Egy ellentmondásos személyiség

A kedvezőtlen helyzet ellenére 23 évnyi szolgálatának félidejében már nyereséges volt a püspökség, és több mint 400 ezer forintot tudtak költeni jótékony célokra. Ez főként Schopper György puritán életmódja és magánvagyonának közcélokra történő adományozása mellett volt lehetséges. Később elérte, hogy az egyházmegye vagyoni helyzete tekintetében megelőzte a besztercebányait és a kassait.

Schopper György gazdag pesti kereskedőcsaládból származott. Tanulmányait Tatán, Pesten, Pozsonyban, Nagyszombatban és Bécsben végezte, ez utóbbi helyen doktori címet kapott. 1842-ben szentelték pappá. Egyházi pályafutását pozsonyi káplánként kezdte. 1846-ban tanárként működött a bécsi Pázmáneumban, ahová néhány év múlva ismét visszatért, és a rektor hivatalát látta el. Már 24 éves korában az esztergomi teológiai szeminárium professzora, ahol a lelkipásztorkodás és az erkölcstan tanára a papnevelő intézetben, 1855-től a pesti egyetem tanára volt, egy éven át pedig a rektora. Életének ebben a korszakában Európa számos államát érintő tanulmányúton járt. 1868-ban nevezték ki esztergomi kanonokká.

1872. január 12-én választották rozsnyói püspökké, és tisztét egészen 1895. április 10-én bekövetkezett haláláig betöltötte. A pápa 1888-ban pápai trónállóvá és római gróffá nevezte ki, 1891-ben, gr. Szapári Gyula miniszterelnöksége alatt pedig valóságos belső titkos tanácsos volt. Püspöksége alatt 19 új plébániát alapított az egyházmegye területén, és bőkezű mecénásként működött püspöksége és székvárosa javára. Bővítette az elődje, Kollartsik István által létrehozott katolikus leányiskolát, vagyis a zárdát, és létrehozta az egyházmegyei segélyalapot.

Az egyházmegyében hírhedt volt keményszívűségéről és a szegényeknek való adakozást sem gyakorolta következetesen, püspökhöz méltó módon. Igaz, eleinte minden évben jelentékeny összeget adott a városnak a szegények javára mindaddig, amíg ellene a támadások meg nem kezdődtek. A zárdára is tetemes pénzt költött, s nemcsak a püspökségből nyert jövedelmét, hanem jelentős magánvagyonát is a püspökségi vagyon gyarapítására és jótékony célokra szánta. „Az azonban való igaz, hogy a püspöki lak kapuja zárva van mindazok előtt, akik a püspökség érdekeit lépten-nyomon megkárosítani törekednek” – írta Fodor Károly ügyvéd a püspök védelmében. S mivel a püspök úgy látta, hogy a város vezetése is ellene tör, ezért az 1880-as évi nagy ínség idején a hozzá delegációba járuló polgármestert sem fogadta. Míg a Rozsnyó városi szegénykonyha naponta 180–190 rászorulónak nyújtott már hetedik hete élelmet, addig Schopper György püspök érzéketlenül hátat fordított a könyörgőknek.

Mégsem lehet azt mondani, hogy semmit sem tett a szegények érdekében. Számos épülettel és intézménnyel gazdagította a várost, amelyeket többnyire saját pénzén építtetett. Ilyen volt a közkórház, a Gyermekszeminárium és árvaház, a rozsnyói Vasas gyógyfürdő épülete, a katolikus elemi iskola, valamint a Püspöki Könyv- és Képtár. A közkórház 1887-es megnyitásán és beszentelésén a püspököt méltató beszéd óvatosan fogalmaz, amikor azt mondja, „az ő jelleméhez híven soha sem kereste a külső ünnepeltetést. Tán éppen ez félreértésekre is adott már alkalmat”. A közkórház és hajlék, valamint egy hozzá tartozó kápolna vallásukra való tekintet nélkül fogadta be a betegeket, igaz, az ott ápoló apácák erősen térítettek, s ezáltal a más felekezethez tartozókat elriasztották. A kórház a kor követelményei szerint, mintaszerűen berendezett intézmény volt. A kórház létrejöttében azonban másoknak is volt érdemük. A gyermekszeminárium lépcsőházában egy „Huszko Károly cz. kanonok 1864” feliratú márványtábla, a kórház lépcsőházában pedig egy másik, „Dr. Kósa Károly és neje Mihájlovics Alojzia 1848” feliratú márványtábla van elhelyezve. Huszko Károly kanonok ugyanis a gyermekszemináriumra, Kósa Károly doktor pedig a kórházra tett alapítványt oly módon, hogy az összegek addig kamatozzanak, míg egy épületet lehet belőlük emelni. Erre azonban még 50 évig kellett volna várni, s ezért a megyés püspök elhatározta, saját költségén emel épületet mindkét alapítvány számára. A kettős épület a közéjük helyezett kápolnával együtt a berendezéssel 250 ezer forintjába került. Ennek az összegnek legnagyobb részét – tekintve a rozsnyói püspökség gyér jövedelmét – sajátjából fizette. Az épület kápolnája gótikus stílusban valóban csodálatos építmény. Ablakai festménnyel díszítettek, mozaikberakásos padlózata van, s az oltár mögött kőlapokkal kirakott és befedhető üreg található, amelyet a püspök saját sírjául jelölt ki.

Az épületet ma is Kósa-Schopper kórháznak nevezik, de eredeti rendeltetését már nem tölti be. A 80-as években, miután a kórház elköltözött falai közül, hosszabb ideig kihasználatlanul állt, jelenleg az épület egy részében a Šafárik Egyetem kihelyezett tagozatai működnek.

A kórház felépítése miatti hálából a tanács a püspököt Rozsnyó város örökös polgárává választotta. Mégsem volt kedvelt a városban. A Rozsnyói Hiradó 1880-ban beszámol egy „hallatlan esetről”, amelyet Schopper György rozsnyói megyés püspök követett el. A püspök széthányatott egy kis hidacskát, amelyen a korcsolyaegylet tagjai rövidebb úton érhették el a jégpályát. Jogtalan és törvénytelen eljárásával rendkívüli felháborodást idézett elő Rozsnyó lakosságának minden rétegénél. Erről hűen beszámolnak a korabeli újságok, mivel több számon keresztül is fő témaként ezzel az eseménnyel foglalkoztak.

A püspök 1889 áprilisában önként leköszönt hivataláról, mivel a püspökség egyik perében nem boldogult a miniszterrel, de miután nem tapasztalta, hogy visszatartották volna döntésétől, s a vatikáni udvarban sem ellenezték, azt sürgősen visszavonta. Schopper György egész életén át elégedetlenkedő ember volt, s ezt sokszor viszszatetsző módon juttatta kifejezésre. Mint egyetemi tanár elégedetlen volt az egyetemmel, mint egyetemi rektor az ifjúsággal, mint esztergomi kanonok a káptalannal, mint püspök a székvárosával, az egész vármegyével, még saját egyházmegyéjével is, sőt, a magyar kormánnyal. Visszavonult mindentől s mindenkitől, általában mint vesztes fél, folyton pereskedett, járásbíróságokat, törvényszékeket sértő módon jelentgetett fel a minisztériumoknál, sőt, egy ízben egy magyar minisztert egyenesen a királynál panaszolt be. Mint főpap és egyházmegyéje kormányzója szintén több ízben elragadtatta magát. Olyan rendeleteket adott ki, amelyek a lelkészség körében nagy visszatetszést keltettek, a gyakorlatban pedig kivihetetlenek voltak. Nyíltan hangoztatta, hogy a papsággal nincs megelégedve, s szerinte rendes papok csak akkor lesznek, ha kora gyermekkoruktól fogva azzá képezik őket. Ennek a gondolatnak a gyakorlati megvalósítását célozta a gyermekszeminárium létesítése. Mindent elkövetett, hogy ezt a szemináriumot az idegen szerzetesrend, a lazaristák gondjaira bízza. Ezt a tervét azonban nem tudta keresztülvinni.

A püspök különös jellem volt. Nem érintkezett senkivel, csak komornyikból előléptetett udvarmesterével. Ő informálta őt a város napi eseményeiről, egyes személyek viselt dolgairól. Ez az udvarmester kísérte őt sétáira, ő volt egyedüli bizalmasa és tanácsadója még a plébánosok kinevezésében is. Papjaival csak nagy ritkán érintkezett, akkor is csak egyházi ügyekről tárgyalt velük.

Ez a mogorva ember egyedüli örömét az építkezésben találta. Például a püspökség tulajdonában lévő, majd később eladott vasas fürdőn építtetett egy szép fürdőházat. A kórházon kívül építtetett a püspöki palotához egy díszes könyvtárhelyiséget, kibővítette a helybéli apácazárdát, újjáépíttette a katolikus elemi iskolát.