Egy sírkereszt árnyékában

Hatvan évvel ezelőtt, 1944 novemberében a front elérte az Ipoly völgyét. A szovjet hadsereg alakulatai farkasszemet néztek a menekülő német hadsereg egységeivel. Kóvár község több mint egy hónapon át frontövezetet képezett.

December közepén a karácsonyi csendet felváltotta a fegyverropogás. A szovjet repülőgépek az éjszaka kellős közepén sztálingyertyákkal fénybe borították a tájat, ezzel jelezték, hogy kezdődik a sorsdöntő ütközet. A falu lakossága a pincékben húzta meg magát.

December 17-én, pár órával Kóvár elfoglalása előtt igen szomorú eset történt. Kertész Pál zsidó származású rádiószerelő két héttel azelőtt érkezett Budapestről Kővárra Schwaitzerék lakásába, akiket gettóba vittek. A lakást, illetve annak egy részét Dobos Mária lakta.

Kertész Pál azért jött a fővárosból Kóvárra, mert szerette a kóváriakat, és itt biztonságban érezte magát. A nappalokat a Petrás László szőlőjében álló fabódéban töltötte, csak éjszaka jött Schwaitzerék lakásába. A németek december 16-án feltörték a lakást. Vallatták Dobos Máriát és családját, de ők nem árulták el Kertész hollétét. Másnap Dobosékat megfenyegették: ha nem beszélnek, őket is agyonlövik. Kertész Pál mindezt hallotta, és előjött rejtekhelyéről, egy deszkateknőből. Már éppen leáldozóban volt a decemberi nap, amikor három óra előtt elfogták és Kassai László lakására, a német katonai parancsnokságra kísérték, ahol 10–12 perces tanácskozás után halálra ítélték. Az ítélethozatalhoz nem kellett sem tanú, sem ügyvéd, sem bíró, de még törvény sem.

Az ítélet végrehajtásával nem vártak sokáig. A két SS-katona fél négy előtt kísérte őt a vesztőhelyre, Cseri Vince szénásszérűjéhez, egy szénakazal mellé, ahol útközben Pista bácsitól kölcsönzött szerszámokkal megásatták vele saját sírját. Mit tehetett szegény ember a csőre töltött fegyverek láttán, elkeseredetten vágta a fagyos földet, bár szívében az utolsó percig élt a remény, hogy ilyen embertelenséget a katonák nem képesek megtenni. Reményei azonban szertefoszlottak, amikor látta a katonák kezében az élesre töltött fegyvereket. Alig volt a sírgödör 60–70 cm mély, az egyik katona pisztolyát a tarkójára helyezte: egy dörrenés, és Kertész Pál összerogyott. A második lövés véget vetett az életének. A testét a katonák hantolták el.

Felvetődött az itt élő emberekben, hogy milyen lelkiismerettel térhettek nyugovóra, volt-e nyugodt pillanatuk, vagy már megszokták a mészárlást, a hóhérmunkát? Vajon mi mehetett végbe azok lelkében, akik ezt a szörnyű tettet látták, tudtak róla, de nem segíthettek?

Hatvan esztendő telt el azóta. Kertész Pál holttestét 1945 márciusában helyezték át a kóvári temetőbe. Sírkeresztjén az alábbi felirat áll: „Itt nyugszik Kertész Pál, aki hősi halált halt a németek golyói által”.

Kóváron Kertész Pálra csak az idősebbek emlékeznek. A sírkövet és a sírkőbe vésett betűket lassan olvashatatlanná porlasztja az idő.