Első múzeumi nap Putnokon – gondok és remények

A rendezvény koordinátora Bodnár Mónika volt, a Gömöri Múzeum igazgatója. Elmondta, a rendezvény célja a szomszédos, és a határ túloldalán lévő múzeumi dolgozók, intézmények megismerése, kapcsolatok keresése.

Veres László, a B-A-Z Megyei Múzeumok Igazgatóságának igazgatója ismertette a magyarországi, különös tekintettel a B-A-Z megyei múzeumok helyzetét. Mint kiderült, a szlovákiai helyzettől alig tér el a magyarországi, s mint mondta, a jövőt illetően nem tud megnyugtató választ adni. Veres László ismertette a múzeumok megalakulásának történetét. Mint mondta, 1986-ra már 27 B-A-Z megyei múzeum létesült, amelynek központi intézménye a miskolci Herman Ottó Múzeum lett. S 1986-ban, Szabadfalvy József kezdeményezésére alakult meg a putnoki Gömöri Múzeum is, tehát viszonylag fiatal intézményről van szó. Általában az volt a tendencia, hogy azokat a főként régi, történelmi épületeket, amelyekkel az önkormányzatok nem tudtak mit kezdeni, a múzeumoknak adták. 1989-ben azonban a megyei múzeumi rendszer szétesett, a tájházakat visszakapták az önkormányzatok. Még nagyobb bomlást jelentett az, hogy a műkincsek nagy részét is visszaigényelték az önkormányzatok. Sárospatak például a gyűjtemények 90 százalékát, Mezőkövesd a 60 százalékát. A szerencsi képeslapgyűjtemény legnagyobb része az önkormányzaté lett.

A 17 megmaradt megyei intézményben összesen 143 alkalmazott dolgozik, s ez a létszám kötött. 220 millió forintból kell gazdálkodniuk évente, amiből azonban 95 százalékot a bérekre, az energiaköltségekre és személyszállításra fordítanak. A szakmai munkára a megyében, az összes múzeumot beleértve mindössze 8 millió forint jut, ebből pusztán 1 millió 200 ezer forint a gyűjteménygyarapításra. Bár pályázatok útján 45-70 millió forintot tudnak szerezni a különböző múzeumok, ez az összeg célirányos, s nem javít az intézmények anyagi helyzetén. Veres László a putnoki Gömöri Múzeum látványos fejlődését azonban szembeállította a rossz anyagi helyzettel.

A múzeum épülete az önkormányzathoz tartozik, amelynek nincs pénze az épület felújítására, s az elavult s elromlott fűtési rendszer kicserélésére (emiatt télen a múzeum összes dolgozója kényszerszabadságát tölti, vagy otthon dolgozik). Bár Putnok esetében az önkormányzat a múzeum és a Megyei Múzeumi Igazgatóság közötti párbeszéd jónak mondható, sok más városi múzeum esetében ez nem mondható el. Egymásra mutogat a város és a megyei múzeumi szervezet, s egymásra hárítják a feladatok elvégzését is. Putnok város a lehetőségeihez képest törődik a múzeummal, tavaly például pályázat útján sikerült felújítani az épületben az elektromos vezetéket. A város partner a további tervek megvalósításában is, egy új épület megszerzésében és egy új, bányászattal kapcsolatos állandó kiállítás kialakításában is.

Hazag Ádám fiatal muzeológus előadásában ez utóbbi állandó kiállítás lehetséges útjait vázolta fel, valamint ismertette Putnok és környékének múltbéli bányászati tevékenységét. Bodnár Mónika szintén egy új kiállításról beszélt, amely Putnok és a Serényiek címmel valósulna meg. Bár pályázat útján a múzeum csak töredékes részt nyert el a kiállítás kialakítására, mégis belevágnak a munkába az összegyűjtött forrásanyag és az eredeti képzőművészeti jellegű dokumentumok felhasználásával. Barczikai Ildikó, a gömörszőllősi Mandala Műhely vezetője a kihalófélben lévő mesterségek helyéről és lehetőségéről számolt be, különös tekintettel a mézeskalácsosságra. Mint mondta, Magyarországon csupán ötvenen foglalkoznak ezzel a mesterséggel, s ennek a számnak csak a felét teszik ki a fiatalok. A fő probléma az, hogy ebből a mesterségből sem lehet megélni, ezért nagy részük egyesületbe tömörülve, jövedelemkiegészítésként űzi. Másik probléma, hogy korunkban megváltozott a mézeskalácsok rendeltetése és jelentése. Míg régen erős szimbólumértéke és jelentéshordozó súlya volt, addig manapság hasznavehetetlen dísztárgynak tartják, jobb esetben szuvenír gyanánt vagy élelmiszerként veszik. Nem a mesterek vagy termékeik rosszak tehát, hanem a vásárlói szokások változtak meg. Mindezeket a negatív tendenciákat mérlegelve Barczikai Ildikó mégis a mézeskalácsosságot választotta fő megélhetési forrásul, családjával együtt feladta „civil” foglalkozását és városi létét, s kiköltöztek Gömörszőllősre. Ott létrehozták a Mandala Műhelyt, a látogatók igényét kielégítve. Eszerint együtt látható a mézeskalácsosság történetét bemutató kiállítás, maga a műhely, amelyben bemutatót is tartanak, s végül a kereskedés.

Nagy Andrea szintén Gömörszőllősről érkezett, aki a hagyomány és a fejlődés kapcsolódási lehetőségeit vizsgálta. Röviden beszámolt a Gömörszőllősön több éve futó Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért elnevezésű programról, amelyet a B-A-Z Megyei Környezetvédelmi és Területfejlesztési Kht. hozott létre. Elmondása szerint a fenntarthatóság csak úgy működik, ha mindent rendszerben és összefüggéseiben szemlélnek, s nem próbálják elkülöníteni az emberi tényezőket a környezetiektől. A fenntarthatóság a hagyomány újraértelmezett és újraalkotott elvében is megmutatkozik. A népművészet akkor lesz ismét élő, ha az a mai tárgyakon jelenik meg, a kor igényeit is szem előtt tartva.

Mivel a mai kor embere nem ismeri a kézműves alkotások elkészítésének fáradságos és időigényes voltát, részben ezért sem tisztelik a bennük lévő értékeket. Nagy Andrea elmondta, különféle programokat szerveztek a környéken, amelyekbe az Aggteleki Nemzeti Park is szervesen bekapcsolódott. Táborokat szerveztek, már harmadik alkalommal rendezték meg a Gömör-Tornai Fesztivált, helyi hímző asszonyokat ösztönöznek a hagyományos gömöri hímzések elsajátítására, és szeptembertől pedig tanítani fognak. A középiskolásoknak szánt néprajzi gyűjtőtáborok eredményéből elkészült egy könyv, amely Dél-Gömör és Dél-Torna népi építőművészetének mintagyűjteményét adja. Az Aggteleki Nemzeti Park részéről Szilágyi János számolt be a gyümölcs-tájfajták és a kultúrtáj mentési munkálatairól a nemzeti parkon belül. A főként gyümölcstermesztésből és kereskedésből élő gömöri népesség a háború előtt Kassáig és a Szepességig elvitte az árut eladásra. Az egyes községek nevei, mint Körtvélyes, Almás, Jablonca – bár már a határ szlovákiai oldalán – éppen a gazdag gyümölcstermő múltra emlékeztetnek. Jósvafőn az Aggteleki Nemzeti Park faiskolát létesített, amelyben a tájra jellemző honos, genetikailag tiszta gyümölcsfajták teremnek. Mintegy 40 almafajtát regisztrálnak, amelyek közül sok már a mai ember fülének idegenül hangzik: kassai kormos, honti, sóvári stb. Egyelőre 15 fajtát sikerült szaporítaniuk, s így fajtánként 2-2 fát mentenek meg. Az ilyen fajták előnye, hogy jó savtartalmúak, olyan alkotóelemeket tartalmaznak, amelyeket az ezekből nemesített fajták már elveszítettek, rendkívül jó ízűek és sokáig tárolhatók. A kultúrtáj védelmével kapcsolatban Szilágyi János elmondta, a legelők védelmét is felvállalta a nemzeti park. Ebből a megfontolásból magyar szürke marhát telepítenek egy-egy gömöri bérlegelőre.