Amiről hallgat a felszín s a mély…

Göncz Ferencné Posztós Rozália ma a magyarországi Jánossomorján él; abban a községben, ahonnan az út töltésének emelkedőjéről jó időben látszanak Pozsony körvonalai. Ki is megy olykor a fiával, egy pillanantra „hazafelé” tekinteni . Mert bár itt a család, s az utódok is itt teremtettek egzisztenciát maguknak, a haza még mindig ott van, a Duna bal partján, Pozsonypüspökiben (ma: Podunajské Biskupice).

„1936. márciusában születtem, az első Csehszlovák Köztársaság idején – vezeti be a történetet. – Apám kőművesmester volt, s három bátyám is iparos szakmát tanult. Olyan idők voltak, hogy aki becsületesen dolgozott, az boldogult; a törés akkor állt be, amikor a szüleim is felkerültek a deportálásra kijelölt személyek listájára. Édesanyám erősen nemzeti érzületű volt, s családjából sok embert kivittek az egykor szudétanémetek által lakott területekre. Vesszőfutásunk Oroszvárra költözésünkkel kezdődött; ott laktunk egészen addig, míg Csehszlovákiához nem csatolták. Innen Rajkára szöktünk, ahol egy pajtában laktunk, majd édesapámnak felajánlották, hogy az egész családdal Sopron vidékére költözhet, ám ő ezt nem fogadta el. Egyrészt a hegyes-dombos vidék miatt, másrészt meg, mert nem akartunk oly messzire kerülni az otthonunktól. Akkortájt még mindenki abban bízott, hogy a Beneš-dekrétumok érvényüket veszítik, s a magyarok hazatérhetnek. Hát nem így történt…”

Két lóvontatta szánon keltek át 1947. február 1-jén a félig befagyott Dunán, csupán a személyes holmikat, ruhákat hozva magukkal. Előttük és utánuk is több család választotta ezt a menekülési útvonalat, s akadtak, akik ráfizettek.

„A püspöki szomszédaink keltek át előttünk a jégen, mely beszakadt alattuk, s a szán felborult; kis híján minden holmijuk odalett – mondja Gönczné asszony. Odaát, a szunyogdi temetővel szemben ottmaradt a családi házunk, illetve édesapám építőanyag-lerakata, valamint édesanyám jószágai. Jó másfél évtizeddel később, a hatvanas évek elején tudtam visszamenni első ízben, akkor már laktak benne.”

Hosszas ide-oda tologatás, megaláztatások után Göncz Ferencné és családja végül is új otthonra lelt Jánossomorján. Míg végigmegyünk a falun, fia, Ferenc mutatja, hogy „itt is, meg amott is a Duna bal partjáról ide települt vagy szökött csehszlovákiai magyarok leszármazottai élnek.” Sokan vannak – s bár az öregek lassan távoznak az élők sorából, történetüket ma is őrzik, s olykor hazatérnek egy-egy megemlékezés erejéig – mint például nemrég, október 6.-án is.

„Rossz érzéssel tölt el, ami a kölcsönös magyar–szlovák bocsánatkérés körül zajlik – zárja a történetet. – Csak egy szimbolikus kézszorításról volna szó, de úgy látom, máig nem értünk meg erre; s ez a tény önmagáért beszél…”

Reszlovakizálás helyett…

Özvegy Kalupka Jánosné Scheiner Mária néven született 1926-ban Vereknyén; akkortájt a ma Pozsonyhoz csatolt három Felső-Csallóközi falu – Pozsonypüskpöki, Szunyogdi és Vereknye – együvé tartozott. Kalupkáné több mint nyolcvan éves kora ellenére is emlékszik minden névre és időpontra azokból az időkből, amikor nemkívánatos személyekké váltak „odaát”.

„Nyugodt élet folyt azon a tájon az első Csehszlovák Köztársaság idején – emlékszik vissza. – A gyűlölködés a különböző anyanyelvű lakosok között a Horthy-féle Magyarországhoz történt visszacsatolás idején kezdődött, 1939-ben. Tizenhárom éves voltam akkor, de úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Litániáról tértem haza a többi gyerekkel, amikor a faluvégi kocsmából két férfi jött ki, magyar zászlóval a kezükben. Szóltak, hogy csatlakozzunk hozzájuk, s kiabáljuk, hogy »Aki magyar, velünk tart!«. ĺgy vonultunk át Püspökibe, ahol megálltunk a Hősök-terén, s meghallgattuk a szónokokat. Énekszóval jöttünk hazafelé az országúton, amikor ránk törtek a csendőrök és a Hlinka-gárdisták. Ütötték-verték, kit hol értek, mi, gyerekek meg szétfutottunk a mezőn. Később a tőlünk elkobzott magyar zászlókat nyilvánosan égették el a falu közepén.”

A háború idején a család két zsidó gyereket bújtatott a kamra földjébe vájt üregben, illetve az ágy alatt, mialatt a házban német tisztek voltak elszállásolva. A felszabadulás után akkor kezdték sejteni, hogy baj van, amikor az utcán rájuk szóltak, amiért magyarul beszéltek.

„Negyvenhat ősze volt, amikor kidobolták a faluban, hogy lehet reszlovakizálni – lapoz vissza az időben. – Az emberek az utcán álltak, figyelték, a magyar lakosok közül ki indul el a hivatal felé, s elállták az útját. Letelt a három napos türelmi idő, és senki nem jelentkezett – a sorsunk így megpecsételődött: deportálnak bennünket. S ekkor hallottuk a hírt a magyar rádióban, hogy Magyarország kész befogadni bennünket. Tömegestől indultunk meg a Duna felé, hogy átkeljünk a jegén… Annyian voltunk, hogy beszakadozott alattunk. Volt, aki csak a puszta életét menthette meg. Férjem és én – még fiatal házasok voltunk – egy-egy kézitáskával vágtunk neki az országnak és a házaséletnek. Rajkán éltünk három hónapig, majd Miskolcra, végül pedig Jánossomorjára kerültünk. 1964-ben kaptuk meg az állampolgárságot, közben gondolkodtunk azon is, hogy visszatérjünk-e Csehszlovákiába. A család időközben gyarapodott, s a férjem úgy döntött, három gyermekkel már nem térhetünk vissza. Itt maradtunk hát…”

Kalupka Mária minden húsvétkor felkeresi a Szlovákiában élő rokonokat – a vereknyei, dunaszerdahelyi és nagymagyari unokatestvéreket. Olykor, ha Pozsonyban magyar beszéde miatt nézeteltérése támad valakivel, tört szlováksággal magyarázza el, hogy ne vegyék rossz néven, de neki ez volt a szülőföldje, az otthona, s az is marad, amíg él…

Zárszó helyett

Glatz Ferenc történész, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke egyik munkájában tízmillióban határozza meg azoknak a számát, akiket a második világháború végén Közép-Kelet-Európában hazájuk elhagyására kényszerítettek. Erőszakkal abba az országba toloncolták őket, „ahol többséget képeztek”. Az ok igen egyszerű volt: az etnikai kisebbségek állandó, „zavart keltő” tényezőként jelentek meg az állam életében. Az elvi alapot mindezekhez a kollektív felelősség vagy bűnösség elve szolgáltatta, a cél pedig az etnikailag homogén nemzetállam létrehozása volt. Ennek az őrületnek csak 1949-ben lett vége, miután teljesen egyértelművé vált, hogy a térség soketnikumú voltát lehetetlenség felszámolni, hiszen az évszázadok vagy évezredek természetes keveredési folyamatának az eredménye.

Végezetül, mintegy tanulságképp: „…bármit mondanak is a politikusok egyik vagy másik oldalon, a társadalomnak tudomásul kell vennie: a feloldatlan, elfojtott ellentétek váratlanul törhetnek a felszínre. S nem az egyszerű emberek a hibásak, most már nem is a történészek, hanem azok a politikusok, akik azokban a bizonyos termekben élnek, ahol a társadalmi konfliktusokat a szőnyegek alá söprik.”