Benézett a Tisza az ablakon

Óbecse-Vajdaság. A fenti címet takaró valóság képe akkor tárult elém, amikor a közelmúltban egy galántai küldöttség kíséretében jártam a mátyusföldi város vajdasági testvértelepülésén. Az Óbecse határában folyó Tisza töltésén gyalogolva azt láttuk, hogy a töltés túloldalán, az ártéren épült épületek, nyaralók „derékig” vízben állnak. Az egyik garázsnak csak a teteje látszott ki, a másik ház falát az ablakpárkány magasságában nyaldosta a víz. A beázott téglafalon jól láthattuk, nemrég még majdnem egy méterrel magasabban volt a vízszint.

„Óbecsén nem kell félni az árvíztől, a hetvenes években felújították a gátakat, az árterület a másik oldalon van. Vannak olyan helyek, ahol az emberek engedély nélkül építkeznek, és azt idővel legalizálják. Elsősorban ezek a területek vannak veszélyben – tudtuk meg Bolya Andrástól, a polgármester mezőgazdasági tanácsosától. – Annál több gondot okoz a belvíz. A Pik mezőgazdasági üzemnek mintegy kétezer hektárnyi területe volt víz alatt, vagy annyira sáros, hogy művelhetetlenné vált. A cég nagy borsótermelő, elsősorban az orosz piacra szállít, de a víz miatt most a tervezett ezer hektárnyi borsóveteményből nem egészen hatszázat tudunk csak ültetni. Kiesés van szója- és kukoricavetésben is. A kormányhoz fordulunk, hogy kártalanítsák azokat a termelőket, akik már műtrágyáztak és bevetették a földet.”

A tanácsos tagja annak a bizottságnak, amely a lakóházakat ért károkat méri fel. Az Óbecséhez tartozó Péteréve helység alacsonyabb területen fekszik, ott a pincékbe jutott be a víz. Az is gondot okoz, hogy a lakosság többnyire nem téglaépületekben, hanem a kevésbé ellenálló, vert falú házakban lakik. Azt is megtudtam, hogy az óbecsei töltés mögötti területen soha nem engedélyezték az építkezést, az ott víz alatt álló épületeket főleg Milosevics elnöksége idején állították fel, amikor a helybeliek szerint „mindent lehetett csinálni, csakhogy a nyugalom megmaradjon az országban”.

Közömbösség a veszélyben is

Mindössze néhány héttel korábban nálunk, a Feketevíz mentén, Nádszegen, Királyrévben és Alsóhatáron fenyegetett az árvíz. Óbecsén közvetlen veszély nem volt, ott a legmagasabb vízállás idején is egy méterrel magasodott a Tisza fölé a várost védő töltés, ám néhány kilométerrel lejjebb már sokkal rosszabb volt helyzet, ott nem voltak felújítva a gátak, és még a Mária Terézia idejében épült védművek állják ma is a folyam nyomását. Azokon a helyeken nagyon is szükség volt az árvízvédelmi munkákra, a homokzsákolásra, nyúlgátépítésre.

Olyan település is akadt, ahol a helyi lakosok nem igazán vették ki a részüket a védelmi munkákból, azt inkább a katonákra és a tűzoltókra hagyták. Ezzel szemben Nádszegen a falu népe szinte egy emberként vonult ki a gátat erősíteni. A vajdaságiak hozzáállásának egyik magyarázata lehet, hogy állítólag a szerbiai háború a közügyek iránt annyira közömbössé tette az embereket, hogy most sem érezték kötelességüknek védeni a falujukat.