Csetneki megálló Gyöngyösi Istvánnál

A gömöri kisvárosban, Csetneken nyugvó barokk költő, Gyöngyösi István halálának 300. évfordulóját – hiába a legkerekebb valamennyi között – valószínűleg nem fogja nagy csinnadratta kísérni.

Márcsak azért sem, mert a magyar irodalomtörténet nem túl sokra becsüli Gyöngyösit. Utalgatni szokás rá, tanítani úgy érintőleg, egy-két száraz életrajzi adattal és fő műve, „A Márssal társalkodó Murányi Venus említésével”, de újra kiadni, uram bocsá? olvasni alig, vagy egyáltalán nem. Csak a legmegátalkodottabb irodalomtudósok foglalkoznak vele helyenként, akkor is ízekre szedve, utalgatva korára, hajlékony jellemére, a felvidéki nemesség jellemtelenségének archetípusaként jelölve ki a helyét, aki költőnek ugyan bravúros volt, de azért ne nagyon példálózzunk vele.

Csetnek ma álmos kisváros, arculatát, egykori jellegét elveszítette, s csak sejteni lehet azt a krúdys hangulatot, amit mondjuk a századforduló táján áraszthatott magából. Természetesen a 19–20. század fordulóján. Számunkra jószerével csak azért érdekes, mert templomában csodaszép freskók emlékeztetnek a magyar reneszánsz festészetre, és itt van eltemetve a barokk költészet nagy alakja. Jóllehet, pontos nyughelyét már száz évvel ezelőtt sem őrizte az emberi emlékezet, hiszen az akkori Vasárnapi Ujság egyik reá emlékező írásában a következőket olvashatjuk: „...háza a hagyomány szerint a mai napig is megvan némi átalakításokkal a Jolsvai utcza 110. szám alatt (...) Gyermekei elköltöztek a megyéből, Gömörben nem maradt senki, a ki emlékét fentartotta volna.”

Gyöngyösi köznemes volt, jogász fia, a sárospataki kollégiumban tanult, ahol Comenius is a mesterei közé tartozott. Viszonylag fiatalon már igen jól képzett jogász. Nem jogtudós, hanem gyakorlati ügyvéd, aki alkalmas arra, hogy nagyurak jogtanácsosa legyen. Van is az egyéniségében valami alapvetően ügyvédi. Gyöngyösi kuruc ügyfél érdekében ugyanolyan jól érvelő kuruc, mint amilyen következetesen érvelő labanc, ha labanc urat szolgál. Kritikusai szerint ugyanezt teszi költészetében is. „Ügyvédi költészet ez, de az ügyvéd-költő ugyanolyan biztonságosan járatos a verselés szövevényeiben, mint a Corpus Jurisban.”

A magyar nemesség a XVII. században mégis Gyöngyösiben ismerte fel a maga költőjét, és ez a népszerűség nem szűnt meg akkor sem, amikor 1704-ben, már a nemzet élén álló Rákóczi szolgálatában, hetvenöt évesen Rozsnyón meghalt. Műveit halála után is újra meg újra kiadják, és még a XVIII–XIX. század fordulóján is úgy tartja a közvélemény, hogy nála nagyobb poétát nem szült magyar anya. Arany Jánosra volt szükség, hogy kimutassa, mennyire elhalványodik Gyöngyösi képe, ha Zrínyi mellé állítjuk. Arany jelölte ki Gyöngyösi helyét irodalmunkban, így is élt az irodalmi tudatban még a múlt század első felében is, hogy mostanra már szinte teljesen elfeledjük. Ez a feledés azonban ugyanolyan méltánytalan, mint a korai túlbecsülés, hiszen Gyöngyösi, bár politikai jelleme kifogásolható, briliáns verselő, kitűnő leíró, szellemes költő. A magyar barokk egyik legjellegzetesebb alakja.

Művének hatása páratlan volt. Másfél száz esztendeig uralkodott a magyar költészetben: költők, írók, olvasók rajongva dicsőítették. Gvadányi azt írta róla, hogy „külömb magyar poétát nála magyar anya nem szült a világra”. De tőle tanult Csokonai, és Vörösmarty, s Petőfi is szívesen olvasta. Ami az utókort illeti, mégiscsak Arany szánta neki a legelőkelőbb helyet irodalmi emlékezetünkben. Arany a Koszorú című szépirodalmi folyóirat 1863–64-es évfolyamában többek közt így emlékezik Gyöngyösire: „Nyelvre nézve felölelte az egész akkori magyar nyelvet, tájszavaival s mind avval együtt, mi a régi magyar nyelvből tudomására volt. E részben a nyelvtanuló, a költő, még most is járhat hozzá iskolába... Gyöngyösi hatása irodalmunkra oly nagy, oly tartós vala, hogy még a múlt század végén is költők egész iskolája állt elő, mely őt vallá mesteréül... Valahányszor a magyar költészet és tájnyelv oda jut, hogy idegen befolyástól lesz szükség menekülnie: mindannyiszor nyereséggel fordulhat vissza a néphez, s irodalomban Gyöngyösihez.”

Szerb Antal több mint 200 év távlatából így látja Gyöngyösi irodalmi jelentőségét: „Hogy miben áll Gyöngyösi nagysága, akkor érezzük legjobban, ha utána közvetlenül Arany Jánost olvassuk, és csodálkozva eszmélünk rá, hogy Arany verse sokszor úgy hangzik, mintha Gyöngyösi írta volna. Mert Gyöngyösi volt az első, aki felfedezte azt a sajátos, magyar szépséget, ami később Arany Jánosban beteljesedett.”

Gyöngyösi példátlan népszerűségének talán az volt az oka, hogy pontosan kifejezte a nemesség alapvető elvtelenségét. A valóság az volt, hogy sem a kurucoknak, sem a labancoknak nem volt olyan tömege a nemesség körében, amely töretlenül kiállt volna a politikai eszme mellett. Hiszen a Habsburgokat a labancok sem szerették, csak érdekeik védelmét várták tőlük. A kuruc nemesek többsége sem volt olyan haladó, mint a kuruc eszmevilág, de a kurucoktól várták a védelmet a Habsburgok ellen. Ezért aztán hatalmi viszályoktól függően mind a kuruc, mind a labanc nemes könnyen vált köpönyegforgatóvá. És még ennél is megalapozatlanabb volt a lelkekben a vallási hovatartozás. Ilyen eszmei közegben könynyen válhatott emberi és költői eszménnyé egy szívélyes modorú, bravúros formakészségű, szórakoztató költő, akinek elnézték állhatatlanságát.

A „Murányi Venus” legalább két és fél évszázadig a legnépszerűbb magyar olvasmányok közé tartozott. Ezzel kezdődött el költőjének felívelő politikai karrierje is. És mennél magasabb helyen ült, annál jobban fejlődött verselési technikája. Közben soha semmi nem ártott neki. Wesselényi házi jogászaként közel állt a Wesselényi-féle összeesküvéshez, de Wesselényi halála után, amikor a mozgalmat leleplezték, és elkezdődtek a perek, Gyöngyösi a vádlottak közt sem szerepelt. Ám amikor már politikailag a másik oldalon állt, akkor is kitartott a börtönt megjárt Széchy Mária mellett, és soha utólag sem mondott semmi rosszat hajdani uráról. Sajátos erénye, hogy sohase gyalázza azokat, akiket elárul. Ez hozzátartozott a modorához, és mindig elnézték neki. Csak azt várták el tőle, hogy gyönyörködtesse olvasóközönségét. Ennek pedig eleget tett.

Alighanem ez a titka Gyöngyösi István közéleti, irodalmi sikerének. De ha nem is volt nagy költő, és nem is volt példamutató jellem, jó költő volt, sok művészi erénnyel. És jellemző alakja korának, amelyet kifejezett. Ha Csetneken járunk, évfordulóktól függetlenül is eszünkbe juthat ez a furcsa sorsú magyar poéta.