Dušan Kováč: Kilépni a dekrétumok árnyékából

Minthogy rengeteg féligazzság, elferdített információ lát napvilágot a huszadik század derekán lejátszódott eseményeket illetően, a legalapvetőbb kérdés, hogy a történettudomány mennyire dolgozta fel az ide vágó dokumentumokat, tényeket?

A szóban forgó korszak megítélésének legfájóbb pontja az, hogy általában olyan emberek beszélnek róla, akik nincsenek tisztában alapvető fogalmakkal, például a dekrétumok szerepével. Többször is hangsúlyoztam az ismeretterjesztés, a korrekt tájékoztatás fontosságát, illetve a média szerepét. Biztos vagyok abban, hogy a kérdéses dekrétumok ellen ágálók közül kevesen olvasták Štefan Šutaj kolléga ide vágó munkáit, melyek nagyon tényszerűek. Ha ezekbe beleolvasnának, rájönnének, hogy több elnöki rendelet látott napvilágot ebben az időszakban, s hogy ezeknek csak elenyésző része célozta a magyarok és németek felszámolását.

Mégis azt lehet mondani, hogy mindkét etnikum számára csaknem végzetessé váltak…

A dekrétumok előkészületként foghatók fel a magyarok és a németek kitelepítéséhez. Mivel a potsdami konferencia jóváhagyta a németek kitelepítését, ám elutasította a magyarok eltávolítását az országból, a dekrétumok egy bizonyos síkon értelmüket veszítették. Mit lehet kezdeni egy népcsoporttal, melynek tagjait nem szabad kitelepíteni, nem állampolgárok, ugyanakkor itt kell élniük és dolgozniuk? Ekkor születtek az olyan, a beneši dekrétumoktól független pótmegoldások, mint a lakosságcsere-egyezmény, mely a korszak legellentmondásosabb politikai döntése volt. Hiszen az önkéntesség elvét hangsúlyozta, ám ez csak a Magyarországról áttelepült szlovákok esetében érvényesült. A magyarokat ezzel szemben erőszakkal, a nemzeti bizottságok határozatai értelmében kényszerítették otthonuk elhagyására.

Politikai szinten viszont gyakorta megkérdőjelezik ezt, hangsúlyozva, hogy nem egy adott etnikum képviselői, hanem háborús bűnösök voltak kitelepítve, deportálva. Nem a történészeknek kellene kimondaniuk az igazságot?

A történész dolga, hogy feltárja a tényeket; annál is inkább, mivel úgy vélem, a szlovákiai magyarságnak traumát okoztak ezek a történések. Ez érthető, még akkor is, ha a Csehországba deportáltak többsége később visszatért szülőföldjére – hiszen nem tudták, hová viszik őket, hazatérhetnek-e valaha is, s ha igen, mi fogadja őket. Úgy vélem, normális ember számára teljességgel felfogható, mi játszódott le a sérelmeket szenvedett emberek lelkében, s ez megérdemelne legalább annyit, hogy a politika szintjén is foglalkozzanak vele.

A történészek körében milyen ma a második világháborút követő korszak megítélése?

Az az érésem, hogy az utóbbi időben e téren jelentős előrelépés történt. A szlovák és a magyar történészek nagyon gyümölcsözőnek mondható párbeszédet folytatnak, úgy is mondhatnám: a szakemberek túlléptek a magyar– szlovák ellentéteken. Egyet kell értenem viszont azzal, hogy ez az ellentét mint probléma jelen van a társadalmi tudatban. A kérdés tehát az, hogy mit lehet tenni ennek felszámolása érdekében. A történészek ezt képtelenek feloldani…

Nem lehet az a konfliktus oka, hogy mereven elutasítjuk közös történelmünket?

A jelenlegi helyzetet az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó éveihez hasonlítanám, amikor az osztrákok, magyarok, illetve a monarchia más nemzetiségei, etnikumai közötti bármilyen triviális probléma szinte azonnal nemzetiségi problémává vált. Ez történik most a magyar–szlovák kapcsolatokban is – előbb vagy utóbb minden kérdés ilyen dimenziót ölt. Ennek igen egyszerű oka van: a politikusok jelentős csoportja ezekből a konfliktushelyzetekből él, profitál. Mivel nincs más témájuk, programjuk, mesterségesen szítják az ellentéteket.

Minek tulajdonítja, hogy a rendszerváltás óta minden, úgynevezett „közös dolgaink” rendezésére irányuló párbeszéd pusztába kiáltott szó maradt?

Számos pozitív kezdeményezés látott napvilágot az elmúlt másfél évtizedben, sőt államközi egyezmények is születtek. Annak idején nagyon jó párbeszéd alakult ki a két kormányfő, Mikuláš Dzurinda és Orbán Viktor között, ám valahogy ez is a semmibe torkollt. Itt-ott találkoznak a politikusok, kinyilvánítják az együttműködési szándékot, a jószomszédi kapcsolatok ápolásának fontosságát, ám mindig színre lép egy kiprovokált mozzanat az egyik vagy a másik fél részéről, s konkrét lépésekre már nem kerül sor. Mindkét oldalon olyan emberekre lenne szükség, akik nem csak jövőképpel, de autoritással is fel vannak vértezve.

Belefér ebbe a „kollektív jövőképbe” a jogsérelmeket szenvedett személyek kárpótlása?

Ha feltesszük a kérdést, előbb azt kell pontosan meghatároznunk, hogy miféle jogorvoslatról beszélhetünk. Ha az erkölcsi kárpótlásról van szó, az a véleményem, hogy nagyon fontos megoldás születhetne állami-politikai szinten. Ehhez azonban olyan államférfiakra lenne szükség, akik a jövőbe látóan tekintenek a múlt eseményeire. Nem tudom, vannak-e ilyenek – én egyelőre nem látom őket… Bizonyos víziókkal megáldott emberek kellenének, s akkor elindulhatna egy olyan folyamat, amilyen például Németország és Franciaország megbékéléséhez is vezetett. Történészként úgy látom, a történelem az egymás rovására elkövetett sérelmek, bántalmak sorozatának története, összefüggő események láncolata. A mi feladatunk pedig az, hogy levonjuk a megfelelő tanulságokat, hogy ilyesmit többé ne kövessük el.

Szóba jöhet ön szerint az anyagi kárpótlás is?

Ami az anyagi kárpótlást illeti, szkeptikus vagyok. A lakosok különféle csoportjai részesültek már kárpótlásban, s a kitelepített, a cseh országrészekbe deportált szlovákiai magyarok esetében is konkrét jogsérelmet szenvedett személyekről van szó. Ezt az igazságtalanságot nagyon nehéz valamiféle univerzális törvény alapján orvosolni, hiszen mindenkinek egyéni a sorsa. Örvendetes lenne viszont, ha megtalálnák a megfelelő módját annak, hogy a még élő személyeket kárpótolják.

Ön elfogadhatatlannak tartja a Beneš-dekrétumok eltörlését?

Szerintem ez nincs végiggondolva, hiszen a Szlovák Köztársaság alkotmánya nem teszi lehetővé a kollektív bűnösség elvének érvényesítését, sem a nemzetiségi vagy anyanyelvi alapon történő diszkriminációt. Az alkotmány valamennyi törvény fölött áll; s bár a múlt század negyvenes éveiben hozott diszkriminatív törvényeket nem vettük ki jogrendünkből, ennek ma már nincs jelentősége. Tudomásom szerint például a magyar jogrendben sem hatálytalanították Apponyi gróf oktatásügyi törvényét, ám a jelenleg érvényben lévő jogszabályok világosan leszögezik, hogy a lakosság semmilyen csoportja nem diszkriminálható. A törvények bizonyos történelmi keretek között nyernek értelmet, s bár évtizedek múltán elméleti síkon vissza lehet térni hozzájuk, gyakorlati jelentőségüket elveszítik. ĺgy van ez a Beneš-dekrétumokkal is – a hatályon kívül helyezésükről hozott törvény még nem szavatolná a sérelmet szenvedettek kárpótlását.

Ugyanakkor a parlament által történt megerősítésük sem szolgál semmilyen látható célt…

ĺgy igaz. Annak idején tettem egy olyan kijelentést, hogy Közép-Európában csakis akkor jutnánk előbbre, ha törvényt hoznánk arról, hogy a politikusoknak tilos nacionalista kártyákkal játszaniuk. Ez nagyban megkönynyítené közös dolgaink rendezését – ám ehelyett az történik, hogy a politika nem rendezni, hanem továbbra is uszítani akar. De visszatérve az említett parlamenti határozathoz: úgy vélem, nincs gyakorlati hordereje. Csakúgy, mint a sokat ragozott Lex Hlinkának sem; Hlinka a szlovák történelem egyik ellentmondásos alakja volt, s hogy törvényt hoznak róla, annak semmilyen jelentősége nincs.

A kollektív bűnösség elvénél maradva kívánkozik ide a kérdés: mi az oka annak, hogy teljesen más megítélés alá esik Tiso Szlovák Állama, mint Horthy Magyarországa?

Kétségtelen, hogy a szlovák közvélemény és a történészek egy része is hajlik Tiso államának rehabilitálása felé. Leggyakrabban olyan érvek hangzanak el, hogy Tiso számára nem volt más lehetőség, mint Németország oldalára állni, s hogy ez volt a kisebbik rossz… De Magyarországon is megvan a hajlam ahhoz, hogy Horthy mellett „enyhítő körülmények” sorát vonultassák fel. Itt ismét a politika, a média játszik közre. De nem hiszem, hogy Szlovákia lakosságának döntő hányada pozitívan értékelné Tiso Szlovák Államát – inkább azt mondanám, hogy az a szűk réteg, mely élteti, jól hallható és látható.

A nemzetközi történésztársadalom miképp látja a magyar–szlovák viszonyt?

A szakma számára ez nem téma, mivel a történetkutatásban nem jelenik meg. Nemzetközi történészfórumokon nincs magyar–szlovák ellentét. 1990 óta számos nemzetközi konferencián vettem részt, ám ez a probléma sehol sem csapódott le úgy, mint mondjuk némely balkáni állam, vagy Bulgária, Macedónia és Görögország viszonya. Sőt arra sem emlékszem, hogy a szlovák–magyar viszony történészek között vita tárgyát képezte volna.

A gond inkább azzal van, hogy a történészek által feldolgozott szakirodalmat csak egy nagyon szűk réteg olvassa mindkét oldalon. Pedig fontos volna, hogy az emberek tudatosítsák: a történelmünk igenis közös, egy évezredet nem lehet letagadni.

Minek tudható be az, hogy a szlovák történelemkönyvekből hiányoznak az olyan kifejezések, mint a kitelepítés, repatrializáció vagy deportálás?

Csakis azokhoz a történelemkönyvekhez szólhatok hozzá, melyek megírásában magam is közreműködtem. Az alapiskolás történelemkönyvek tárgyalják ezt a témakört. De szakmai körökben felvetődött annak a gondolata is, hogy a tankönyvek mellett módszertani füzeteket kellene kiadnunk, melyek éppen a kényes kérdésekkel foglalkoznának. Kezdhetnénk a sort a holokauszttal, a szlovákiai zsidók sorsával, majd a kitelepítéseken keresztül folytathatnánk a második világháborút követő évek kisebbségi politikájával. Úgy vélem, minden társadalom, azon belül is minden egyén számára áldásos, ha tudatosítja, hogy a történelem az eleinkkel történt meg. Nekünk, történészeknek, pedig reális képet kell adnunk az eseményekről, mert csakis ebből vonható le jövőbe mutató tanulság.