Emberi dimenzió

A temetőből jövet leülök a kertben. Ha nagyon fáradt és kilúgozott vagyok, mindig erre az itthoni kertre gondolok, arra, milyen jó volna leheveredni a fűbe, elnyúlni, csak úgy, gondtalanul, nem gondolni semmire, csak bámulni az eget, a céltalanul rohanó felhőket, érezni a mindenséget a pacsirta szavában és a lombok susogásában. Most ez sem nyugtat. Pedig a fű simogatása ismerős, a szilvafák gyermekkorom óta ugyanazok, igaz, megtizedelve, elszáradva, megöregedve küzdenek az idővel. Már alig teremnek. Balra egy fiatal diófa viaskodik a gömöri vörösagyag halálos szorításában. Nem kétséges, ki lesz a győztes. Ez a föld mindent kivet magából, itt minden falatért kétszer kell megküzdeni. Itt a csákánnyal háromszor kell odasújtani, a kapát arasszal magasabbra lendíteni, mielőtt földbe vágná az ember. Csak a veresgyűrű és a kecskerágó burjánzik vígan az élőkerítésben; ha engednék, egykettőre elfoglalná az egész kertet.

Valamikor régen – istenem, de régen! – itt kergettük egymást a cimborákkal, hol indiánosdit, hol háborúsdit játszva, nyilakkal, fapuskákkal, fakésekkel, csatakiáltásunktól visszhangzott az egész völgy, rikoltozásunk úgy szállt a falu felett, mint augusztus végén a degeszre hízott ludak, ha nekifutottak a temetőoldalból és vitorláztak lefelé. Hogy atavizmus erre gondolni a mindent eluraló világháló és az előttünk vibráló „való” világban? A televízió minden kis agysejtet gondosan átmosó és átöblítő, depressziót hizlaló valóságában? A kollektív butulásban? Nem is az szomorít el, hogy eljárt az idő, hogy az egykori kölyökcsapat szétszéledt, hanem az, hogy mindez talán soha többé nem ismétlődik meg. Hogy az öregedő faluban, az egyre több üres ház között remény sem látszik a visszatérésre. Hogy valahol szétszakadozott a jövő.

Eleinknek talán az adott tartást az élettel való küzdelemben, a nehéz sorsban, hogy utódaikban, gyermekeikben és unokáikban viszontláthatták önmagukat. Ez adott erőt a küszködésben, reménysugárt a reménytelenségben, a megroppant gerincet ez kényszerítette kiegyenesedésre. Ám most valami végleg megszakadt. A fiatalok zöme szétszéledt: egyik Bécsben, másik Csehországban, van, aki Budapesten, Burgenlandban, sőt a tengeren túlon próbál szerencsét. Talán soha vissza nem jönnek. Mert az ember oda megy, ahol élni tud, ahol nem pofáznak neki a kenyérről, hanem dolgozni lehet.

Üres, kihalt a falu. Pedig nyár van, szünidő, verőfény. Dologidő. Valaha azért volt csönd a nyári délben, mert mindenki a mezőn volt.

A bolt betonlépcsőjén munkanélküli fiatalok söröznek. Azért itt, mert már kocsma sincs évek óta. A tisztiorvos bezáratta, mondják, de lehet, hogy nem ez az igazi ok. Tévét nézni otthon is lehet, a sör üvegből is sör. A társaság senkit nem vonz, hiszen kiveszett a messziről jött ember nagyotmondásának varázsa. Egymás élete meg nem érdekes. Túlságosan ismerős. Ők már lemondtak mindenről. Aki nyolc, tíz, tizenkét éve nem dolgozik, már nem remél, csak tengeti a sorsát napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra. Észre sem veszi, hogy megöregedik. Előbb az álmai fogynak el, aztán az élete. Csöndes bódulatban telik az idő. Mondják, akadnak olyan öregek is a faluban, akik egész nap ki se mennek a házból; az olcsó, silány argentin és mexikói filmsorozatok közben éppen csak táplálkozásra szakítanak időt.

Valahonnan távolról mintha zeneszót hallanék. Majálist tartanak a Paperdő nagy tisztásán, vagy valamelyik csűrben? Fonóba indulnak a legények, vagy csak a kuglizóban nevetgélnek? Lányok sétálnak a falu végén, ring a sok szoknya rajtuk, dalra fakadnak... Megsárgult fotográfia előttem: a tanévzáró fényképen legalább harminc gyermek. Igaz, vagy háromszor harminc évvel ezelőtt. Színdarabot játszanak a nebulók. Ma már iskola sincs a faluban. Péntek este bejön az utolsó autóbusz, és hétfőig ki sem megy. Körülöttem a Zöld Sátor elégiája, és nyitott szemmel álmodom.

Lehet, hogy mindenestől viszsza kellene lépni egy évszázadot, és nem abban a hitben élni, hogy itt is a huszonegyedik századot pergeti a naptár? Vissza a petróleumlámpához, a poros úthoz, a kályhában pattogó tűzifa melegéhez? Az elveszett, emberibb dimenzióhoz? Mert szellemileg, emberileg alig haladt előbbre a világ.