Egy öregúr az állomásról

Míg a fiatalabbak méltatlankodtak, hogy késve érnek oda, ahova menniük kell, ő nyugodt maradt. „Ha az orosz fogságból gyalog haza tudtam jönni, ezt a problémát is megoldom” – mondta a nyolcvannégy esztendős idős úr, és még mosolygott is hozzá. Amikor vagy másfél hónap múlva Szepsiben járva bekopogtattam Lipovszky György kis házikójának ajtaján, meglepődött, de csak azért, mert megszokta, manapság az emberek ritkán tartják be az ígéreteiket, s azt hitte, én is csak úgy mondtam, hogy felkeresem.

„Jöjjön beljebb, ott hátrébb van az én igazi kuckóm, éppen festegetek” – mondta, és már tessékelt is tovább.

A kifeszített vásznon ott volt egy csodálatos színharmóniában pompázó, csaknem teljesen kész tájkép. „Tudja, ha festek, akkor az agyam és a kezem is egyszerre mozdul” – mondta. „ĺrni nem tudnék. Pedig a lányom már vagy húsz éve noszogat, hogy írjam meg, amiken átmentem, de erre én képtelen vagyok. Lehet, hogy egyszer magnetofonra mondom.” – Vendéglátóm behívta a feleségét, bemutatta, és megkérte, főzzön nekünk kávét.

„Ő a második feleségem. Az első kilencvenben meghalt. Agydaganatban. Próbáltam segíteni szegényen, még Németországba is elvittem az orvosokhoz, de nem tudták megmenteni. Volt egy Trabantom, azzal hordtam mindenhova. A jelenlegi feleségemmel jól megértjük egymást, egyedül sokkal nehezebb lenne.”

Gyuri bácsi közben megmutatja saját készítésű vadászkürtjeit, faragott botjait. És egy fakanalat is, amelyet az édesapja faragott az orosz fogságban. Elmondta azt is, hogy a kassai premontrei gimnázium befejezése után az esztergomi Erdészeti Főiskolára akart menni, de kitört a háború. Két hónapos kiképzés után elvitték a frontra. Ott aztán olyanokat volt kénytelen megtanulni, amire nem készült. Persze, amit biológiából, fizikából tudott, annak azért ott a földi pokolban is hasznát vette. A százados is csak nézett, amikor bátorkodott rákiáltani, hogy álljon meg, egy tapodtat sem tovább! Aztán megmutatta neki, hogy van ott egy fűcsomó, amin nem olyan fényes ezen a reggelen a vízcsepp, mint a többin, mégpedig azért, mert annak nincs gyökere, azaz alighanem az aknát takarták le vele. Mikor a százados óvatosan megemelte a fűcsomót, elismerően .

Nem tudta, hogy mi keresnivalójuk van nekik ilyen messze a hazájuktól, de azt látta, tudta, hogy nagyon kell vigyáznia, ha épségben akar hazatérni. 1941 decemberében már az ellátásukkal is sok baj volt. Mint elmondta, három hónap alatt csak háromszor kaptak menázsit. Az oroszoknak olyan puskaporuk volt, mint a makaróni. Ezt ha meggyújtotta, sisteregve égett, és annyi hőt adott, hogy ha egy pléhlapra lisztből, vízből meg sóból tésztát gyúrt és rátette, az megsült. Ilyen lángosokat sütött, ezeket két pléhlemez közé tette, a lemezeket pedig dróttal a kabátja béléséhez varrta. Ez így a golyókat és a repeszeket is felfogta. Gyakorlatilag ezek a lepények mentették meg őt a lövésektől meg az éhségtől is. Sok bajtársa azért halt meg, mert az éhségét is vízzel oltotta, az sem számított nekik, hogy nem volt tiszta a víz, és az sem, ha jéghideg volt . A fronti ütközetek közül a Sztrij-folyó menti csata maradt a legemlékezetesebb számára. Negyvennégy augusztusában az oroszok a drótkötélpályát felhasználva, a magyar csapatot megtévesztve csendben húzták fel a tankokat a hegyre. Amikor a támadást elindították, a magyar csapatnak esélye sem volt. Alig pár perc alatt vagy száznyolcvan katona maradt ott holtan. Akik elbújtak a völgyben, még azok sem lehettek biztonságban, hiszen kezdték átfésülni a terepet, és nem volt más lehetőség, mint felmenni a hegyoldalra, amit viszont állandó tűz alatt tartottak. Egy emberre is képesek voltak ágyúval lőni. Több százan mégis megmenekültek. Őket Lipovszky György felsorakoztatta, és hiába volt ott a faluban már néhány fegyveres orosz katona, nem lőttek rájuk, mert egyrészt úgy látszott, hogy túlerőben vannak, másrészt Gyuri bácsi oroszul a tudtukra adta, hogy ők nem harcolnak, vonulnak vissza Magyarországra. Akkor már mindenki csak az életét akarta megmenteni. Kárpátalján a katonai mundért is levették, civilbe öltöztek. Persze még messze volt szülővárosától, Szepsitől. Semmi híre nem volt az otthoniakról. Csap mellett az oroszok arra kényszerítették, menjen velük, tolmácskodjon nekik. Alsólónya, Rakamaz, Sátoraljaújhely, Tiszalúc érintésével jutottak el egészen Miskolcig, majd onnan a Száraz-völgyön át Sajószentpéteren át vissza egészen Jánokig, ami már alig tíz kilométerre volt Szepsitől. Csakhogy itt megállt a front. Negyvennégy december tizenhatodikán több mint nyolcvan orosz katona lelte halálát Jánokon. Mivel karácsony után nagy offenzíva volt várható, megparancsolták neki, hogy telepítse ki a faluból a civileket. Az asszonyokat és a gyerekeket Szászfára és Kasznokvajdára vitte. Január tizenhatodikán ért véget az offenzíva. Egy nappal később kapott egy levelet az oroszoktól, hogy haza- mehet. Szepsit január tizennyolcadikán foglalták el az orosz csapatok. Ő huszadikán ért haza. Egy nappal korábban az oroszok elvitték az apját, azzal az alaptalan váddal, hogy fasiszta. Márciusban Kujbisevben, az orosz lágerban találtak egymásra. Sok más szepsi társával együtt hurcolták vissza málenkij robotra oda, ahonnan nemrégen ment haza. 1948-ig voltak ott. Először az osztrákokat engedték el, utána az olaszokat, majd azokat a németeket, akiknek lakhelye Kelet-Németországban volt. A magyarokat – vagy kétezren voltak – utolsókként, mivelhogy őket tartották a legnagyobb bűnösöknek.

„Máramarosszigetén kaptam egy bizalmas információt – árulta el Gyuri bácsi” – azt tanácsolták, ne valljam magam csehszlovákiainak, mert innen megint táborba visznek. Átírattuk magunkat ezért magyarnak. Budapestre kerültünk, de ott is táborba. A Duna mellett, a rakparton szögesdróttal volt körülvéve a táborunk. Mikor hallottam, hogy egyik nap hárman haltak meg, másik nap négyen fulladtak a vízbe, csodálkozva kérdeztem, mit csinálnak ott. Mondták, hogy hegesztővel vágják a felrobbantott hidakat, vannak, akik leszédülnek a pillérről. Azon az éjszakán nem tudtam aludni. Reggel gondoltam egyet, felsorakoztattam az ismerősöket, barátokat. Hármas sorban, irány a nagykapu. Jó rezgős katonanótát énekelve elindultunk. Kérdezte az őr, hova megyünk. „Nem látod, hogy hova, te barom. Munkára” – feleltem. Hát így jutottunk ki a táborból. Aztán irány a Keleti pályaudvar, majd további akadályokat leküzdve át a tornanádaskai határon, és ép bőrrel végre otthon.”

A küzdelemből azonban ezek után is kijutott neki, noha ő soha sem panaszkodott. Az édesanyjának harmincezer korona adóssága volt. Először ezt fizette ki. Reggel négykor már vagonokat rakott ki, aztán a malomban dolgozott, majd Kisszebenbe került, ahol a Járási Mezőgazdasági Felvásárló Vállalat alkalmazottja lett. Élete java részét Csontvári szülővárosában élte le.

„Engem is elbűvölt az a sárosi táj, de nem azért, mert olyan festő akartam lenni, mint Csontvári. Mindenkinek a maga útját kell járni. Van valami, ami nyolcéves koromtól mindig a kezembe adja az ecsetet” – mondta teljes bizonyossággal. „Megvan a lelki békém, ez a legnagyobb kincsem. Megtaláltam az utamat, és nem lettem sem a bűnnek, sem a gondatlanságnak a szerszáma. Rossznak lenni könynyű. A jót kell megtanulni.”