Elmaradt a tolongás az autóbusz-pályaudvarokon

A sztrájk felirat ellenére az emberek bizakodtak Múlt szombaton még nem okozott nagy gondot a vasutassztrájk, aki tévét nézett és újságot olvasott, tudta, hogy még a pályaudvarok közelébe sem érdemes menni. Mivel állandóan folytak a tárgyalások, mindenki azt hitte, nagyon hamar vége szakad a munkabeszüntetésnek, minden visszatér a rendes kerékvágásba, pardon, vágányokra. Szombat reggel volt ugyan némi tolakodás, főleg a távolsági buszokon, ám hétvégén általában előfordul az ilyesmi, amúgy is eléggé kevés az ilyen járat. Tegnapelőtt, vasárnap még mindig volt némi remény, hogy a sztrájk véget ér. Amitől mindenki félt, végül bekövetkezett: tegnap reggel sem indultak el a vonatok, alapos mérlegelés elé állítva az ingázókat: kényelmesen, autóval indulnak-e munkahelyükre és a vonatjegy öt-tízszeresét fizetik, vagy pedig kényelmetlenül, lökdösődve, azaz busszal; a vonatjegy másfélszereséért. Könnyen született döntés ott, ahol nincs autó. Galántán próbáltuk megállapítani az arányokat.

Fél hat körül

Ahhoz, hogy visszaváltsák a jegyet, kérvényt kell kitölteniSomogyi Tibor felvételei Életemben másodszor járok Galántán, mégis nagyon sok kellemes élmény kapcsol ehhez a nyugodt városkához, bár kissé ideges vagyok, sorozatban érnek a sokkok, egyik héten államvizsga, másik héten instant riport egy olyan témáról, amely érdekelne, ha éppen nem hiányozna maga a téma. Bonyolult? Számomra is az, bár az idáig vezető gondolatmenet elején még nem tűnt bonyolultnak: reggel fél hatkor kiballagni az állomásra, megnézni az üres síneket, megtekinteni a pozsonyi buszok körül tolakodó és anyázó munkásokat, emberekkel beszélgetni, aztán megenni egy jóízű bablevest a vasúti restiben. Fél hatkor rendben el is indulok, lelkileg már készülök azokra a zaftos kifejezésekre, amelyeket majd talán a munkásoktól hallhatok, remélhetőleg szlováknyelv-szókincsemet is gyarapítva. Szállásadóim részletesen a lelkemre kötötték a vasútállomásig vezető utat, keresztülvágok egy megfagyott kutyakakitól tarkított réten a szocialista-realista betonházak között, következő utca jobbra, egyenesen, aztán... Igen, itt a főút, de ezt részletes magyarázat nélkül is megtaláltam volna. Már messziről elárulja a kocsik zaja. Mind Pozsony felé tart. Olyan közel vannak egymáshoz, hogy eszembe jut egy gyermekkoromban látott cirkuszi előadás, elefántok mennek körben a porondon és közben egymás farkát fogják. Én csak a szívemhez kapok ijedtemben, amikor az egyik árnyékosabb helyen rám köszön egy borostás alak. Várom az ilyenkor elkerülhetetlen sörszagot, de én lepődöm meg a legjobban, mert csak mentolos fogkrém illatát érzem. Az illető is meghökken, nyilván összetévesztett valakivel. A gyanakvást eloszlatandó megkérdezem tőle, hogy jó irányba megyek-e a buszpályaudvar felé. Azt mondja, jó irányba, de rosszkor: nem biztos, hogy felférek a buszra. Ő is megbeszélte valami „Janival”, hogy ketten mennek be egy autóval Pozsonyba, és felezik a benzinköltséget. Ál-rácsodálkozás következik, aztán indulok. Még látom, ahogy a cammogó kocsisorból az út szélére húzódik egy ősöreg Škoda, benne integet a sofőr. Gondolom, ő Jani. Kísérje útját a szerencse. Meg a több száz másik Janiét is, aki tegnap autóval indult el munkahelyére, kollegáival.

Hat óra

Kezemben forró tea, a tenyerem majd leég, a kezem többi része viszont alig mozdítható, annyira átfagytam. Első dolgom volt bemenni a vasútállomás várótermébe egy kicsit átmelegedni, csak aztán indultam riportalanyra vadászni. Egy kis csoport áll az egyik peronon, épp jókor érkeztem, most áll meg mellettünk az autóbusz. Gyors becslést végzek, aztán gutaütés-közeli állapotba kerülök: mindössze húsz-huszonöt didergő ember várja, hogy a sofőr beljebb tessékelje őket. Nincs tömeg, nincs tolakodás, sőt alig merek hinni a szememnek, a többi peronon alig állnak néhányan. Odabent, a vasútállomás várótermében ücsörögnek vagy tízen, de ők inkább a komótosabb helyi járatok utasainak tűnnek. Látszik rajtuk, hogy nem sietnek sehová. Egyikük még újságot is vesz, csodák csodája nemcsak az újságkioszk ablaka, hanem a vasúti jegypénztáré is nyitva van, az üveg mögül beszédfoszlányok szűrődnek elő. Az egyik hosszú hajú, hosszú sálat viselő, hosszú fekete kabátos lánynak teszek fel egy ál-érdeklődő, ál-rosszul-tájékozott kérdést: „Biztos, hogy nem jár a vonat?” Kék szemeiben gyanú tüze gyullad, miért, kérdi, hallottam talán valamit? Megrázom a fejemet. Az egészben az a legröhejesebb, hogy mindez a vonatok indulását és érkezését jelző tábla alatt történik, amelyen hat sorban virít tiszta piros betűkkel, hogy ma itten sztrájk van. Megkérdezem az újságárus nénit, hogy merre a mosdó. Elneveti magát, de azért megmondja. Nevetését rossz ómennek veszem, az is. A mosdó ajtaján meg sem mozdul a kilincs, úgy látszik, a takarítónők is sztrájkolnak. Mentő ötletem támad, itt áll már péntektől két szerelvény, mi lenne, ha... Aztán mégis meggondolom magam, attól még, hogy a vasutasok sztrájkolnak, nem alszanak, kis csoportba verődve vitatják meg a helyzetet, fél szemmel látom, hogy fél szemmel engem néznek.

Fél hét

Kong a pályaudvar Már a negyedik pozsonyi buszt indítom útjára, ha nézne valaki oldalról, vagy azt hinné, hogy hobbim kimenni a hajnali pozsonyi buszokhoz, aztán nem szállni fel rájuk, vagy pedig unatkozó forgalmista vagyok, aki most vonatok helyett buszt indít. Végre van némi tolakodás az egyik távolsági járaton, négyen a peronon rekednek, a sofőr könyörtelenül becsukja az ajtót, a legutolsó felszálló a legalsó lépcsőn áll, onnan nyújtja a pénzt a vezető felé. Tekintettel remegő gyomromra megpróbálom nem elképzelni, milyen állapotok uralkodnak a busz utasterében, azt hiszem, egy gyakorló pszichológus kedvére tanulmányozhatná a tömegiszony, egy belgyógyász a légszomj, egy szexológus meg talán a spontán örömszerzés megnyilvánulásait is.

Ehhez hasonló helyzet bárhol előállhatott tegnap reggel, nemcsak Nyugat-Szlovákiában, hanem az egész országban. Százhetvenezer utas naponta, az hatvanmillió utas évente. Azaz hatezer autóbusznyi. Hozzáteszem: tegnap a félévi szünet miatt nagyon sokan otthon maradtak. Hogy mi volt ma reggel, azt csak ők tudják.