Egy farönkön úszott a róka és a nyúl

Nagyon sok csapadék esett 1965 tavaszán, ráadásul az Alpokból a zöld ár, vagyis az olvadásából keletkező csapadék is egyszerre zúdult a Dunába abban az évben. A sok csapadék megrongálta a védőgátakat, feláztatta a altalajt, több szakaszon, nagyobb területeken szivárogni kezdett a gát. Június közepén a Duna Pozsonynál 910 centiméteren tetőzött, Komáromban még ennél is magasabb volt a vízszint, még több helyen kezdett szivárogni a gát, és a hatalmas erőfeszítések ellenére sem lehetett megakadályozni, hogy átszakadjon. Június 15-én a Duna egy 80 méteres szakaszon átszakította a gátat Patnál. A víz elöntötte a falut, majd Izsát. Elárasztotta a környező területeket, és körbevette Komáromot. Két nappal később, június 17-re a Duna szintje elérte a 900 cm-t, és tovább emelkedett. Fél tíz körül nem bírta tovább a nyomást, és átszakadt a gát Csicsó és Kulcsod között. A Duna szintje akkor 915 cm volt, a vízhozama pedig 9224 köbméter másodpercenként, a szokásos 2100 köbméter helyett. Egymás után dőltek össze a házak, a piszkos víz mindent elárasztott.

A katasztrófa számai
A Duna 1965-ös áradása több mint hárommilliárd korona kárt okozott a Csallóközben és a Duna menti alföldön. 94 ezer hektár földet árasztott el a víz. Közel 60 ezer lakost kellett evakuálni és 100 ezer szarvasmarhát elszállítani az elárasztott területekről. 3910 ház megsemmisült, további 6180 megrongálódott, és a csallóközi ivóvízkészlet beszennyeződött. Körülbelül 1,1 milliárd köbméter víz öntötte el a mezőket és a településeket. 13 ezer teherautónyi követ, majdnem 200 ezer darab homokzsákot, több mint 1500 betonpanelt és kilenc, kövekkel megrakott vontatócsónakot használtak fel csak a csicsói gát megerősítéséhez. Június 25-én, amikor az emberek azt hitték, a nehezén már túl vannak, a víz áttörte a gátat Gútánál. Csaknem egy hónapig harcoltak a vízzel az emberek. Az árvízvédelmi bizottság csak 1965. július 8-án jelentette be, hogy elmúlt a veszély. 

Mindenki a töltésre
1965. június 17-én délelőtt tíz óra körül szakadt át a gát Kulcsodnál, és feltartóztathatatlanul zúdult a több mint tíz méteresre duzzadt Duna folyama Kulcsodra és környékére. A helyiek szerint várható, sőt vannak, akik úgy gondolják, tervezett volt, hogy éppen Kulcsodnál tört utat magának az áradat. „Ezzel akarták megmenteni a Slovnaftot” – vélik többen azok közül, akik még emlékeznek az 55 évvel ezelőtti napokra. Mások viszont képtelenségnek tartják ezt a teóriát. „Akik ott voltak a töltésen, minden erővel próbálták homokzsákokkal feltartani az árt, de kevesen voltak, annak ellenére is, hogy mindenkit kivezényeltek a faluból, de hiába. A legrosszabb az volt, hogy feltörtek a buzgárok, alámosták a töltést, és ezzel megpecsételődött a töltés sorsa. Az sem segített, hogy kövekkel megrakott vontatókat sülylyesztettek a Dunába” – emlékezik vissza Nagy Dezső, aki 26 évesen élte meg azokat a napokat. A faluban állt a víz, csak a dombos részek látszottak ki. A templom például megmenekült, csak a küszöböt érte el a víz, amely egy szinten volt a töltéssel. 

Először nem hitték el
„1965-ben 18 éves voltam, és a csilizradványi kertészetben dolgoztam. Emlékszem, csütörtöki nap volt, délelőtt fél tizenegy körül jött a hír, hogy átszakadt a kulcsodi gát, ömlik a víz, mindenki meneküljön. Először nevetgéltünk, ám amikor hazaértünk, felmentem a padlásra, onnan láttam a hömpölygő óriási víztömeget, ahogyan feltartóztathatatlanul ömlik szét, ameddig a szem ellátott. Még most is hallom azt a félelmetes tompa morajlást, ahogyan egyre közeledett” – veszi át a szót Nagy Dezső felesége, Irma. „Aztán minden nagyon gyorsan történt. Megérkeztek a katonai teherautók, azokra fel kellett szállnunk, mindenki egy kisebb poggyászt vihetett magával. Édesanyám, a testvérem és én Nagymagyarra kerültünk, de mentek az autók Nagymegyerre, Karcsákra és Pozsonyba is. Amikor három héttel később visszajöttünk, már csak az összedőlt házat találtuk. A tűzhelyen még mindig ott volt a lábasban a bableves, amit édesanyám akkor főzött, a sütőben pedig a krumplis pogácsa. A szekrények megtartották a gerendákat, és egy ilyen odúban talált menedéket a kutyánk, így menekült meg. Egyébként mindenünk odaveszett” – folytatja a visszaemlékezést Nagy Irma.

„A gátszakadás után emberéletben nem esett kár, sőt, állat sem esett áldozatául, sikerült még időben minden jószágot biztonságos helyre terelni. Aztán lassan visszatértek az emberek, és elkezdődött a romok takarítása. Kölcsönösen segítettünk egymásnak. Mindenhol a katonaság segédkezett, de összefogott az egész ország. Csehországból jöttek kőművesek, akik ingyen vállalták több ház felépítését. Minden családot, amely elveszítette a házát, kártalanított az állam. Én a feleségemet is az árvíznek köszönhetem. Az eltakarítási munkák alatt ismerkedtünk meg, és azóta is együtt vagyunk. Nekünk a boldogságot is meghozta” – zárta mosolyogva Nagy Dezső.

A Karcsák is azon faluk közé tartoztak, amelyek vállalták az árvízkárosultak megsegítését. Több család is menedéket nyújtott házában többnyire patasi és csiliznyáradi lakosoknak. „A Damazérkarcsai Bartal-kastélyba szállították a szapi idősotthon súlyos mozgásképtelen ápoltjait, és mivel nem volt elég nővér, minden családból önként vállalta valaki, hogy segít az ápolásukban. 1965-ben volt az esküvőm, és emlékszem, hogy motorkerékpárral mentünk meghívni a komáromi rokonainkat, de visszafelé már nem tudtuk eljönni az úton, olyan magasan állt a víz, Érsekújvár felé kellett kerülnünk” – idézi fel a régmúltat Szinger Katalin Erdőhátkarcsáról. „Az erdő melletti tisztásra egy nagy jószágcsordát tereltek a csiliznyáradi és kulcsodi szövetkezetekből, amelyekkel az őket gondozók is ott voltak. Mindenki próbált segíteni, ahogyan csak tudott, embernek, állatnak egyaránt, nagyon nagy volt az összefogás” – emlékezik vissza Komáromi László Erdőhátkarcsáról. Az évforduló kapcsán Bognár Csaba, Kulcsod polgármestere megkoszorúzta a gátszakadás emlékére állított emlékművet. A jelenlegi helyzetre való tekintettel csak egymaga, de fontosnak tartotta megemlékezni arról az 55 évvel ezelőtti óriási emberi erőfeszítésről és hihetetlen összefogásról, amelyet a mai napig emlegetnek a Csallóközben.

Medárd napja
Nehéz György, aki ma már nyugdíjas éveit tölti, az árvíz idején 9 éves kisdiák volt. Úgy emlékszik, akkor júniusban a víz folyamatosan nyaldosta a Komárom belvárosát védő betongát tetejét. „Az idősebb asszonyok, akik az út másik felén laktak, imádkoztak, gyertyákat égettek” – érzékelteti a férfi az akkor uralkodó hangulatot, miközben Medárd napját kárhoztatja. „Medárd miatt volt ez, ahogyan idén is emiatt esik ennyi eső – 40 napig váltakozik az eső és a napsütés. Apám káromkodott: nem igaz, hogy úszik minden, és még a Medárd napi jóslat is bejött. A vízre jött a víz.” Valóságos vízi világ jött létre a város kritikus részein, ahol előfordultak buzgárok, sőt, az egyik házban a padlót feltörve jött felszínre a folyam. Az egyik utcát annyira alámosta az ár, hogy az út közepén egy nagy teherautó alatt beszakadt.

A diákok evakuálása
A családi házuk a mai Eötvös utcán volt, és az szerencsésen megmenekült a víztől. Őt, az egyik bátyját s az iskolájukból gyakorlatilag minden gyereket Aranyosmarótra evakuálták, ahol ők ketten hat hétig nem láthatták a szüleiket. Tanulásról szó sem volt, különféle brigádmunkákra viszont beszervezték őket, s noha napokig szedették velük a cseresznyét, a munka végeztével nem adtak nekik belőle. „Nagyon megterhelő volt, idegenben voltunk. Volt egy idős szakácsné, akitől – mivel nagyon rossz volt a koszt – kértünk zsíros kenyeret vagy mást, s ő adott is. De egyszer valamilyen fazekat emelt, rádőlt a forró leves, és meg is halt, az örökre olyan rossz emlék maradt a fejemben.” A gyerekek helyzetén az enyhített, hogy csomagokat küldtek nekik a szülők, akikkel levelezhettek is. Volt olyan tanár, aki cenzúrázta az írásaikat, viszont úgy jártak túl a pedagógus eszén, hogy a nyilvános postaládákba dobták be a borítékokat, amikor beengedték őket a városba. Nehéz György úgy emlékszik, hazatérve nagy fogadalmat tett: „Én akkor azt mondtam, ha a kémény tetejéig is jön a víz, akkor felülök oda, s még ha bele is ér a lábam a vízbe, engem soha többé innen el nem visz senki.”

Az állatvilág tragédiája
Még mielőtt diáktársaival együtt evakuálták őket, a teljesen elöntött Erzsébet-szigetnél Nehéz György egy nem mindennapi jelenetnek volt tanúja: „Akkor láttam, hogy egy óriási farönk egyik felén ült a róka, másik felén a nyúl. Valaki le is fényképezte.” Elmondása alapján mind a házi-, mind a vadállatokra szörnyű sors várt. Előbbiek egy részét a város különböző pontjain található udvarokba gyűjtötték össze, s talán ezek voltak a szerencsésebb jószágok, mert sok kószáló állatot leöltek. Sokan elfelejtették eloldani a kutyák láncát, így azok nem tudtak elmenekülni a víz elől, tömegesen fulladtak meg. Arra is emlékszik, hogy a víz elvonulása után a földeken óriási mennyiségben hevertek például a sündisznók, földigiliszták, vakondok és a nagyobb testű emlősök kicsinyeinek tetemei. A gabona is eldőlve rothadt a földeken, de ahogyan mondja, minden rosszban van valami jó, a következő évben az elhalt növények és állatok, illetve a lerakott hordalék miatt nagyon jó termés volt.

Újrainduló élet
Az őszi esők mosták aztán le a város utcáit, amelyeket az elöntött részeken hordalék borított. Az erőd fala kitartott, és ezzel nagyobb területet védett meg, ugyanis oltatlan mésszel „egybesütötték” a köveket az egykori építők, de a környékbeli falvak nem voltak ennyire szerencsések, ott még sok volt a vert falú ház. „Meg volt repedve a fal, s volt olyan tulajdonos az árvíz után, aki éjjel, csónakkal odaúszva megdöntögette, így ő is kapott új házat az államtól” – meséli, hogy miként lehetett kisebb kárral is új házhoz jutni az állam segítségével. Hálásan emlékszik a cseh mesteremberek tömegeire, akik segítettek újjáépíteni a településeket. Nehéz György emlékei szerint karácsonyra már minden visszatért a régi kerékvágásba. Elismeréssel szól még ma is a Komáromot övező árvízvédelmi gátról is, amelyet aztán komolyan megerősített az állam – míg arról meg van győződve, hogy enélkül azóta háromszor is hasonló mértékű katasztrofális ár érte volna a várost és a környéket. Felidézi azt is, hogy régebben nem a gátak jelentették a megoldást: „Az a baj, hogy megszűntek az árterületek, s a folyó, amikor dagad, nincs hova elterüljön, aztán feszül és ki akar törni.” (sk, vp)