Egy tanú megszólal…

„Röviddel a háború befejeztével, 1945-ben Pozsonypüspökin, úgy mint szomszédságában, Szunyogdin, Vereknyén és Főréven látszólag az életünk folyása visszatért a megszokott, régi medrébe. Eltelt néhány hét, és lassacskán rádöbbentünk, hogy valami förtelem van kialakulóban. Itt-ott hallottuk, amikor a felnőttek suttogva adták szájról szájra a legújabb riasztó híreket. Cseh irányítással a szlovákság nagy része nekiesett az évszázadokkal azelőtt, a magyar királyság idején letelepült német ajkú lakosságnak. Voltak, akik rövid bírósági eljárás után nyomtalanul eltűntek, a többieket pedig, férfiakat, nőket, öregeket, fiatalokat, betegeket, tekintet nélkül az állapotukra, személyenként ötvenkilós csomaggal, egyik napról a másikra deportálták Németországba. Új törvényt hoztak, amely tiltotta a német és a magyar nyelv nyilvános használatát. Nagyanyám sírva jött haza egyszer a belvárosból. Valamelyik áruházban, az Aszóban vagy a Tetában volt nővérével – Teréz nénivel – vásárolni valamit, beszélgetésükre felfigyelt a zsandár, és minden kiejtett magyar szóért 50 korona büntetést rótt ki rájuk. Horváth József tanító bácsit is elvitték a rendőrök. A magyar iskola megszűnt, a tanítókat elbocsátották. A mi tanárunk helyére egy nagyon fiatal Clark Gable bajuszos, sötétbarna, göndör hajú tanító került valahonnét Morvaországból. Ladislav Longauer volt a neve. Egy szót se tudott a nyelvünkön. Az egész osztályunk némán ült, amikor beszélt, nem értettük egy szavát sem, de amikor mutatóujját hajlítgatva azt mondta, hogy „Poty szem!” megtanultuk, hogy hozzá kellett somfordálnunk egy pofonért, vagy pajeszcsavarásért. Hasonlóan kíméletlen volt velünk egy Eugen Duchon nevű tanár és Bosanka tanítónő, aki a körmeinket ütötte élvezettel.

Napokat töltöttünk az iskolában ané1kül, hogy tudtuk volna, miről volt szó. A tanító kérdezett valamit, amit a kutya sem értett, és várta a választ. Mi csak néztünk rá, amitől méregbe gurult. Felhasaltatott az első padra, és vadállati kegyetlenséggel verte vonalzójával a fenekünket, ordítozva, hogy „Szvinya magyar!” (Disznó magyar!). Még a vécében is csak suttogva mertünk beszélgetni egymással. A szép, új szlovák iskolával, ami közel az állomáshoz, a Vasút és a Hidas utca között épült nemrégen, az volt a baj, hogy nem volt a környéken szlovák gyerek. Vonattal hozták és vitték őket naponta. Fogalmam sincs, hogy hol lakhattak. Egy nap beállított hozzánk két sötétruhás idegen ember. Rosszat sejtve húztam meg magam udvarunk sarkában, amíg el nem mentek. A mai napig sem tudom, mit beszéltek édesanyámmal, de azt éreztem, hogy valami rettenetes dolog van készülőben. Rövidesen átjött hozzánk a két szomszédasszony, Kissné és Fodorné. Riadtan próbálgatták kitalálni, hogy mi lesz a kimenetele annak, hogy a szlovák hatóságnak listája van azokról, akik 1938-ban a Felvidék visszacsatolásáért részt vettek egy tüntető felvonuláson a községháza előtt.

Néhány nap múlva édesapám magába roskadtan jött haza a munkából. Anyánknak mondta, hogy az új gyárigazgató behívatta őt az irodájába, kezébe nyomta a munkakönyvét, és azonnali felmondással elbocsátották. Apánk „miért“ kérdésére csak azt a válaszolta, hogy: „Mert magyar vagy!”. Vissza sem engedték a munkahelyére, nyomban a kijárathoz vezették, még a személyes holmiját sem engedték, hogy magához vegye. Reménytelen elkeseredés lett úrrá a kiszolgáltatott magyarságon.

Amikor a németség eltüntetése után a magyarságra került a sor, esténként apám kivitt a vasútállomásra, és kimondhatatlan fájdalommal néztük az elrobogó vonatokat. Néha megállt egy-egy szerelvény, és mi hallhattuk a szögesdrótos ablakokon kinéző, földönfutóvá tett véreink jajveszékelését. „Erre emlékezz, édes fiam, amíg élsz!” – mondta apám. Elmúltak felettem az évek, de elfelejteni nem tudom azokat a napokat. Minden tehervagonba két magyar családot zsúfoltak be, és irány Cseh- vagy Morvaország, ahol az ottani elkobzott német földek új tulajdonosai beadták az igényüket ennyi és ennyi magyar alkalmazására. ĺgy lettek a felvidéki magyar értelmiségiek és tehetős gazdaemberek istállókat és disznóólakat takarító rabszolgák. Apám Csallóköz visszacsatolt részében élő fiútestvére, Béla és családja is erre a sorsra jutott. Évek múlva sikerült nekik visszaszivárogni Ligetfaluba.

Az iskolából egyszer valamilyen hivatalos papírt küldtek velem haza, a nevemet elszlovákosított betűzéssel írták. Apám másnap velem jött. Nem tudom, kivel különbözött össze, de este a rendőrségről jött haza. Azután rendesen írták a nevem, de akik nem álltak ki erélyesen a magyaros névhasználat mellett, azokét örökre szlovákra cserélték. Apám munkanélkülivé vált, hónapokig tartott, amíg feketén felvették segédmunkásnak egy ócskavastelepre. Piszkosan, koszosan, agyonfagyva, halálfáradtan vánszorgott haza minden nap.”