„Csak szerencsés véletlen, hogy ilyen magas kort értem meg”

Egy Bereg megyei községben, Nagydobronyban születtem, 1906. november 1-jén. Édesapám kántortanító volt, édesanyám tuberkulózisban korán elhunyt. Apám kezdetben engem és a három húgomat egyedül nevelt. Később újra megnősült, abból a házasságából is született egy gyermeke. A család nehezen állt talpra, mert édesanyám gyógykezelése nagyon sok pénzt felemésztett.

Milyen volt akkoriban a gyerekek élete?

Apám tanított, gazdálkodott, nagyon elfoglalt ember volt. Mi meg úgy éltünk, mint a többi polgári család gyermeke a monarchiában. Aztán az első világháború idején rosszabbra fordult a sorsunk. Bár édesapám még egy fogyasztási szövetkezetet is létesített, mégis szűkösen éltünk. Volt, hogy cipőt sem tudtunk vásárolni. Én egyébként gyakran voltam távol a szülői háztól. Hol Szürtében a nagyszüleimnél, hol meg a debreceni rokonoknál laktam. Ott kezdtem el iskolába járni. A család aztán összekülönbözött valamin, úgyhogy apám hazahozatott Nagydobronyba.

Mikor ment férjhez?

1925-ben, még 19 éves sem voltam. Előzőleg Sárospatakon éltem a nagyanyámnál, aztán újra visszamentem a szülőfalumba. Egy fiatal lány számára nagyon unalmas volt ott az élet. Szórakozásra nem volt lehetőség. Szigorú nevelést kaptunk, még táncmulatságba sem mehettünk. Igaz, úgy neveltek minket, hogy ne is nagyon vágyjunk ilyen helyre. A férjemet Ungváron ismertem meg. Nem sokkal azelőtt tért vissza a hadifogságból. Már letöltötte a hároméves katonai szolgálatot, amikor kitört a háború. Az ezredét az orosz frontra küldték, ott esett fogságba. Három év után került csak haza. Bár földbirtokos családból származott, amikor én megismertem, a családja már elszegényedett. Megtetszettünk egymásnak, ám az akkoriban nem úgy ment, mint mostanság, hogy a fiatalok rögtön összebújnak. Én egy teljes évig voltam gyűrűs menyaszszony, csak aztán házasodtunk öszsze. A férjem akkor lett 35 éves. Apósomat, anyósomat nem ismertem, addigra mindketten meghaltak. A háború után a férjem meg az egyik bátyja közösen nyitottak egy asztalosműhelyt. Ő azonban többre vágyott. Egy ügyvéd ismerőse segített neki abban, hogy egy kis üzemet nyisson. Kezdetben nehezen ment a bolt, ám aztán hitelből vásároltak új gépeket, és megindult a termelés. Volt, hogy harminc segédet is alkalmaztak. Ungváron éltünk, ami akkor már Csehszlovákiához tartozott.

Míg a férje a vállalatot vezette, Etelka néni mivel foglalkozott?

A háztartást vezettem. A férjem sohasem engedte, hogy munkát vállaljak, ugyanis meggyőződése volt, hogy a családfő kötelessége annyi pénzt keresni, amennyiből tisztességesen eltarthatja a feleségét. Kertészkedni nagyon szerettem, erre apám megtanított. Még fákat is oltottam. 1943-ban – tizenhat évvel az esküvőnk után – született meg a lányom.

Időközben kitört a második világháború. Hogyan emlékszik azokra az évekre?

1938-ban visszacsatoltak minket Magyarországhoz. Ungváron harcok nem voltak, a vállalatunk folyamatosan működött, nem éltünk olyan nehezen, mint az első világháború idején.

Meddig működött a férje üzeme?

Amíg a kommunisták el nem vették. A banki hitelt épp addigra sikerült az utolsó fillérig törleszteni. A férjemet a változás után üzemvezetőként alkalmazták ugyan, de nehezen viselte a vállalat államosítását. Ungvárt a Szovjetunióhoz csatolták, így megint nehéz időszak következett. Még a határt sem volt szabad átlépnünk. Anyám sírja az Ungvártól alig 30 kilométerre lévő Dobronyban van, de oda sem mehettem el évekig. A férjemet aztán nyugdíjba küldték, mert egy bukott orosz katonatisztnek sürgősen állást kellett szerezni.

Meddig lakott Ungváron?

Ötvenkét évig, a férjem haláláig. A lányomat 1961-ben egy szlovákiai fiú vette feleségül, így ők ide költöztek. Mi is át szerettünk volna települni, de a hivatalos szervek mindig elutasították a kérelmünket, mondván, két öreg nyugdíjasra nincs szüksége az országnak. Aztán 1976-ban a férjem halála után átjöhettem Kassára. Akkor töltöttem be a hetvenedik évemet.

Hogy sikerült ebben a korban egy teljesen új környezetbe beilleszkednie?

Kassát soha sem szerettem, mert piszkosnak, rendezetlennek találtam. Pedig az uram nagyon vágyott oda, mert neki sok barátja élt ott. Kassán a lányoméknál én vezettem a háztartást. Aztán, amikor meghalt a vőm és a lányom is, 1999-ben elköltöztem Örösbe a rokonaimhoz.

Etelka néni mit gondol, mi lehet a hosszú élet titka?

Azt hiszem, csak szerencsés véletlen, hogy ilyen magas kort értem meg. Az viszont biztos, hogy az emberek régebben mértéktartóbban éltek. Káros szenvedélyeim soha sem voltak, csak a tejeskávé, azt ma is mindennap megiszom.

Mivel telnek a napjai?

Nemrég az egyik magatehetetlen szobatársam megkért, hogy ápoljam őt. Szívesen elvállaltam, mert nem nagyon tudtam mihez kezdeni itt. Az otthonban nagyon öreg emberek vannak, kicsit unatkoztam közöttük. Az ápolás következtében a szobatársam állapota javult. Sokat nevettünk, úgy hallottam, a jókedv gyógyít. Pedig nincs sok okunk a vidámságra, nekem is megvan a bánatom, a szobatársam a férjét meg két gyermekét temette el. Az elmúlt 100 évben rengeteg nehézséggel kellett megküzdenem, és sok szomorúságot is át kellett élnem.