Az a legfontosabb, amit a gyerek kérdez

A köztársasági elnök és a kormányfő jelenlétében a napokban vette át Kassán az Arany Amos-díjat, nemzetiségi pedagógusként idén ő kapta ezt az országos kitüntetést. Nem csoda, hiszen Csicsay Károly nevét szinte minden magyar szakos pedagógus ismeri. Írt tankönyvet, szöveggyűjteményt, tudományos szaktanácsadó és módszertani munkatárs, az állami Módszertani és Pedagógiai Központ (MPC) és az Állami Pedagógiai Intézet (ŠPÚ) munkatársa, 2018-tól pedig az oktatási miniszter tanácsadói testületének tagja. Mindettől függetlenül ő nem tartja magát a legjobb tanárnak, csak egy régi motorosnak, sok tapasztalattal. 

Hogy fogadtad a kitüntetést? 
Természetesen megtisztelő és nagyon jólesik. Meg is lepődtem, amikor hetekkel ezelőtt felhívtak és gratuláltak hozzá. Először nem is értettem, miért telefonálnak, elvégre sosem vettem részt semmilyen nyereményjátékban… De a tréfát mellőzve, jó, hogy elismerik a munkámat, viszont a díj azt is jelenti, hogy ezek után sem ülhet az ember a babérjain. Mert a kitüntetés egyszerre ösztönöz és kötelez. 

Mi visz rá egy magyar–szlovák szakos középiskolai tanárt, hogy informatikával, digitalizálással foglalkozzon? 
1997-ben történt, hogy az akkori osztályomból három ügyes diák fogta magát és senkinek sem szólva benevezett egy tanulmányi versenyre, Balassagyarmatra, amit meg is nyertek. Ők hárman azóta informatikusok lettek. Amikor itthon kiderült, hogy mit „követtek elˮ, azt mondtam, jó, az lesz a „büntetésetekˮ, hogy ezek után minden délután leültök mellém, és mindent megtanítotok, amit a számítógép-használathoz tudni kell. Szót fogadtak, programot írtak, leültek és elmagyaráztak mindent. Sokszor a fejüket fogták, mondván, ötször mondtuk el, és és még mindig nem érti? Persze, feleltem, tanító vagyok, nekem ötször kell elmagyarázni… Hónapokon keresztül „szenvedtek” velem, pedig én ezt élveztem. Akkor jutott eszembe, hogy mindazt, amit tőlük megtanultam, hasznosítani kellene a magyar szakos tanárok munkájában is. Jegyzeteket, ábrákat készítettem, sok mindent töltöttem le a netről, magyarázatokat írtam és ahhoz készítettem útmutatót, hogy hogyan lehet ezt használni a magyarórán, illetve a szlovák nyelv oktatásában is. És a többi tantárgynál, történelemórán, földrajzon, a művészettörténetben, akár még a hitoktatásban is. Ebből született az a könyvecske, amit a Katedra adott ki 2000-ben. Még ugyanabban az évben az Állami Pedagógiai Intézet írt ki egy pályázatot, amelynek keretében feladatlapokat kellett kidolgozni. Ezt olyan tanárok írják, akik már dolgoztak számítógéppel. Született tehát egy módszertani könyv, majd feladatgyűjtemény is, Gubík Mária zselízi kollégával is írtunk egy ilyet. A lényeg az volt, hogy abból induljunk ki, amit a gyerekek már tudhatnak. Ne abból, amit tudniuk kellene – mert az eleve rossz megközelítés. 

Ha már itt tartunk, valóban felületesebbek, műveletlenebbek a mai gyerekek, mint az előző nemzedékek? Sok a panasz, hogy nem olvasnak, nem érdekli őket semmi, mindent készen és azonnal akarnak megkapni, nincs szókincsük…
Szerintem ez egyáltalán nincs így. A mai fiatalok semmivel sem rosszabbak az előző nemzedékeknél. Az intelligenciájukkal, felfogóképességükkel sincs gond. A gond abban rejlik, hogy a tudás szerkezete, ezzel pedig a tudás átadása, elsajátítása változott meg, de az rapid módon. Szerintem a csak bemagolt tudás semmire sem jó és nem is ér semmit. Ha valóban tanítani akarok, akkor nem lehet fontos nekem az, hogy a tanítványom mit magolt be abból, amit elmondtam, és mit ad vissza a vizsgán – mint egy gép. Még csak nem is az, hogy mekkora a lexikális tudása. Ha csak az irodalmat nézzük, persze, lényeges az olvasottság, a tájékozottság, de ettől még fontosabb az, hogy a gyerek kérdezzen! Hogy legyen saját véleménye, azt ki is tudja fejteni, tudjon érvelni és ezzel összefüggésben igénye támadjon arra, hogy még többet olvasson és tájékozódjon. Jakab István, egykori egyetemi tanárom mondta nekünk, az a legfőbb, hogy a gyerek kérdezzen – és te tudj neki válaszolni, bármit is kérdez, mert sokszor a sorsa múlhat ezen. Tehát egyfajta igényesség, készségfejlesztés, élményszerzés – ez a fontos. Az olvasás élmény. Ha az óráidon sikerül az olvasásból élményt teremtened, vagy csak inspirációt egy komolyabb beszélgetéshez, akkor már sokkal többet adtál át az olykor száraz, unalmas tananyagnál. Egyik volt diákom, Pathó Bálint mondta azt anno Csehov novelláira: tanár úr, én semmit nem írok a dolgozatba. Megdöbbentem, miért nem? Mert olvastam őket, de nekem egyik sem tetszik. Először felhorgadtam és mérges lettem. Aztán átgondoltam az egészet, és rájöttem, hogy igaza van. Elvégre én, tanárként miért várok el egy 17 évestől olyasmit a művek kapcsán, ami nekem 37 évesen jut eszembe? Milyen alapon? Azt feleltem, oké, rendben, akkor te azt fejtsd ki részletesen, hogy neked miért nem tetszettek az elbeszélései. Gyakori panasz az is, hogy a régi műveket már nem értik, azokat már nem is kellene tanítani, mert ezek ma már értelmezhetetlenek, életidegenek… Ez szintén nem igaz. Egy Toldit, sőt, még egy Antigonét is lehet úgy tanítani, hogy az friss és korszerű legyen. Mert ezek ma is kiváló, érdekes és gazdag művek, csak tudni kell tálalni. Még akár úgy is, hogy dramatizáljuk, szerepjátékban építjük fel, fogalmazzuk meg. 

De az is baj, hogy romlik az olvasáskészség, gond van a szövegértéssel, és ezt támasztják alá a PISA- mérések is… 
Persze. Olvassanak minél többet és minél gyakrabban. Mert közhely, de igaz, minél többet olvasnak, annál bővebb lesz a szókincsük, sokkal jobban fejezik majd ki magukat, bővül a látókörük, fejlődik az ízlésük, egyre több összefüggésre bukkannak, és egyre többet kérdeznek majd. Vagyis saját véleményük lesz, és ismét hangsúlyozom, ez a fontos! Hogy legyen saját nézetük a dolgokról. Ha pedig ez megvan, akkor ezt már nem lehet csak úgy elfelejteni. Nem az a cél tehát, hogy mindenki mindent olvasson el, hanem az, hogy amit olvastam, arról legyen egyéni meglátásom, amit pedig nem olvastam, arról legalább hiteles információim legyenek. Az olvasás azért is fontos, mert az agy ilyenkor úgy működik, mint egy gigantikus teljesítményű szkenner. Ha olvasol, akkor olyan tudásra is szert teszel, aminek a hasznát csak később fogod fel, csak később döbbensz rá, hogy az élmény szintjén túl mi mindent is adott neked az a könyv. Ráadásul az a fontos, hogy neked legyen meg a saját olvasatod – mert az is számít, nem csak a szerzői, rendezői olvasat. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, ha olvasol, akkor még a többi órára is könnyebben tanulsz, mert van szókincsed, ki tudod magad fejezni. 

Szerinted is idegen nyelvként kell oktatni a szlovák nyelvet a magyar tannyelvű iskolákban? 
Mindenképpen. A pozsonyi kollégák szokták mondani, miért hangoztatom azt, hogy ez idegen nyelv? Hát mert az. Mondom nekik, figyeljetek ide, még a szocializmus idején, amikor jöttek a vietnámiak az akkori Csehszlovákiába, fél év alatt úgy elsajátították a szlovák nyelvet, hogy képesek voltak kommunikálni. A mi gyerekeink alap- és középiskolában is tanulnak szlovákul, sokan viszont érettségi után sem képesek kinyögni egyetlen épkézláb mondatot. Miért? Talán mert a tankönyvek is rosszul vannak felépítve. A kiselsősök mondókákat tanulnak… Se füle, se farka. Vagy például, ne használjunk szlovák szövegekben tájszavakat és olyan kifejezéseket, amelyeket még egy született szlovák ember is ritkán használ. Ez nonszensz annak, aki még semmit sem tud az adott nyelvből. Abból induljunk ki, amit a gyerek tudhat, elsajátíthat és amire aztán lehet tovább kötni. A módszertan pedig nem lehet olyan, hogy eleve elvárja, mit kell tudnia mondjuk egy nyolcéves kisgyereknek szlovákul. Kérdem én, honnan a csodából tudja, ha nem az anyanyelve? 

Sok gyerek azért is fél beszélni szlovákul, mert rögtön letolják, ha elront valamit, görcsöl és leblokkol… 
Kulcsszót mondtál ki, ez a félelem. Ez nem szabadna, hogy legyen. Igenis, beszéljen a gyerek minél többet szlovákul – és nem baj, ha hibásan, majd kijavítjuk. Esetleg utána kijavítjuk közösen, elmondjuk, megnézzük, mit mondott rosszul. De ne azt csináljuk, hogy egyfolytában a szavába vágunk, azonnal leteremtjük, megalázzuk, elhallgattatjuk. Épp ellenkezőleg, minél inkább bátorítsuk őt arra, hogy ne féljen szlovákul megszólalni. Hibás a ragozása – sebaj, csak beszéljen. Utána majd elmondjuk a nyelvtani szabályokat, de kommunikáljunk, kommunikáljon. Magam is voltam már olyan helyzetben, hogy szlovák szakosként szlovák kollégáknak tartottam hosszú előadást. Egyszer csak megakadtam, mert rájöttem, hogy egy szót nem jól ragoztam. Néztem is meredten az első padban ülő kollégára, aki visszakérdezett, mi a baj? Mondom, a legutóbbi kifejezést rosszul ragoztam. Erre ő: lényegtelen, mi arra figyelünk, amit mondasz, mert az a fontos. Szóval, így… 

Az iskolaügyben a rendszerváltás óta már számtalan tanterv, tanmenet és reform bukott meg vagy maradt félbe, néha olyan sűrűn, amilyen sűrűn váltakoztak a miniszterek. A nemzetiségi oktatás fejlesztése pedig szintén kín és nyűg egyeseknek. Mi a véleményed a mostani kormány oktatáspolitikájáról? 
Röviden csak annyi, hogy ha megvalósul az, amit a mostani miniszter szeretne, az nagyon jó lesz. Vagyis, amit mi már kétezerben is mondtunk, ne tantárgyakat tanítsunk. Tantárgyblokkokban gondolkodjunk inkább. Ugyanis minden mindennel összefügg, és ha tetszik, ha nem, minden irodalom. Mondjuk Az ember tragédiája. Az nem csak egy irodalmi mű, az tele van fizikával, építészettel, művészet-történettel, földrajzzal, történelemmel is. Tehát ezzel is fel lehet kelteni a gyerek érdeklődését. Mert nem az van, hogy téged csak a matek érdekel, téged csak a töri, téged csak az irodalom. Hanem mindegyikben van közös, ami átfedi egymást. Ezeket az összefüggéseket kell ismertté, érdekessé tenni.

Rendben lévőnek tartod, hogy a mindenkori politikai hatalom, rendszer ideológiai alapon nyúljon bele az irodalomoktatásba, preferálva vagy épp mellőzve írókat és irányzatokat, hogy egyfajta és kizárólagos értelmezést erőszakoljon? Az utóbbi években Magyarországon épp ezt látjuk körvonalazódni… 
Semmiképp. Konkrét leszek. Néhány éve Takaró Mihály arra kért fel bennünket a kollégákkal, hogy írjunk egy saját szlovákiai magyar irodalomtörténetet, amit majd be lehet emelni egy egyetemes magyar irodalomtörténetbe, olyanba, amit egész Európában mindenütt tanítani fognak a magyar gyerekeknek. Ez az ötlet eleinte nagyon tetszett. Eleinte. Aztán két év után szépen kihátráltunk ebből, nem adtuk ilyesmihez a nevünket. Miért? Azért, mert nem vagyunk hajlandók bizonyos politikai háttérmegrendelések szerint dolgozni. Semmiképp. Takaró meg is haragudott, de ez legyen az ő dolga. Ez olyan, mint amikor 1990 tájékán József Attilát kezdték kidobálni a kukába… Álljon meg a menet…

Egyesek József Attilát és Adyt ma is szívesen dobnák kukába…. 
Igen, de ez szánalmas. Irodalmunk és történelmünk mindig is volt, van és lesz. Letagadni, utólag átfesteni, átfazonírozni, utólag indexre tenni, elhallgatni lehet, de ez talmi és abszolút szakmaiatlan. Ami megtörtént, az megtörtént, ugye. Azt úgy kell tálalni, ahogy volt. Nem igazíthatom a történelmet és az irodalomtörténetet sem úgy, ahogy nekem tetszik. Mert akkor megette a fene az egészet.