Az özvegy, a fia és a volt főpincér

Szó nélkül baktatnak a legközelebbi kukához, a botokkal a szemét mélyére túrnak, ha szerencséjük van, akad néhány visszaváltható üveg, használható ruhanemű, száraz kenyér. Ezeket gyorsan beledobálják a táskába, aztán a „milliomosnegyedbe” mennek, ahol a kukák tartalma is gazdagabb. Találtak már ott alig kopott kabátot, lábbelit, még ehető déli gyümölcsöt, sőt egy egész csomag capuccinót is. Igaz, a szavatossági ideje már tavaly lejárt, de ők jóízűen elfogyasztották, és kutyabajuk sem lett tőle. Az asszony kínosan ügyel arra, hogy amikor a város ébredezni kezd ők már ismét otthon legyenek.

„Nem szeretnénk, ha a házban megtudnák, hogy guberálunk. Eleinte nagyon kellemetlen volt, ma már automatikusan tesszük a dolgunkat. Egész úton alig szólunk egymáshoz. A fiam már hetedik éve itthon van, kétszer műtötték, most szociális segélyből tengődik, én özvegyi nyugdíjat kapok. Kifizetjük a lakást, a fiam gyógyszereit, egész hónapra ezer koronánk marad. Ebből nem lehet megélni. Munka nincs, hát mit csináljunk?” – kérdezi az asszony. A fia, aki idén lesz harmincéves, az érettségi után egy ideig szakképesítetlen tanerőként dolgozott. Tetszett neki a munka, csakhogy visszajött a kollégája, ő pedig az utcára került. Néhány hónap után egy vállalatnál portásként helyezkedett el, de mire megszokta az új munkát, a cég megszűnt. „Nagyon féltem a fiamat, egyre jobban magába fordul, kerüli az embereket, nem érdekli semmi. Régebben könyvtárba járt, most már oda se megy. Teljesen fölöslegesnek érzi magát, attól fél, kukázás közben ismerősökkel találkozunk. Hiába mondom neki, hogy hajnali négykor az emberek többsége alszik. Akik az utcán vannak, azok szintén guberálnak“ – fűzi hozzá az aszszony. Szomorú tekintete egy picit felcsillan, amikor a többi kukázó kerül szóba.

„Nem is hinné, hányan élnek abból, amit a gazdagok kidobnak. Sokukat már az sem zavarja, ha megtudják, miből él. Napközben, mindenki szeme láttára túrják a kukákat. Én erre nem lennék képes, és Jani is olyan, mint én. Azt mondja, akkor „dolgozhat“ nyugodtan az ember, ha senki sem látja“ – jegyzi meg. Jani valamikor főpincér volt egy szállodában. Tíz évvel ezelőtt a szállónak új tulajdonosa lett, aki nemcsak az épületetet, hanem a személyzetet is „felújította“. Jani – közel az ötvenhez – az utcára került, ráadásul a felesége is elhagyta. Janinak a közös vagyonból annyi pénz jutott, amelyből egy alig harminc négyzetméteres lakást vett magának. Elmúlt már ötven, amikor újra megnősült, két gyereke született. Sem Janinak, sem a nejének nincs munkája, marad hát a kukázás. „Két lehetőségem van: vagy éhen halok, vagy kukázok. Az emberben erős az életösztön. Nem szégyellem, napközben csak azért nem csinálom, mert olyankor jönnek a hajléktalanok, a volt börtöntöltelékek, ők nagyon agresszívak, állandóan kötözködnek. Inkább kikerülöm őket“ – mondja Jani, aki bármilyen állást vállalna. „Nem alamizsnát, munkát akarok“ – hangoztatja.

Az özvegyasszony, a fia és a volt főpincér – hárman azok közül, akik naponta mások szemetét túrják, remélve, hátha találnak még valami hasznosíthatót. Hogyan, miért kerül az ember ilyen helyzetbe? Önhibájából vagy a szerencsétlen véletlenek összejátszása miatt?

Hencze Mónika pszichológus szerint az embereknek életük folyamán különböző problémákkal kell szembenézniük, naponta újabb és újabb akadályokat kell leküzdeniük. A civilizációs társadalmi fejlődés egyre nagyobb megpróbáltást mér mindenkire, és sokszor nem képes teljes gazdasági, anyagi és szociális biztonságot nyújtani.

„Egyre gyakrabban találkozhatunk nehezen boldoguló családokkal, anyagi nehézségekkel küszködő nyugdíjasokkal, szociális esetekkel, akik a létminimum határán vergődnek, vagy ami ennél is roszszabb, hajléktalan, utcára került emberekkel. Néhányan közülük a kiutat keresve nem idegenkednek a szemétdombok vagy kukák turkálásától sem. Ha ilyet látunk, hajlamosak vagyunk előítéleteinkre hallgatni: „de undorító, hogy lehet valaki ilyen“, míg előbb-utóbb „leírjuk” az ilyen embert, elfeledve a kérdést: miért? Mindegyikük igyekszik a maga módján életben maradni. Felmerül a kérdés, mi motiválja őket. Tétlenség, kényszer, életösztön? Egy biztos: belső harcot vívnak önmagukkal, önbecsülésükkel, szégyenérzetükkel, miközben érzik az elítélő tekintetek, érzelmi csalódottság súlyát, amely fokozatosan személyiségi, szellemi és fizikai leépüléshez vezet” – állítja a pszichológus. Hozzáteszi: próbáljunk meg önmagukba szállni, másképpen közelíteni az ilyen emberi sorsokhoz. Ha segíteni nem tudunk is, legalább legyünk megértőek.