Elementáris szimmetria

A kijelentés Húshegyi Gábor esztétától, a kiállítás kurátorától származik, és egyebek közt arra utal, hogy Tóthpál az egyedüli szlovákiai magyar fotós, aki rangos nemzetközi elismerésben részesült (az 1971-es berlini fotó-világkiállítá-son ezüstérmet nyert ), és akinek munkásságát 1972-ben a Revue fotografie című magazin angol nyelven mutatta be. Húshegyi azt is elárulta, éppen akkor született (1959-ben), amikor Tóthpál Gyula elindult a pályáján, vagyis gyermekként lapozta a Hét korabeli számait, amelyek a fotós képeit közölték. A hatvanas évek végéről, a hetvenes évek elejéről két fotográfia maradt meg az emlékezetében: egyik az Utca c. kép, a másik a Diadalkapu. Maguk a képek – mivel a környezetünk gyökeresen megváltozott – kultúrantropológiai értékkel is bírnak, emelte ki Húshegyi.

Ha a hatvanas évekre asszociálunk, akkor Tóthpált valóban akár két lábon járó fotó-, sajtó- sőt kultúrtörténeti magánmúzeumnak is tekinthetnénk. Ráadásul az Elementáris szimmetria anyagának ez a 105. kiállítása, hiszen a hetvenes évek közepétől csaknem minden jelentősebb Kárpát-medencei kiállítótermet megjárt. Megkockáztatható, hogy a négy évtizeddel ezelőtt született anyag vándorlása európai mértékben is kuriózumnak számít. De ahelyett, hogy elhamarkodott ítéletet mondanánk a kiállított anyag muzeális voltáról, állapítsuk meg, hogy bár a fotókon egy immár letűnt kor miliőjével néz szembe a tárlatlátogató, Tóthpál fényképei nem tarthatók avítt, divatjamúlt daraboknak. Művészeti értéküket, szemléletüket, kompozíciójukat tekintve szervesen illeszkednek a huszadik századi fotóművészet leghaladóbb vonulatába, kezdve a század eleji cseh szociofotóval, a század utolsó harmadának fotótechnikai újításaival bezárólag. Pedig Tóthpál nem hódolt be a divatoknak. Nem készített montázst, nem állt át a színes film használatára, és nem csábították el a különböző alkalmazott technikák nyújtotta lehetőségek. A maga következetességével dolgozott fekete-fehéren, egyszerű eszközökkel megragadva a kort, múlt századi valóságunkat. S valószínűleg ebben rejlik fényképeinek legnagyobb varázsa. A többször elhangzó kérdést, hogy ezek a munkák riport- vagy művész-fotográfiáknak tekintendők-e, nehéz egyértelműen megválaszolni; valószínűleg a két kategória mezsgyéjén mozognak.

A Brämer-kúriában látható tárlat egyébként annak a kiállítás-sorozatnak a folytatása, amely a szlovákiai magyar vizuális művészet legkimagaslóbb eredményeit kívánja be- és felmutatni – mondta el a megnyitón Jarábik Gariella, az intézmény igazgatója. Ebben a sorozatban került sor Nagy János szobrász, Nagy József grafikus, Szabó Gyula festőművész, valamint a szlovákiai magyar könyvillusztrátorok kiállítására. A tárlatmegnyitón a Kicsi Hang együttes (Borbély Katalin és Menyhárt József) megzenésített verseket adott elő, szép élménnyel gazdagítva a jelenlevőket.

A hatvanhat éves Tóthpál Gyula, aki idén megkapta a Madách Posonium kiadó életműdíját, természetesen ma sem henyél; az immár tíz éve Királyhelmecen élő fotóművész a szülőföldjét fotografálja. Töretlenül bízik benne, hogy egyszer talán akad könyvkiadó, amely meg is jelenteti a bodrogközi fotóalbumot. Amely, tegyük hozzá, immár színes alapanyagra, de változatlanul diapozitívra készül.