Egy komáromi árvaház nem mindennapi története

A komáromi Timótheus-házat nem is olyan régen, 2017 tavaszára újította fel a református egyház. Korábban hosszan pereskedett az állammal azért, hogy visszakapja a 40-es évek végén elkobzott épületet. Hogy pontosan hogyan jött létre ez az intézmény, arra Galo Vilmos, a komáromi Duna Menti Múzeum történésze derített fényt többéves kutatás során, amelyről az intézmény legújabb, Iuxta Danubium nevű hamarosan megjelenő évkönyvében közöl hosszabb tanulmányt.

Árvaházak és politika

A század első felében az állam és az egyházak nemcsak az árva gyermekek testi és lelki jólétéért tettek, hanem azok identitásáért is „harc” folyt.

„Az árvagondozást Magyarországon a századfordulón vette kézbe az állam, addig ezt más intézmények, például az egyházak végezték. Ekkor jött létre az állami, központi elosztórendszer, ami 18 árvaházat jelentett az első világháború kitöréséig. A magyar nacionalista politika hatására ezek felét a nyelvhatáron fekvő, de döntően magyar jellegű városokban helyezték el. Az északi magyar nyelvterületen ilyen városnak számított Rimaszombat, Kassa, Munkács és Nagyszőlős”

– fejtegeti Galo Vilmos az előzményeket. Hozzáteszi: „Nemzetiségi oldalról sokan támadták ezt a gyakorlatot, mert például egy, a rimaszombati árvaházba bekerülő szlovák gyermeket rendszerint magyar családokhoz adták.”

Szlovák oldalról az evangélikusok egyrészt egyfajta reakcióként azért hozták létre modori és liptószentmiklósi árvaházat, hogy megállítsák az asszimilációt.

1918-ban aztán a csehszlovák állam egy az egyben átvette a magyar gyakorlatot: „Az állami árvaházba bekerülő magyar gyereket szlovák családhoz adták. A református magyar gyermeknél ez kétszeres veszteség volt, hiszen nagy eséllyel elvesztette a vallását és a nemzetiségét is.” Galo Vilmos emlékeztet, ez váltotta ki aztán a magyar református közösség reakcióját, amely 1928-tól saját árvaházrendszert épített ki.

Protestáns ébredés

„A rossz anyagi körülmények között működő és fokozatosan elszigetelődő egyház a 20-as évek közepére tudatosította, hogy fennmaradását és magyar jellegének megőrzését csak az önszerveződés útján valósíthatja meg”

– fejti ki a történész. Ennek volt az egyik legfontosabb eredménye a felekezeti árvagondozás széles körű intézményi hátterének a megteremtése, amely végül szövevényes történetté alakult.

A mintegy 4 ezer fős gyülekezettel bíró Komáromban a 20-as években először Galambos Zoltán lelkészi munkájának hatására bontakozott ki komolyabb belmissziós munka. Az árvaház előzményei szempontjából azonban kulcsfontosságú Tóth Kálmán működése. Ő a bencés gimnáziumban maga köré gyűjtött néhány református diákot, akiknek Biblia-köröket tartott, majd ezek a gyerekek egymást is elkezdték evangelizálni. A segédlelkész eközben Nehézy Károly, a kor nagy lelkészegyéniségének hatására a diákokat 1934-ben bevezette a kiskoszmályi mozgalomba, akik ekkor felvették a Timótheus Szövetség nevet. A mozgalom tagjaiként 1936-ban vállalták magukra fiúárvák elhelyezését és gondozását, s így került előtérbe egy saját árvaház létesítése Komáromban.

Eredetileg egy komplex és grandiózus, úgynevezett „Timótheus Központot” kívántak létrehozni a várostól ingyen megkapott, a Vág bal partján levő telken, s elsőként a 65 fősre tervezett árvaház és kollégium építésének fogtak neki. A munka 1938 márciusában kezdődött el, amelyen naponta jellemzően 14-15 fő dolgozott – több mint felük önkéntesként. Májusban elakadtak, hiszen az árvaház felépítéséhez szükséges 200 ezer koronás összegnek csak egy része volt meg, s végül banki hitel segítségével tudták folytatni az építkezést. Galo Vilmos szerint a közösség vallásos buzgalma volt a kulcsfontosságú abban, hogy végül 1938 őszén, ha félkész állapotban is, de megnyitották az intézményt:

„Ha őket kérdeznénk, akkor valószínűleg azt válaszolnák: »hát nem felépült az árvaház? Nem kifizettük?« Valahogy sikerült nekik, s egyébként is, hol emelt fel egy ifjúsági mozgalom saját erejére támaszkodva egy árvaházat?”

Dacolva a körülményekkel

Az árvaház látható módon nem éppen a legnyugalmasabb történelmi periódusban jött létre. 1942-re azonban már teljesen elkészült, melyben az árvaház mellett internátus és tanoncotthon is helyet kapott, s ekkor már több mint hatvan fiúlakója volt. Az árvákat az iskolaköteles kor betöltése után vették fel, de a lakók között voltak internátusi diákok, sőt, inasok is, akik itt kaptak szállást. A növekvő igény kielégítése végett 1943-ban jött létre a belvárosban a Lakatos Károly Fiai Református Diákotthon, az internátus lakói ide kerültek át.

Az intenzív és szigorú – tanulást, gazdálkodást, cserkészetet és kirándulásokat egyaránt magukba foglaló – belső közösségi életet nem könnyítették meg a folyamatosan érkező behívók, amelyek miatt több alkalmazott is katonai szolgálatot volt kénytelen vállalni, a háború végén pedig a 14–16 éves gyerekeket is majdnem erre kényszerítették a hatóságok. Gondot jelentett a működési költségek előteremtése is, amelyet azonban valahogyan mindig sikerült megoldaniuk. Ezeket rendszerint a hívők és református szervezetek adományai jelentették. Ugyanakkor nyilvános rendezvényeknek, például hitmélyítő konferenciáknak is helyet adott az épület, emellett pedig könyvesboltot is nyitottak.

A háború végeztével az árvaház lakói és dolgozói csak kevéssé tudtak fellélegezni, hiszen a jogfosztottság ideje soha nem látott kihívást jelentett az életükben. Csak 12-15 árvával és Csukás Zsigmond, Keszegh Pál, valamint Kocsi Gizella nevelőkkel működtek ebben az időszakban. Az árvaházat 1946-ban nemzeti gondnokság alá helyezték, majd egy évvel később véglegesen állami tulajdonba került. Kisebb csodának is tartható akár, hogy a református árvaházak közül egyedül egészen 1948 nyaráig működhetett.