Benne leszünk a történelemkönyvekben!

Hogy már ne csak nekünk fájjon... A szerző felvételeAzt mondják rólunk, magyarokról a rossz nyelvek, hogy barbár hordaként leptük el annak idején a Kárpát-medencét, feldúlva az itt élő békés szlávok birodalmát. Hogy virágzó civilizációt pusztítottunk el, meghonosítva itt a Nap-, a tűz-, meg ki tudja, minek az imádására épülő vallásunkat, csülkös-bableveses-szilvapálinkás, ríva vigadós kultúránkat. Hogy idővel mégis lemondtunk a nyereg alatt puhított lóhús fogyasztásából és az ellenségeink vérének ivásából fakadó kulináris élvezetekről, az az itt élő szlávságnak köszönhető, akik megmutatták nekünk: a föld nemcsak arra való, hogy lovastul temetkezzünk belé, hanem a kies pusztákat fel lehet törni, és különféle növényeket lehet benne termeszteni; hogy a folyók halaktól nyüzsögnek, a mézelő méh mézet ád, és a sátornál jobb a kunyhó. Ekképp váltunk lassacskán emberré, majd felvéve a civilizált világ vallását is, gyülevész hordából európai nemzetté.

A még rosszabb, ám annál tudálékosabb nyelvek azt is mondják, hogy eleink megérkezése idején ezt az egész földdarabot nem is szlávok, hanem szlovákok lakták, akiket Samo, Pribina, meg még néhányan már korábban kultúrnemzetté kupáltak. Térképekkel tudják igazolni, hogy a Nagy Szlovák-hon határát egyszerre két tenger is mosta; annak pedig, hogy miért csak 1843-ban „alapították meg” hivatalos nyelvüket, csak egy oka van: olyan sokféleképpen beszéltek, hogy azt a legokosabbak sem tudták számon tartani. Nos, minden jelenlegi probléma abból fakad, hogy mi, magyarok ezeket a népeket rabigába hajtottuk.

Azt viszont már nem a rossz nyelvek, hanem szociológusok, lélekbúvárok és egyéb tudós népek hirdetik, hogy a magyar immár nyolcvanöt éve súlyos kórban szenved, melynek neve: Trianon-trauma. Kialakulásának okai ismertek, egyik kísérő tünete pedig éppen az, hogy a japánok után (nekik vajon mi tett be?) a magyarok követik el a legtöbb öngyilkosságot. Különösen érvényes ez az olyan vidékekre, ahol a kitaszítottság érzése alacsony életszínvonallal, azaz nyomorral párosul. Például Ukrajnában, ahol a magyarok kimondottan rontják az öngyilkossági statisztikákat, vagy Romániában, ahol az elmegyógyintézetek tele vannak idegenbe szakadt hazánkfiaival.

Mi itt, a Felvidéken egyelőre elvagyunk. Csak néha ijesztgetnek bennünket...

Gyászmenet, koszorúval

Persze túlzás volna azt állítanom, hogy a csaknem nyolc évszázados múltra visszatekintő bányavárosban megállt az élet azon az ominózus júniusi napon, pontosabban negyedikén, a trianoni szerződés aláírásának 85. évfordulóján. A Nap sütött, a sör is szépen fogyott a Bányászok terén, és sem a Sajó, sem a Drázus-patak nem változtatta meg folyásának irányát, pedig...

Pedig a Szlovák Testvériség (Slovenská pospolitosť) és az Új Szabad Szlovákia (Nové slobodné Slovensko) polgári társulások nagyszabásúra tervezték a déli tizenkét órára meghirdetett emléktüntetést. Honlapjaikon előre azzal riogatták a pátriájukhoz ragaszkodó szlovák hazafiakat és honleányokat, hogy ha nem lépnek azonnal a tettek mezejére, a magyar irredenta erők bizony könnyűszerrel kihúzhatják lábuk alól a talajt – pontosabban az atyaföldet, merthogy a szlovák ezt „otčiná”-nak nevezi.

Hogy kik állnak a fent nevezett polgári társulások hátterében, nem nehéz kitalálni – azok a politikai babérokra vágyó dilettánsok, akik a nemzeti érzelmekre apellálva próbálnak bekerülni a köztudatba, ha az egykori Szlovák Nemzeti Párt jelöltlistájára már fel nem kerülhettek. Törekvéseiket erősíti az is, hogy egyetlen igaz nemzeti pártjuk két egyetlen igaz nemzeti pártra szakadt, és a nemzeti érdekek helyett a személyi érdekek érvényesítése került előtérbe mindkét szélsőjobb-oldalon. Tudván, hogy a „mélynemzeti” politizálás csak úgy jó, ha nemcsak füstje, hanem lángja is van, kapóra jött a trianoni szerződés aláírásának akár kereknek is nevezhető évfordulója, valamint az, hogy a felvidéki magyarok egyetlen – és ebből következően igaz – politikai pártjának képviselői a közelmúltban egyre gyakrabban emlegetik a Beneš-dekrétumokat, valamint a bocsánatkérés idejének beköszöntét. Igaz, ami igaz: nincs talán széles Európában még egy nép, amely a mai napig háborús bűnösnek volna minősítve...

Mindent egybevetve: össze is jöttek Rozsnyón a jó szlovák atyafiak, mind a hetvenen. Körülbelül ennyi fekete inges Hlinka-gárdistát sikerült megszámlálnom a Bányászok terén, de hogy ne bagatellizáljam el a dolgot, a szimpatizánsok is lehettek vagy negyvenen. Száztíz, mindenre – de legfőképp vélt és valós történelmi sérelmeik felemlegetésére – elszánt hazafi és honleány azért nem semmi ott, közvetlenül a Gömör–szepesi Érchegység lábánál, egy bányavárosban, melyet kezdetben Rosenaunak hívtak, mivel német ajkú bányászok és olvasztárok lakták.

A fekete ingesek tehát jöttek, és meneteltek – surranóik talpát jól odacsapva a kövezethez, egy szó nélkül, szinte kísértetiesen, mint Rejtő Jenő láthatatlan légiója. Útjuk először Kossuth Lajos apánk méltatlanul elmozdított, majd méltón újra felállított szobrához vezetett, melynél koszorút helyeztek el. Persze nem a kegyelet és hála koszorúját, hanem a Rozsnyói Fekete Szombat (szerintem ilyen név alatt fog bevonulni az esemény a történelembe) hangulatához illő gyászszalagos koszorút, „a szlovákság legnagyobb hóhérának” címezve. A honatya nevét persze kétszer is lágyjeles „š”-sel tüntették fel a szalagokon, ami már elegendő ok arra, hogy bekerüljenek vele az alsó tagozatosok számára megjelenő újságok viccoldalára.

A „tisztelt gyászmenet” ezután a Bányász térre vonult, ahol is egyetlen vezényszó vagy utasítás nélkül szabályos négyszögalakzatot vettek fel, a sarkakra őrszemeket állítva. Mert első a fegyelem. A vezéreket (szlovákul „vodca”, németül „Führer”) a legkigyúrtabb gárdisták vették körül, ezzel is demonstrálva, hogy akár halni is készek értük, ha arra kerülne sor – de nem került. Szerintem kisebb napszúrással megúszták.

Másodikként a Teremtésben

Ami az ezt követő röpke két és fél órában következett, az a szlovák történelemhamisítás legjava volt, élő adásban.

Az egymással „bátyám-uram” (a hivatalos megszólítás: „Páni bratia!”) viszonyban álló gárdisták szép sorjában, tételesen ismertették az őket ért sérelmeket, kezdve persze a Teremtéssel, ahol – úgy látszik – ugyancsak jelen voltak. Rögtön az Atya után, másodikként... Merthogy:

„A szlovák nemzet a mindenható Isten segedelmével az idők kezdetétől megőrizte a neki szánt és rábízott életteret, ahol is az Ő segítségével, akitől minden hatalom és jog származik, létrehozta a szabad Szlovák Államot.”

Majd: „A Szlovák Állam fogja össze – a természet törvényeivel összhangban –egységes keresztény és nemzeti közösséggé az erkölcsi és gazdasági erőket, hogy irányt szabjon ezáltal az egymás érdekeit keresztező társadalmi ellentéteknek; hogy mint a szociális igazságosság letéteményese és az általános közjó védelmezője az erkölcsi és politikai fejlődés által eljuttassa a társadalmat és az egyént is a jólét legmagasabb fokára.”

Ezért a jelenlévők „Svätuplok királynak a Tátra bérceitől Zalavárig (Blatnohrad) és Pécsig (Päťkostolie) terjedő egykori Nagy Szlovák Birodalmának történelmi hagyatékára támaszkodva, valamint a szlovákságnak a szülőföldjéhez, hazájához és államához fűződő jogának elidegeníthetetlenségére való tekintettel” úgynevezett Népi Programot terjesztettek elő. A teljes szöveg közlésétől most eltekintek – ezt, gondolom, a kommentárokkal együtt ki lehet majd kérni a titkosszolgálat archívumából –, ám kiragadnék néhány olyan „magvasabb” gondolatot, melyek mindenképp figyelmet érdemelnek. Ha másért nem, hát azért, mert kísért bennük valami a nem túl dicső közelmúltból.

A rövidesen beköszöntő Szlovák Állam társadalmi berendezkedésének alapját nem a parlamenti demokrácia, hanem a rendek fogják képezni. A szónokok tíz olyan rendet neveztek meg, melyek valamelyikébe a szabad polgárnak jelentkeznie kell. Külön rendbe – vagy kasztba? – nyernek besorolást a földek és erdők megművelői, külön rendet képvisel majd az értelmiség, a biztonsági és katonai szervek (ezekből jó sok lesz) stb. Mindenkit képességei és tudása alapján sorolnak majd be, kivéve persze a legalacsonyabb, tizedikként említett kasztba tartozókat, akikre nem sok szót vesztegettek a tisztelt egybegyűltek, lévén szó csupán a nemzetiségi kisebbségekről. Azok csak úgy lesznek maguknak, gondolom elkülönítve, hogy ne háborgassák a többséget a boldog világrend építésében – és a horogkeresztes zászlók alatti önfeledt vonulásban.

Akinek nem fog megfelelni ez a rend – gondolom, elég sokan leszünk, úgy a Szlovák Köztársaság jelenlegi állampolgár-állományának az egyharmada –, annak megadatik az a kegy, hogy „önként elhagyják a Szlovák Állam területét, és életüket anyaországukban („materský štát”) éljék.”

Örömmel és elégedetten nyugtázom, hogy a jó szlovák atyafiaknak végül sikerült megoldaniuk az Európai Unió „elharapózásával” kapcsolatos gondokat is, ha „az egyetlen lehetséges és elfogadható államforma a nemzetállam, ezért a Szlovák Állam csakis az ezen elv alapján létrejött szomszédos – főképp szláv – államokkal fog együttműködni. Feltételek nélkül elutasítja az európai államok olyan közösségét, mint az erőszakkal ránk kényszerített Európai Unió, és az önálló nemzetállamok közötti szövetséget tartja elfogadhatónak”.

Hogy mi szükség lesz szövetségre, ha már egyszer mindenki henteregni fog a jólétben? Egyszerű: „Csak így lehet ellenállni az amerikai–izraeli hegemóniának, mely egy új világrend létrehozására törekszik.”

Királyi non plus ultra-ként kívánkozik ide a cigánykérdés megoldása, melyet a rozsnyói megemlékezés résztvevői szerint Csáky Pál miniszterelnök-helyettes enyhén szólva sem tart igazán kézben. Az összejövetel szellemiségének megfelelően a Nagyvezír által feltett kérdésre – hogy milyen gyógyszerrel fogják kezelni a cigányproblémát –, a tömeg egy emberként válaszolta: „Ólomtablettával!”

Persze neonáci tüntetésről szó sem volt, azt nem is engedélyezték volna...

Utózöngék

A szélsőjobbos tüntetésen megjelent a különben balos színekben felvonuló Kardos Ferenc polgármester is, aki valamennyi sajtóorgánumnak azt nyilatkozta, hogy igazán nem érti, miért épp ezt a várost szemelték ki a nemzetiek, hiszen nem arról híres, hogy itt összeütközések volnának a többségi és kisebbségi csoportok között. Megjegyzem, a hivatalos statisztikai adatoktól eltekintve, Rozsnyó esetében valóban nehéz eldönteni, ki a kisebbség és ki a többség a városban. De hát „a nevezett polgári társulások eleget tettek a törvény szabta feltételeknek, nem volt tehát ok arra, hogy az összejövetelt ne engedélyezzék.”

Kevésbé diplomatikusan, ám annál lényegre törőbben fogalmazott Béla, az utca embere, aki szerint sok, ami sok, mert „jól van, lopnak a magyar politikusok is, meg a szlovákok is, de azért még nem kell ennyire kirohanni direkt a magyarok ellen, mert egyik sem különb a másiknál.” Kérdésemre, hogy szerinte van-e megoldása a trianoni problémának, és egyáltalán, a magyar–szlovák konfliktusnak, kérdéssel válaszolt: „Mér’, mi baj van...?!”

Megnyugtattam, hogy semmi, mert hetven kéményseprő (plusz negyven szimpatizáns) kevés ahhoz, hogy államot alapítson; a hőségtől legfeljebb hőgutát, Trianontól meg traumát kapnak.