Brentán Károly – a hittérítő és a kalandor

Brentán Károly (1694-1752) talán már a származása által is arra rendeltetett, hogy valamilyen formában a nagyvilág felfedezésével foglalkozzon. Korányi G. Tamás szerint a jezsuita hittérítő családja tiroli eredetű volt. Valószínűleg nem másért, mint az erőd védelmére telepedtek le Komáromban még a 17. század folyamán. Saját leveleiben egyébként Carolus Brentano névvel hivatkozik magára a jezsuita atya, amely nyilvánvalóan olasz eredetre utal. Az biztos, hogy a nagyszombati kollégiumban tanult, ám adja magát a kérdés: előtte hol végezte a középfokú tanulmányait? Babarczi Dóra szerint ez egy olyan kérdés, amely előrelendítheti a korszak kutatását. Már csak azért is érdekes probléma ez, mert az érseki katolikus gimnáziumot (a mai Selye János Gimnázium elődjét) a jezsuita alapították és működtették.

Európából Dél-Amerikába

Brentán Károly későbbi életének aztán vajmi kevés köze volt Komáromhoz. Sevillában végezte el a misszionáriusképző tanfolyamot, majd 1722-ben távozott az „Indiákra”, vagyis Dél-Amerikába. Innen aztán kis híján 30 évig vissza sem tért. 1724-ben érkezett Quitóba (Ecuador mai fővárosa), ahol elsajátított egy helyi nyelvet is – Lacza Tihamér összegzése (Magyar jezsuiták Latin-Amerikában I., Fórum Társadalomtudományi Szemle) szerint még katekizmust is szerkesztett az egyik törzs nyelvén. 1728-ban került el a maynasi missziós területre, ahol főleg szétszórtan éltek a törzsek, míg nem volt könnyű fenntartani a terítési településeket, vagyis a redukciókat sem. Munkája során számos őslakos törzzsel kapcsolatba került a Marañón-folyó környékén, amely főleg a mai Peru és Ecuador területén található missziós terület volt. Egyfajta polihisztorként nemcsak az őslakosok megtérítésével foglalkozott, hanem tanulmányozta is az életüket, egyúttal pedig a vidék földrajzát, ill. növény- és állatvilágát is megfigyelte.

Mindezt nem tehette volna meg anélkül, hogy ne utazott volna folyamatosan. 1744-ben a jezsuiták quitói tartományának elöljárójává jelölték. Ennek hatására belefogott a rábízott terület bejárására, hogy első kézből származó tapasztalatokra és információkra tegyen szert. Egy alkalommal űttörő módon, a szárazföldön – s nem tengeren – komoly megpróbáltatások között jutott el az Andok keleti oldalában egészen Panamavárosig.

Tartományfőnöki munkáját követően a quitói tartomány képviselőjének, vagyis prokurátorának választották, s Rómába küldték. Így indult el 1748 elején újra Európába, ám ekkor sem élt a könnyebbik úttal. Babarczi Dóra szerint nyugodtan lehet őt kalandornak is nevezni, hiszen úgy döntött, hogy egy spanyol hittérítő társaságában végighajózik az Amazonason, amely végül számos veszély és kitérő után sikerült is neki. Vélhetően azért is tett így, hogy pontosítsa térképészeti megfigyeléseit és ismereteit.

A térkép

Az út hosszúra sikeredett, három év után jutott el végül Rómába. Sokat dolgozott a rábízott terület, a Marañón folyó vidékének – beleértve az őslakosok – tudományos igényű leírásán, ám máig nem tudjuk, mi lett a felbecsülhetetlen értékű kézirat sorsa, valószínűleg végleg elveszett. Brentán 1752-ben hunyt el Olaszországban, ám hagyatéka nem vált teljesen az enyészet martalékává. Fennmaradt például a Dél-Amerika északi részét ábrázoló 636x916 mm-es térképe. Korányi G. Tamás gazdagon adatolva írja le ezt a térképészeti művet a Földabrosz blogon. Úgy fogalmaz, a jelölésekből is kitűnik, hogy a szerző célja a rendi igazgatás segítése lehetett. Jelölte rajta a kolonizációnak még nem alávetett indián törzsek területét is, ill. az Amazonas és az Orinoco teljes vízrendszerét mutatja be. Nyilvánvalóan egy jelentős forrásról van szó, ám, ahogy azt Korányi G. Tamás megjegyzi, Brentán Károly Amazonas-térképe csak nagyon kevés emberhez jutott el, így nyomokban tudott hozzájárulni a 18. századi kartográfia fejlődéséhez.

Komáromban 2015-ben állítottak emléktáblát Brentán emlékére a Szent András-bazilikában.