Egy éve menekültek el a háború elől, Peredet már a második otthonuknak tekintik

Az ukrajnai háború kitörése után két héttel fogadott be a Lelovics család hét ukrajnai menekültet. Olga és édesanyja, két lánya, valamint két kutyájuk néhány nappal korábban jött, majd sógornője, Okszana is megérkezett két lányával és két macskával. Időközben Olga Lengyelországban talált munkát, így nyáron családjával elhagyták Szlovákiát és Wrocławban telepedtek le. Okszanáék közel egy éve laknak a befogadóiknál.

Minden rendeződött

Lelovics Tihamér egy nemzetközi cégnél dolgozik, Olga kolléganője volt. Feleségével, Irénkével azonnal felajánlották a segítséget a háború kitörésekor.

„Olga kérdezte, be tudjuk-e fogadni a család másik részét is, Olga férjének testvérét, Okszanát és a gyerekeket. Mivel volt hely, őket is szívesen fogadtuk. Eleinte nagyon nehéz volt az ügyintézés, a hivatalokban néha tanácstalanok voltak az alkalmazottak, de azóta minden rendeződött, az állami támogatási rendszer működik. Mondhatni, családias viszony alakult ki köztünk a közel egy év alatt. Szerencsére ők is kedvesen, segítőkészen állnak hozzánk. A legnagyobb dolog számunkra az volt, hogy két macskát is be  kellett engedni a házunkba”

– fogalmazott. Irénke hozzátette, számára az a furcsa, ha más befogadók arról beszélnek, problémás a menekültek hozzáállása a vendéglátóikhoz.

„A lakással is úgy bánnak, mintha a sajátjuk lenne, segítenek a kerti munkákban, a virágok gondozásában. Nagyon jó érzés volt, amikor nyáron a családi kirándulásunkról hajnalban hazaérve örömmel fogadtak minket és szóltak, hogy pihenjük ki magunkat, majd várnak minket ebédre. Az egyik szobát, amelyet dolgozószobának rendeztünk be, közösen használjuk. Az ünnepekkor, születésnapokon összejövünk, többször főztünk együtt, megismerkedtek már a szüleimmel és a húgom családjával is”

– mondta el Irénke.

Beilleszkedtek

Okszana az elmúlt egy évre visszatekintve elmondta, mikor megérkeztek Peredre, azt gondolták, néhány hétre, esetleg hónapra jönnek. A környezetet, a befogadó családot, az itteni életet megszokták. Sokat segített nekik lelkileg, hogy másodikként érkeztek, a rokonaik fogadták őket.

„Az itteni életet nem érezzük át teljesen, hiszen a munkahelyünk és az iskola, valamint a családtagok, a rokonság, a barátok miatt Ukrajnához kötődünk, az ottani emberekkel napi kapcsolatban vagyunk. Nagyon hazahúz a szívünk, nagyon szeretnénk visszatérni a mi környezetünkbe, hazánkba. Kezdettől fogva figyeljük az otthoni történéseket. Eleinte aludni sem tudtunk, mert éjszaka is a híreket figyeltük. A Bucsai járásban lévő Irpiny közelében laktunk.  A háború kitörésekor az egyik tanítványom a támadások áldozata lett, tehát ott nem volt arra idő és mód, hogy sokáig mérlegeljük, maradjunk-e. A legfontosabb okmányokat, iratokat, néhány családi fotót csomagoltunk be és személyenként egy bőröndöt. Azóta dolgozunk, tanulunk, hétvégén igyekszünk programokat szervezni, kirándulni, sétálni. Jártunk már Nyitrán, Pozsonyban, Bécsben. A nyelvi akadályokat érzékeljük, a szlovákot jobban megértjük már, de a magyar nyelv egyáltalán nem megy. Angolul mindenhol jól elboldogulunk”

–  fejtette ki.

Online kapcsolat

Okszana családjában csak közvetlenül a háború kitörése előtt került szóba, hogy mihez kezdenének, ha el kellene hagyni az otthonukat. Az volt a tervük, hogy az Ukrajna nyugati részén élő rokonokhoz mennének.

„A háború első napjaiban szinte kiürültek a boltok, a főbb élelmiszerek eltűntek. A támadások állandósultak, világossá vált, hogy el kell onnan jönni. Mivel a sógornőmék már itt voltak és megtudtuk, hogy van még hely, csatlakoztunk hozzájuk”

– mondta. Amikor Szlovákiába jöttek, Okszana még a kijevi líceumban tanított. Miután többé-kevésbé helyreállt az élet a fővárosban, az online tanítás megszűnt, visszatértek a jelenléti oktatáshoz, a pedagógusoktól is elvárták, hogy visszatérjenek az iskolába. Mivel számukra ez nem jöhetett szóba, Okszana egy másik iskolában, Liszicsanszkban keresett munkát. Sok diák közben Oroszországban, Németországban, Lengyelországban telepedett le a családjával, ahol iskolába is járnak, így ők már nem kapcsolódnak be az online oktatásba. Főleg olyan diákokat tanít Okszana, akik külföldre mentek, de nem kerestek új iskolát maguknak. Akik Ukrajnában maradtak, nem mindig tudnak bekapcsolódni az oktatásba az áramszolgáltatás akadozása miatt, illetve azok a tanárok sem tudnak gond nélkül dolgozni, akik otthon maradtak.

Otthonra leltek

Mostanra Okszanáék úgy érzik magukat, mintha a Lelovics család része lennének.

„Nagyon nagy hálával tartozunk nekik, azért, hogy befogadtak minket. Úgy indultunk el, hogy nekivágtunk az ismeretlennek, de otthonra találtunk. Az egyedüli dolog, ami miatt aggódnunk kell, az, hogy mi van otthon. Itt nagyon jól érezzük magunkat. Amíg el nem értük az ukrán–szlovák határt, addig nagyon féltünk. Az önkéntesek a határátkelőn rendkívül kedvesek voltak, mindenben segítettek, pedig nagyon erős volt az orosz propaganda arról, hogy hiába megyünk bárhová, nem fognak minket befogadni. Miután Pereden elfoglaltuk az új szálláshelyünket, még néhány hétig eltartott, mire megszoktuk, hogy ha valami zajt hallunk az utcáról, attól nem kell félni, biztonságban vagyunk. Attól is megijedtünk, ha repülőt láttunk az égbolton, mert nekünk az bajt jelentett”

– fogalmazott. Peredet második otthonuknak tekintik, a környéken lakók ismerik őket, köszönnek egymásnak. Tetszik nekik, hogy busszal, vonattal elutazhatnak szinte bárhová, Ukrajnához képest rövid távon belül lehet kirándulni. Okszana hozzátette, szerencsések, mert otthon még megvan a házuk, a családtagjaik, rokonaik élnek, van hová hazamenni. Mielőtt elindultak, össze tudtak csomagolni. Vannak azonban olyanok is, akik a házukat, a vagyonukat, vagyis mindent elvesztettek, becsomagolni sem volt idejük és nincs hová hazatérniük sem.