Elment Cséplő Ferenc

A (cseh)szlovákiai magyar múltidézés szemszögéből kulcsembert veszítettünk, aki, mintegy jelképesen, 1920-ban, Trianon évében született; és a politikai értelemben kisebbségben élő felföldi magyarság történelmi sorsfordulóinak, mondhatni, koronatanújává lett. Azzá, hiszen már a masaryki republikában, a Pozsonyhoz közeli Rétén született, tanulmányait a patinásan hangzó szenci Magyar Királyi Felsőkereskedelmi Iskolában, majd a pozsonyi közgazdasági egyetemen végezte, a háborút Érsekújvárban élte meg; részt vett a cserkészmozgalomban, aktívan bekapcsolódott az országos magyar kulturális és közművelődési szervezet, a Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület tevékenységébe, mint ahogyan a II. világháborút követő jogfosztottság évei után ott állt a Csemadok születésénél, és egyik alapítója volt a szervezet Pozsonyon kívül létrejött első alapszervezetének is Érsekújvárban.

Most, halálának másnapján nehéz lenne számba venni sokrétű közéleti tevékenységének valamennyi mozzanatát s részterületét, viszont annyi okvetlenül leszögezhető, hogy halálával többszörösen felértékelődik annak ténye, hogy nemcsak készséges elmesélője volt fontos eseményekben és döntő fordulatokban gazdag, a sors hajtűkanyarjaitól sem kímélt életének, hanem jó tollú krónikása is. Már 1942-ben az Érsekújvár és Vidékében publikált, az ötvenes évektől pedig országos hazai magyar lapoknak szinte mindegyikében is. Szülőfaluja iránti ragaszkodását a Réte – bástya és menedék című monográfia őrzi, több más kötetében pedig azt osztotta meg velünk, ami Trianon szlovenszkói magyar generációival történt. Feri bátyánk mesélő és elbeszélő volt, a hazai magyar valóság és történelem okozta viharok megpróbáltatásainak forrásértékű„ oral historyja” és őszinte literátora. Munkásságának valamennyi részterülete pótolhatatlanul fontos mozaikköve a kisebbségi lét igazságának, egy híján száz év valójának. Életrajzi adatainál, köteteinek lexikonokban is fellelhető címeinél sokkal fontosabb az a szellemiség, ami minden cselekedetét, munkabírását, szenvedélyes nyitottságát, körültekintően toleráns emberségét áthatotta. Személyében azonban mégsem csupán egy évszázad históriájának kiváló memóriájú tudorát gyászoljuk, hanem a mindig segítőkész és szeretetre méltó embert, az igazi jó barátot. A minden helyzetben egyenes lelkű polgárt. Emlékszem, még „csak” 90 éves volt, amikor egy alkalommal közönség előtt kérdezhettem meg tőle: mi a legfontosabb princípium és útravaló, amit a szülői házból magával hozott? A szemembe nézve válaszolt: „Azt, hogy ne adjam a nyelvemet, ne adjam a hitemet, ne adjam a nemzetiségemet, és becsületes ember maradjak.”

Feri bácsi, erre a hitvallásodra gondolva fogunk emlékezni rád.

Cséplő Ferencet január 14-én, hétfőn 11:45-kor búcsúztatják a pozsonyi krematóriumban.