Bár nem szerette a mámort, nem tudott ellenállni

Az orvos azt állítja, meggyógyulhat. De ahhoz, hogy kilábaljon a szenvedélybetegségből, akarnia kell. És tudni nemet mondani, amikor minden idegsejtje alkoholra szomjas. – Családunkban én vagyok a fekete bárány. Nem mintha a többiek megvetnék az italt, az a baj, hogy engem kiütött. A gyengeségért pedig lakolni kell – állítja, miközben mélyen leszívja a cigarettafüstöt. – A büntetés nem maradt el, elfordultak tőlem, mert szégyent hoztam rájuk. És minél magányosabb voltam, annál többet ittam. Mint a nők általában, persze, titokban. Zugivónak mondják, igaz? Szinte észrevétlenül váltam alkoholistává, holott nem is ízlett az ital. Szándékosan használom a múlt időt, öt hónapja nem iszom. Három hónapot elmegyógyintézetben töltöttem, előtte néhány napot intenzív osztályon. Állítólag megérintett a halál. Néha azt gondolom, nem is lett volna olyan nagy kár értem. De ezt nem vallhatom be a többieknek, mert itt szinte kötelező a pozitív gondolkodás. – Mire jó ez a világfájdalom? – kérdezi tőle az orvos, de Magda nem válaszol, tekintetét a földre szegezi. Beleegyezik, hogy orvosa elmesélje az asszony betegségének történetét.

A jómódú család egyetlen gyermeke mindenki szemefénye volt. A kissé korosabb szülők elkényeztették az okos kislányt, s mivel gyakran jártak társaságba, vitték magukkal. Kicsi korától úgy fogta fel az italozást, mint az élet természetes velejáróját. Tizenévesen megkínálták őt is, s hiába szabadkozott, a felnőttek nem tűrték az ellentmondást. Az egyetemi évek alatt kiszakadt a megszokott közösségből, ám az alkoholtól nem szabadult meg. A kollégiumban alig volt nap, hogy ne ünnepeltek volna valamit. A sikert éppúgy, mint a kudarcot. – Borzasztóan nehéz végig hallgatni, inkább én mondom el – vette át a szót Magda az orvostól – Államvizsgák után nem ismertünk mértéket, nem tudom, hány napon át ünnepeltünk. Másnap mindig borzasztó rosszul voltunk, de hát ismeri a mondást, kutyaharapást szőrivel. A diplomámat is részegen vettem át, és bár kissé bizonytalan volt a járásom, a családom nem vett észre semmit. Ha jól emlékszem, akkor már ittam egyedül is, esténként. Amikor megismertem a férjemet, elhatároztam, többé egy kortyot sem. Az esküvőn is elutasítottam az italt, mindenki azt hitte, állapotos vagyok. A fiam házasságunk harmadik évében született. Amikor befejeztem a szoptatást, berúgtam. Gyakran. Nem tudom az okát. A férjem nem vett észre semmit, azt hitte, a kimerültségtől szédelgek. Kezdetben csak éjszaka ittam. Kiszöktem az ágyból, s meghúztam a hűtőben tárolt üveget. Amikor kiürült, újat tettem a helyébe. Egy idő után a páromnak feltűnt az üveg tartalmának változása, s amikor szóvá tette, óvatosabb lettem. A végén nem volt a lakásban olyan rejtekhely, amelyben ne lett volna egy-egy megbontott palack. Eleinte márkás italokat vettem, később váltanom kellett, a végén viszont a legolcsóbb pia is drága volt.

Amikor elemezni kezdi házasságát, bevallja hibáit. Csak azt nem érti, a párja miért tűrte szótlanul. – Az igaz, hogy nappal tartottam magam, odahaza is és a munkahelyemen is elvégeztem a feladatokat, a gyerekkel is többnyire én foglalkoztam, de amikor elcsendesedett a ház, innom kellett. Elfogott a remegés, kivert a hideg veríték, elhagyott az erőm. Sajnos, nem vettem észre magamon a változást, pedig lefogytam, megnőtt a hasam, az arcbőröm, a hajam fénytelen lett. És állandóan rossz volt a kedvem. A családomban nem akadt senki, aki megkérdezte volna: valami baj van? Egy fedél alatt éltünk, de én egyre magányosabb voltam. Itallal dobtam fel magam, de persze ez nem segített, még jobban hatalmába kerített a keserűség.

Az asszonyt a fia mentette meg. Öt hónappal ezelőtt egy árokban talált rá, eszméletlen állapotban. Hiába mozgósította a rokonságot, senki sem volta hajlandó elintézni, hogy az alkoholelvonóba utalják.– A szégyentől tartottak – jelenik meg arcán halvány mosoly, majd bevallja, nem akarta kezeltetni magát. Végül belátta, ha élni akar, nincs más megoldás. – Az volt a szerencsém, hogy az intenzív osztályon jött rám a delírium. A testi rosszullét semmiség a lelkihez képest. Ha valami miatt szégyenkezem, akkor ezért az állapotért. Ne szóljon semmit, doktor úr – inti le az őt nyugtatni szándékozó orvost. Elmondja, nehezen bírta az intézeti kezelést, mert hiába akart a csoportfoglalkozásokon a többiekhez hasonlóan beszélni, nem tudott mondatokat formálni. – Az agyam még nem tisztult ki teljesen, de az orvosok szerint rendbe jöhetek. A családom nem foglalkozik velem, csak a fiam támogat. Épp tegnap vitattuk meg, hogy a társadalom figyelme a kábítószerfüggőkre összpontosul, holott vannak más szenvedélybetegek, akik szintén segítségre szorulnak. Az országban egyre több az alkoholista, gyarapodik a zugivó nők száma is, de a legtöbb támogatást a narkósok kapják. Tudom, nem lesz könnyű ellenállni a napi kihívásoknak, de a csoporttársaim példáját követve én is hangsúlyozni fogom: azért nem koccintok, mert alkoholista vagyok. Voltam?! A minap a fiam tükröket helyezett el lakásunkban, én törtem össze valamennyit, hogy lássam, mennyire megváltoztam. Valóban, a régi önmagam kezdek lenni. Bár a gyógyulás útja még nagyon hosszú.

A delírium meghatározása

tudat- és figyelemzavar

kognitív folyamatok általános zavara

pszichomotorikus zavar

alvás–ébrenlét ciklusának zavara

emocionális zavarok