„Dunások” a Dunán, avagy behajóztunk Európába

Esztergom hajófelvonulással fogadta a tévéseketA Duna Televízió vezetése egyedülálló vállalkozásba fogott, amikor elhatározta: Magyarország és Szlovákia európai uniós csatlakozását egy hajó fedélzetén dokumentálják április 28-a és május 1-e között. Odafelé Budapestről Bécsig sétahajózott a stáb, röpke huszonhat óra alatt meg is tettük a távolságot, visszafelé majd’ két napig tartott az út, hiszen élő műsorok és felvételek készültek útközben.

A határokon és a tengeren túlra is sugárzó televízió marketingigazgatója, Csermák Zoltán meghívta a nagy utazásra a Népszabadság, a Romániai Magyar Szó, a Heti Válasz és lapunk egy-egy riporterét is, tudjuk csak meg, mi fán terem az élő tévéközvetítés.

Kihajózunk

A Lánchíd pesti hídfőjének közelében két hajó is vesztegel, a miénken a Duna TV logóját tépi a szél, a „konkurenciáét” pedig az SZDSZ lobogózta fel a saját képére.

Hajónk, a Balaton I. nem is olyan régen még a boszporuszi öbölben teljesített szolgálatot, azóta hazatért, itthon átfestették, kiglancolták, lepadlószőnyegezték, hogy április végére készen álljon a magyar televíziózás egyedülálló eseményére. A szervezők szerint eddig ugyanis nem volt példa arra, hogy egy hajó fedélzetéről három nap alatt három országból közvetítsenek élő műsorokat.

Úgy tudtam, estére Bécsbe érünk, valamit azonban félreérthettem. Amint ugyanis tüzetesen áttanulmányozom a műsortervet, kiderül: az este stimmel, de csak másnap sötétedés után futunk majd be az osztrák fővárosba.

Korgó hajógyomor

Van tehát idő ismerkedni a hajóval, amelyik a következő három nap során munka- és lakóhelyünk lesz. Meglehetősen univerzális dolog egy ilyen hullámhasító, hiszen hajónk gyomra a nap folyamán másodosztályú étteremként, rögtönzött stúdióként és koedukált hálóhelyiségként is funkcionál. Estére a földre matracok kerülnek, ágyneműt is kapunk, majd kezdetét veszi a „Csapj le a csapra!” nevű játékos vetélkedő, amit a nagy sikerre való tekintettel reggel megismétlünk. A tizenöt-húsz főt számláló stáb tagjaira fejenként kábé másfél liter meleg víz jut, zuhany a női vécében, aztán közösen nyugovóra térünk.

Pontosabban nyugovóról kezdetben szó sincs, egy szinttel lejjebb ugyanis köhög, zakatol, kalapál a motor, nem áll le egy pillanatra sem. Aztán a zúgás lassan-lassan álomba ringat. Úgy emlékszem, álmomban SIM-kártya voltam egy rezgő üzemmódra állított, hatalmas mobiltelefon belsejében.

Hajnalban arra ébredek egy pillanatra, hogy valaki felvette a telefont – leállt a zúgás. Csak a vámvizsgálat idejére kötöttünk ki, még alhatok. Csakhamar arra riadok fel, hogy megint bedurrantották a hajtóművet, és a fejünk fölött átúszik a komáromi híd. Hat óra van, vagyis körülbelül tíz óra alatt értünk Szlovákiába. Éhes vagyok, már nem tudok visszaaludni. Később kiderül, jól tettem, hogy nem lustálkodtam tovább, így nekem még jutott meleg víz.

Úton Európába

Most éppen stúdió a hálótermünkA szerző felvételeiMessze még Bécs, az első egyenes adás helyszíne, óránként tíz kilométeres „sebességgel” pöfékelünk, ami a természet tüzetes vizsgálata szempontjából örvendetes ugyan, azonban nyolc-tíz óra alatt ezt is meg lehet unni. Nekünk, „idegen” újságíróknak azonban az édes semmittevésben ki is merül a napi teendőnk. A „dunások” ellenben azzal ütik agyon az időt, hogy dolgoznak, Gellért Alpár és Apáti-Tóth Kata az operatőrrel együtt gőzerővel forgatják a dokumentumfilmet, amely az osztrák fővárosig tartó út legizgalmasabb pillanatait hivatott megörökíteni. Utánunk indítottak egy stábot is, amelyik autón követi a hajót, és néhány kulcsfontosságú helyszínen megörökíti az áthaladó hajó orrterében önfeledten – és főként spontán módon – integető tévés kollégákat. Kata és Alpár pedig a fedélzeten molesztálnak bennünket, meséljük már el, hogy érezzük magunkat az úton. Megadóan nyilatkozunk – a kollegialitás csodákra képes.

Némi izgalmat a bősi zsilipezés jelent, ez tényleg felejthetetlen élmény, mindenki digitálisan fényképez, telefonon élménybeszámol és kötelességtudóan filmez. Akkor hervad le a mosoly kollégáim arcáról, amikor később rábökök a felvízcsatorna árnyékába került egyik csallóközi falu templomtornyának kikandikáló tetejére.

Pozsonytól Bécsig nincs szinte semmi látnivaló, számolgatjuk a sokasodó folyamkilométereket, vásároljuk a méregdrága sört, olvassuk egymás újságját. Majd miután végre (száraz- és osztrák) földet érzünk a lábunk alatt, nyakunkba vesszük az éjszakai Bécset.

Osztrák–magyar adás

Fogadásunkra az osztrák fővárosba érkezett a Duna Televízió – úgy tűnik – valamennyi maradék munkatársa, közülük azonban csak ketten látszanak majd a képernyőn, a többiek a reggel 10 órakor kezdődő élő közvetítés előkészítésén ügyködnek, hogy Farkas Boglárka és Gaál Zoltán üdén és mosolygósan köszönthesse „szeretettel Bécsből a Duna Televízió valamennyi kedves nézőjét, határokon innen és túl.”

„Maga kicsoda? – lép hozzám egy hölgy, aki néhány perccel az elő adás kezdete előtt fennhangon reklamálni kezd, amiért a tévések nem az általa kiszemelt helyre ültették. „Én Monoszlóy Dezső felesége vagyok. A férjem mellett akarok ülni” – kesereg, de hiába. Az ülésrend szent és sérthetetlen, még akkor is felszisszennek az operatőrök, ha valamelyik vendég-riportalany megmozdítja a kicentizett pozícióba állított székét.

Az élő adás idejére a hajóra érkezett Esterházy Mónika, a híres família leszármazottja, de a rögtönzött tévéstúdióban feltűnt a már említett Monoszlóy Dezső író éppúgy, mint Sáringer László, Magyarország bécsi nagykövete és a helyi magyarság további illusztris képviselői.

Egy kis hazai

Néhány órával Szlovákia uniós csatlakozása előtt Pozsonyban is megállt a Duna TV hajója. Parlamenti képviselők, Kossuth-díjas írók, igazgatónők érkeznek a stúdióba, megszólalási lehetőséget azonban csak kevesen kapnak. Hiába, rövid idő az adásra szánt 40 perc.

„Vérben úszik a lábam” – mutat új cipőjére alkalmi társműsorvezetővé avanzsált kollégám, Molnár Norbert, amikor Pozsonyban egy élő műsor erejéig csatlakozik a társasághoz. Ő a hajó orrában – ez a helyszín is „játszik” – mesél a szlovák fővárosról, majd odabenn interjúzik Hunčík Péterrel és Berényi Józseffel. Közben kifutunk az időből, „csúszás” van, Apáti-Tóth Kata integet, hogy az utolsó kérdést már ne tegye fel a külügyi államtitkárnak. Norbi elbúcsúzik, és megvonja a vállát. Az élő adást az idő is szerkeszti.

Az EU-csatlakozás másodperceit a bősi zsilipkamrában ünnepli a társaság. (Itt kellene kitérnek a helyszín és az időpont egybeesésének misztériumára, a véletlen különös játékában rejlő fátumra, de ettől megkímélem olvasóinkat.)

Komáromba már mint európai uniós városba érkezünk valamikor hajnalban, de aztán alhatunk, egészen reggel hétig, amikor ébresztő, hiszen még át kell alakítani tévéstúdióvá a hálótermet, be kell állítani a fényeket – Európai Unió ide vagy oda, folytatódnak a tévés hétköznapok.

Vége, csapó

Az órák és a helyszínek már összefolynak, a sikeres komáromi adás után a következő megálló Neszmély, majd Esztergom, Budapestre május elsején éjszaka érkezik a csapat. Itt még egy utolsó közvetítés vár a stábra, többek között Kern Andrással és Kőbán Ritával fűszerezve, majd véget ér a maratoni adásfolyam.

Több tucatnyi tévés látszólag kaotikus, ám mégis profin összehangolt és végrehajtott produkciójának lehettünk tanúi április utolsó és május első napján. Nem tudom, a Duna Televízió képernyője előtt ülve mennyire volt izgalmas a műsor, a kamerák és a reflektorok mögül figyelve azonban mindenképpen páratlan élmény volt.