiről is kiderült, hogy közöttük szerb és szlovák fiatalok egyaránt voltak. Az azonban tény, hogy a házakra valakik horogkeresztet és nacionalista feliratokat pingáltak. Tomková asszony mindössze erről a három, szlovákok elleni támadásról beszélt. Amikor arról kérdeztem, hogy mit gondol a magyarokat ért atrocitásokról, elszólta magát: „Azokról azért naponta olvashatok.” Majd diplomatikusan hozzátette: „De erről beszéljenek inkább a magyarok.”

Jó szerbek, rossz szerbek?

Báčska Palankán a helyi Matica Slovenská képviselői sem kívánták a feszültséget szítani. Arról próbáltak meggyőzni minket, hogy itt a szerbek és a szlovákok mindig is konfliktusoktól mentesen éltek egymás mellett, és hogy az újabb atrocitások tulajdonképpen szót sem érdemelnek. A beszélgetésre mintegy végszóra érkező szerb író így vélekedett: „Nem az itteni szerbekkel van baj. A problémát a Koszovóból és a Boszniából érkezettek okozzák. Ők még nem igazán tudnak beilleszkedni, mert nem ismerik az itteni viszonyokat. Ez néhány év elteltével megváltozik majd. Ők is toleránsabbak lesznek, amikor megtanulják más nemzetiségek szokásait, életvitelét. Talán nem is baj, hogy így keveredünk egymással.” A szlovák közösségi ház gondnoka is tagadta, hogy különösebb feszültség volna az itt élő nemzetek között. Azt viszont megkérdezte, vajon tudom-e, hogy Temerínben a magyarok megöltek egy szerbet.(?) Próbáltam meggyőzni az illetőt, hogy tudomásom szerint a támadás sértettje jól van, és az eset mögött ne keressen nemzetiségi okokat. Ám ő szemmel láthatóan nem hitt nekem, mert hát az újságból és a tévéből is így tudta. Aradácson Ján Ondruš szlovák gazdálkodó már egészen másképp beszélt. Elmondta, hogy a szlovákoknak régebben is el kellett tűrniük különböző megaláztatásokat, és azt állította, hogy a helyzet jelenleg is aggasztó. Nehezményezte például, hogy a helyi szlovák alapiskolában kötelező a pravoszláv szentek képeinek a kifüggesztése. Panaszkodott, hogy a helyibeliek ellenségnek tartják őt, csak azért, mert megpróbált ez ellen szót emelni.

Tarka térkép és Joghurt-forradalom

Juhász Attila polgármester irodájának falán beszédes térkép függ Miközben Zentára igyekeztünk, több lakodalmas menettel találkoztunk. Feltűnt, hogy az autókat szerb nemzeti zászlók díszítették. Ám az egyik falu határában nemcsak a házasulandókat sikerült lencsevégre kapnunk, hanem a fekete festékkel lefújt magyar helységnévtáblát is. Zentára érve azonban már egy egész más kép fogadott minket. Ez a húszezres város ugyanis bárhol lehetne Európában. Rendezett közterek, békésen beszélgető emberek mindenütt. A gyönyörű városházán Juhász Attila polgármesterrel találkoztunk. Az iroda falán mindjárt egy térképet láttunk, amiből sok mindent megérthettünk. „A Magyar Tudományos Akadémia által készített térkép a Trianon utáni vajdasági állapotokat mutatja” – magyarázta a polgármester. „A magyarokat pirossal, a németeket zölddel, a románokat sárgával, a szlovákokat kékkel – de vannak itt még csehek, zsidók és más nemzetiségűek is – a szerbeket pedig rózsaszínnel jelölték. A Vajdaság lakosságát évszázadokon át jellemzően három nagy nemzetiség alkotta: németek, magyarok és szerbek. Ezek, mivel ismerték egymás nyelvét és kultúráját, békésen megfértek egymással. A második világháború idején még kb. 400 ezer magyar volt itt. A háború után a nemzetiségeket kitelepítették – főleg a magyarokat és a németeket – s helyettük szinte kizárólag szerbek érkeztek. Ez a tendencia most tovább folytatódik. A másik ábra a 2002-ből való népszámlálás adatai alapján készült, amelyből látható, hogy minden nemzetiség fogyóban van. A rózsaszín, azaz a szerbek pedig szinte elöntik az egész térképet.” A polgármester a közelmúlt helyzetelemzésével folytatta: „Vajdaságnak 1974-től van autonómiája, saját törvényhozási jogkörrel. Ám Milosevicsék idejében a tartományi autonómia már csak egy üres forma maradt. Az egész vajdasági képviselőháznak akkora jogköre volt, mint egyetlen képviselőnek a belgrádi parlamentben. Mindenben Belgrád döntött. 1991-ben még 320 ezer magyar élt itt, most a legptimistább adatok szerint sem vagyunk többen, mint 270 ezren. Milosevics, azért, hogy abszolút uralkodóvá váljon, kieresztette a szellemet a palackból, azaz felszította a nemzetiségi ellentéteket. Európában 1989-ben mindenütt megbuktak a diktatúrák, nálunk meg épp akkor kezdődött el az ún. joghurt-forradalommal. (Ezt azért nevezik így, mert azokat az aktivistákat, akik ide Szerbiából tüntetni jöttek a vajdasági autonómia ellen, a házigazdák joghurttal kínálták. A tüntetők aztán ezekkel a joghurtokkal dobálták meg a képviselőházat.) Milosevicset 2000-ben sikerült megbuktatni. A kormányváltó koalíció azonban nagy hibát követett el: a Milosevics-féle szocialista pártot nem tiltotta be, és ami még ennél is rosszabb, a Szerb Radikális Pártot sem. Ez olyan, mintha Németországban a második világháború után engedélyezték volna a nemzeti szocialista párt működését. Itt mind a két párt háborús uszításból élt, és tűzbe borította az egész Balkánt. Szerbia lakosságának egyharmada pedig még mindig ezekre szavaz. Ez borzasztó. A Milosevicséket megbuktató demokratikus ellenzéki tömb 18 pártból állt. Ebben a tömörülésben az ultraliberálisoktól a laza nacionalistákig mindenféle politikai erő előfordult. Az utolsó választásokkor mi, magyarok már nemcsak a kormányból szorultunk ki, hanem még a parlamentbe se kerültünk be. A Vajdaság autonómiáját ugyan visszaállították, ám sok olyan jogkört, mellyel régebben rendelkeztünk, egyelőre nem kaptunk vissza. Ám nekünk az igazi bajunk nem is más nemzetiségekkel, hanem mindig inkább Belgráddal volt. Vajdaság az adófizetői fegyelem szempontjából az első helyen van az országban, Dél-Szerbiában viszont örülnek, ha az adók 20 százalékát sikerül beszedniük. Nálunk a hazafiasságot sajnos nem az alapján mérik, hogy ki mennyire veszi ki a részét a közterhek viseléséből, hanem aszerint, hogy kinek van nagyobb hangja. A háború idején nagy cirkusz volt abból, hogy az itteni magyarok nem nagyon akartak elmenni harcolni Horvátországba, arról már kevesebbet beszéltek, hogy a szerbek jó része egyáltalán nem vonult be, vagy az első adandó alkalommal megszökött a frontról. Az az egyik legnagyobb gondunk, hogy a szerbek olyasmit is elnéznek a sajátjaiknak, amit a nemzetiségeknek nem.”

„Üssed, hisz ez is magyar!”

Ezt követően a magyarverésekre terelődött a szó. A polgármester sem híve a felesleges hisztériakeltésnek, ám aggodalmának azért hangot adott: „Zentán és a hozzá tartozó településeken 27 ezer ember él. A városban a magyarok részaránya több mint 80 százalék. Az itt élő szerbekkel komoly összetűzések nem voltak, ezért én a magyarverésről inkább általánosságban beszélnék. Véleményem szerint nem valószínű, hogy ezeket valakik szervezetten hajtanák végre. Az idén tavasszal azonban tagadhatatlanul megszaporodtak az ilyen esetek. Magyarellenes falfirkák is feltűntek, a zentai csata emlékművére például felírták, hogy: „Halál a magyarokra!” Ha én ilyet látok a városomban, arra gondolok, hogy egy falfirka elkészítéséhez egy idióta is elég. Ha ezt a marhaságot, amit fölírt, fennhagyom, azzal minden jóérzésű embert sértek, szerbet és magyart egyaránt. Ezért igyekszem minél előbb eltüntetni azokat, és az ügyet a saját súlyának megfelelően kezelni. Amikor hivatalba kerültem, idehívattam a szerb pópát és a magyar esperest is. Megállapodtam velük, hogy ha bármelyik nemzetiséget támadás éri, mind a hárman fellépünk ellene. Zentán közvélemény-kutatást végeztünk arról, van-e veszélyeztetettség-érzése az itteni magyarságnak. Az emberek a nemzetiségük miatt érzett veszélyeztetettséget a listán csak valahol a 6.-8. helyen jelölték meg. A legjobban azért aggódtak, hogy lemaradunk Európától. Zentán ennek ellenére mégsem múlik el úgy hétvége, hogy ne pofozkodnának össze a gyerekek. Nem hiszem, hogy nemzetiségi alapon vernék egymást, bár előfordulhat az is. Szabadkán, ahol a magyarok részaránya alig 40 százalékos, már más a helyzet. Ott a belvárosból kiszorultak a magyar fiatalok. Mivel nem találnak szórakozási lehetőséget, a külvárosi diszkókba járnak, ahol a verekedéseknek már lehet akár nemzetiségi indíttatása is. A baj az, hogy a rendőrség ezeket az ügyeket nem deríti fel, és így nem bünteti meg szigorúan az elkövetőket sem. Az a fajta agresszió, ami jelenleg Szerbiában megjelenik, részben a gazdasági reménytelenség és a perspektívanélküliség egyfajta kifejeződése. Adott egy frusztrált ifjúság, amely a tízéves háború következményeként jövőkép nélkül él. Általános jelenség, hogy a fiatalok zöme nem tervez hosszabb távra, nem képes távlatokban gondolkodni. Ezért verekszenek egymással és a más nemzetiségűekkel is. A törökkanizsai estben valószínűleg szerepe volt az etnikai hovatartozásnak. Ott magyar fiatalok mulattak, akiket aztán a szerbek megvertek. Szabadkán olyan felkiáltással vertek meg egy fiatalt, hogy „Üssed, hisz ez is magyar!” Újvidéken közel egy éve a Futaki úti katolikus temetőben nyolcvan síremléket rongáltak meg. Nyilvánvaló, hogy ez kik ellen irányult. A hivatalos álláspont szerint azonban csak tizenéves gyerekek randalíroztak... A baj az, hogy ez a szerb közösség számára nem jelent problémát. Pedig a helyzet egyre jobban kiéleződik. A szerb hatóságok nem járnak el elég hatékonyan, a média sem ítéli el ezeket az eseteket. A Tito-korszakban azért nem voltak nemzetiségi alapon történő pofozkodások, mert a hatóság gyorsan és szigorúan lépett fel az ilyen esetekben. A rendőrök most mindent a vandalizmusra fognak, az esetek etnikai motívumait pedig nem vizsgálják ki. Hangsúlyozom, a sajtó is felelős a most kialakult helyzetért. Mert míg az esetekről az itteni magyar média hírt ad, addig a szerb újságok – már ha egyáltalán foglalkoznak a témával – úgy tálalják azt, mint a vajdasági magyarok hazaárulását. Nem értik, hogy az Európa Tanács és Magyarország miért akar beleavatkozni Szerbia belügyeibe. A belgrádi parlament meg nem foglalkozik érdemben az üggyel. A most felállítandó vizsgálóbizottságról Churchill mondása jut az eszembe: »Ha valamivel nem akarsz foglalkozni, akkor az ügy kivizsgálására hozz létre egy bizottságot.« ”

Uszítások, fenyegetések

„A szerb médiában egyedül a temeríni eset keltett hatalmas visszhangot” – folytatja a zentai polgármester. „Hogy a magyarok megvertek egy szerbet, az a hír igazságtartamától függetlenül napokig téma volt. Azt hiszem, ezt hívják hangulatkeltésnek. A rendszerváltás a médiában nem zajlott le. Az uszító újságírókkal sem számolt le senki. Az országban szórványosan mindig is előfordultak etnikai alapú összetűzések. A baj az, hogy ezek elhárítására minden hivatal tunya, lassú és kelletlen. Egy koszovói szerbnek valószínűleg nagyon sérti a nemzeti öntudatát, ha más nyelvű feliratokat lát. Sajnos ezekből a bevándorlókból az utóbbi időben rengeteg költözött a Vajdaságba. Ők ma körülbelül a lakosság 10 százalékát teszik ki. Az, hogy Zentán a radikális párt szavazótábora csökken, annak is köszönhető, hogy a szerbek sem érzik veszélyeztetve magukat. Ez a normális, jól működő kommunikáció eredménye. Ezt hiányolom én országos szinten. Újabban olyan militáns megjelenése is tapasztalható a nemzetiségi ellentéteknek, ami eddig itt nem volt jellemző. A titkárnőmnél nemrégiben egy szerb férfi félautomata fegyverhez való tárat hagyott itt azzal, hogy azt adja át nekem. Ez a szerbeknél azt jelenti, hogy megtöltötte rám a puskáját. Az üzenetet megkaptam, tudomásul vettem, de nem voltam hajlandó ebből ügyet csinálni. Remélem, egyedi eset volt.” A polgármester elmenőben még megmutatta a városháza tanácstermét, ahol a szerb, a vajdasági, a magyar, de az európai uniós valamint a zentai zászló is jól megfért egymás mellett. Majd az emléktáblát is megnéztük, amely tanúsága szerint a múltban, ha itt magyar polgármestert választottak, annak utódja csakis szerb nemzetiségű lehetett, és az utána következőnek újra magyarnak kellett lennie.

Nem tetszett a muzsika?

Szabadkán Dévavári Zoltán újságíróval beszélgettünk, aki már sokkal keményebben fogalmazott: „Egy itt élő magyar szinte megszokta, hogy támadások érik nemzeti hovatartozása miatt. Ami új ebben az az, hogy a diktatúra megdöntése után megint – ruszinokat, románokat és szlovákokat – is értek támadások, akiket ezelőtt nem. Szabadkán legutóbb egy zártkörű rendezvényre törtek be a szerbek, ahol úgy megvertek embereket, hogy öten kórházba kerültek. A rendőrség közleménye szerint a verekedés motivációja a zenei stílus volt. Szerintük ezen kaptak össze a fiatalok. Újvidéken legutóbb egy futballmérkőzésen magyarellenes transzparenseket lengettek a „szurkolók”, majd ezután elégették a Magyar Köztársaság zászlaját. Az, hogy az igazságszolgáltatás egyetlenegy esetben sem ítélte el a tetteseket, számukra mintegy bátorításul szolgált. Gyanítom, hogy ezek mögött az esetek mögött maga a titkosszolgálat van. A rendőrség tétlensége is azt bizonyítja. Nem vagyok híve az összeesküvés-elméleteknek, de mint történész, félelmetes hasonlatosságot látok a mostani szerbiai események és az első világháború utáni németországiak között. Itt is vesztes háborúk voltak, és hatalmas területeket vesztett az állam, valamint itt is a szélső jobb erősödött meg. Az ország egyre inkább sodródik a szélsőségek felé. A radikális párt a szavazatok 45 százalékát kapta, míg az összes demokratikus erő csak a szavazatok 50-55 százalékát tudta megszerezni. Attól tartok, hogy ha ez az áldatlan állapot tovább folytatódik, egyszer betelik a pohár, és a magyarok visszavágnak. Egy ilyen esetnek azonban beláthatatlan következményei lehetnek.”

Tagadhatatlan, hogy ebben az országban tűz ég, a nemzetiségek ellen fellángolt gyűlölet tüze. Jelenleg ez még csak egy gyufa lángja, de vannak, akik félnek tőle, hogy az egy újabb tűzvészt okozhat. És vannak, akik figyelemre sem méltatják. Az azonban a jövő szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy ez az égő gyufaszál a hamutartóban hamvad-e el, vagy valaki egy benzineshordóba dobja. A megoldás egyelőre a szerb többség kezében van. A tűzvész még megelőzhető. Kérdés, hogy azoknak mi a szándéka, akiknek ez módjában áll. A Balkán, Európa, a nemzetiségek, a magyarság és a szerbek érdeke egyaránt a béke volna.