Egy öregdiák visszaemlékezései a galántai jesívára

„Minden beérkező vonatot zenével fogadtak. Most, hogy 65 év után újra vonattal jöttem, hiába néztem ki az ablakon, a cigánybandának nyoma sem volt” – mesélte a 83 éves Domán István magyarországi főrabbi, az egykor híres galántai jesíva, azaz zsidó iskola egyik utolsó élő öregdiákja, amikor nemrég Galántára látogatott, hogy találkozzon a zsidó hitközség tagjaival és más érdeklődőkkel. A reneszánsz kastélyban tartott találkozón Fahn Béla, a galántai zsidó hitközség elnöke üdvözölte a becses vendéget, majd Vajda Tibor mutatta be röviden Domán Istvánt, aki ma Magyarország második legidősebb főrabbija, a budapesti Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem szentírás-tudományi tanszékének professzora. Az idős férfi, habár Galántán alig egy évig tanult, szívesen emlékezik vissza az itt töltött időre. Egyik könyvében, a Talmudiskolák titkai címűben meg is emlékezik a galántai iskoláról. 1941 márciusában a háború miatt bezárták a jesívát, de ma is szívesen emlékezik az akkori rabbira, Jesajahu Buxbaumra, akit a három évvel később elkezdődött deportálások nem kíméltek. Nyomtalanul eltűnt, valószínűleg a gázkamrában lelte halálát, de ma is él az emberek emlékezetében. Pedig a rabbi megmenekülhetett volna, ha képes lett volna elhagyni híveit. „A háború vége felé a németek egyetlen reménye az volt, hogy összeugrasszák az amerikaiakat az oroszokkal. Akkor született egy olyan terv, hogy felajánlották, kiengednek százezer zsidót, de cserébe követeltek az amerikaiaktól tízezer tehergépkocsit, amit csak a szovjetek ellen használtak volna” – idézte fel a 83 esztendős férfi az akkori viharos időket. „Kétezer zsidó meg is menekült, őket elengedték, mert Himmler bizonyítani akarta, hogy valóban komolyan gondolja az ajánlatot. A nagy tudású és külföldön is elismert galántai Buxbaum rabbi is bekerülhetett volna e kétezer kiválasztott közé. Felajánlották neki, hogy családjával együtt menjen Budapestre, ám ő ezt elutasította, inkább a hitközségével maradt.” Az idős főrabbi szívesen válaszolgatott az érdeklődők kérdéseire. Például arra, miből tudták eltartani a jesívát, a talmudiskolát. „Akkoriban nem volt menza, az idegenből érkezett talmudisták napokat ettek – hangzott a felelet, és követte mindjárt a magyarázat: „Például a Swartz család vállalta, hogy egy vagy két talmudista hétfőn náluk ehet. A Kohn család kedden vállalta az étkeztetésüket, és így tovább, minden nap más családnál étkeztek, és erre mondtuk, hogy napokat esznek.” Akkoriban Galántán lehetett vagy 150 zsidó család, ha mindegyik vállalt naponta legalább egy diákot, eleinte el tudták tartani őket, ám amikor Buxbaum rabbinak és a jesívának is híre ment, és már 180 talmudista tanult Galántán, a családok nem tudták étkeztetni őket, ekkor alapították a menzát, amely nonprofit vállalkozásként működött. A diákok családoknál laktak és fizettek a lakásért. A kisebb gyerekeknek ezt általában a szülei fizették, a nagyobbak azonban úgy kerestek pénzt, hogy a kisebbeket oktatták.

A galántai jesíva azóta megszűnt, ma már csak néhány kő – egy tavaly felavatott emlékmű – emlékeztet arra, hol állt az épület. Domán Katalin, a rabbi felesége elárult néhány érdekes dolgot férjéről. Egyebek mellett azt, hogy színházakban, filmforgatásokon szakértőként szokott közreműködni. Volt olyan színházi előadás, amelyhez a jiddis szöveget ő tanította be a színészeknek. Vallási dolgokban is tanácsokat szokott adni, például, hogy hogyan lehet péntek este a gyertyát meggyújtani, vagy hogyan mondják az áldást, hogy a színpadon a lehető leghitelesebb legyen.” Az rabbi egyik könyvének a címe meghökkentő: Már nincs többé szükség a kakasra a népek között, és így levágják őt bűnbaknak. A mű tulajdonképpen két részből áll. Az egyikben Domán István az édesapjának, Eliah Dománnak, polgári nevén Domán Ernőnek az életét dolgozza fel, ami nagyon hosszú időszakot ölel fel, beleértve mindkét világháborút és az 1956-os eseményeket, hiszen az édesapa kilencvenéves korában, 1976-ban hunyt el. A könyv másik része az édesapának az az írása, amelyben a buchenwaldi koncentrációs táborban átélteket írta meg héber nyelven. Ezt fordította le a fia magyarra, és csatolta a saját írásához. A héber nyelvű kéziratnak is kalandos sorsa volt. „Az apósom ezt csak tíz évvel a szabadulása után, 1956-ban írta meg, valószínűleg akkorra tudta magában annyira feldolgozni a szörnyűségeket, hogy papírra vesse” – magyarázza Domán Istvánné. „A kéziratot megmutatta egy ismerősének, aki bemutatta őt a budapesti izraeli nagykövetnek. A nagykövet jutatta ki a kéziratot Izraelbe a Jad Vasem intézetbe. Nemrég egy ismerősünk, aki Jeruzsálemben tanul, kikutattatta a Jad Vasemben a kéziratot, és hazahozott egy fénymásolatot, ennek alapján készítette el a férjem a magyar fordítást.” Dománné még egy érdekes dolgot elmesélt az apósáról: „Mielőtt hazajött volna a koncentrációs táborból, az összes ott elhunyt zsidó adatait összeszedte. Ezzel nagyon sok özvegyen maradt nőnek segített, mert ha nem derült volna ki, hogy a férjük meghalt, nem mehettek volna újra férjhez. A listát az apósom a háború után odaadta a nácizmus üldözöttei bizottságának.”

Galántán még ma is működik a zsidó hitközség, nemcsak idős túlélők, hanem egészen fiatalok is vannak a tagok között.