„Áldozat vagyok, nem besúgó”

Tanulmányait 1980-ban a prágai teológián fejezte be, a mai napig a deregnyői református gyülekezetben teljesít lelkészi szolgálatot. A szocialista titkosrendőrség 1985-ben kezdte el zaklatni, és több esetben is kihallgatták. Együttműködési nyilatkozatot a titkosrendőrséggel – mint állítja – soha nem írt alá, fel sem ajánlották neki, hogy legyen titkos ügynök, jelentést sem tett nekik soha, mégis, amikor november tizenötödike után bepötyögtette nevét a Nemzeti Emlékezet Hivatalának internetes honlapján, megdöbbenéssel tapasztalta, hogy ügynökként van feltüntetve.

Tudja már, hogy annak idején mivel keltette fel a titkosrendőrség figyelmét?

Nacionalista szervezkedést folytatok az eperjesi egyházmegyében – ez volt a vád, legalábbis ezt közölték velem.

Mikor és hol keresték fel először?

1985 őszén, teljesen váratlanul kopogtattak be a lelkészi hivatalomba. Megmutatták az igazolványukat és közölték, hogy kivizsgálni jöttek egy nemzeti szervezkedést.

Volt ennek a vádnak alapja?

Nacionalista szervezkedésnek csak ők minősítették azt a jogvédő igyekezetet, amit kénytelenek voltunk kifejteni. Ebben az egyházmegyében, ahol fele-fele arányban éltek a magyar, illetve szlovák híveink, az ötvenes évektől kezdve volt egy olyan egyezség, mely szerint választási ciklusonként váltakozni fog a magyar és a szlovák esperes személye. Nos, ezt az egyezséget állami nyomásra 1982-ben felborították. 1982-ben a szlovák esperes után újra szlovák jött, aki 1985-ben bekövetkezett haláláig töltötte be a tisztséget. Mivel ekkor újra szlovák esperest akartak az egyházmegyére ráerőszakolni, valóban kezdeményeztem egy „szervezkedést”, ennek megakadályozására. 1988-ig nem is volt megválasztott esperese az egyházmegyének, ugyanis olyan sikeres volt ez a szervezkedés, hogy a szlovák kollegák fele is elismerte kérésünk jogosságát, és így a lelkészi közösség több mint hetven százaléka nem volt hajlandó az állam által ránk kényszerített jelöltet elfogadni. 1988-ban végül is azt a jelöltet választották meg, aki mellett kiálltunk. Az 1985-ös évtől kezdve viszont mindenféle ellenem szóló feljelentésekkel többször is megkeresett a titkosrendőrség.

Például?

Nyolcvanhétben például azzal, hogy nemzeti tüntetést szerveztem a komáromi templomban a lelkészszentelés alkalmával, ahol Bocskai-ruhában arra biztattam a magyar lelkészeket, hogy csak magyarul mondják az eskü szövegét.

Mivel zárult ez a kihallgatás?

Ők jegyzeteltek egy kemény fedelű füzetbe, de hogy mit, azt én nem tudhattam. Viszont én nekik is csak annyit mondhattam, hogy egyházunkban hivatalos nyelvként a magyar is el volt ismerve, tehát mi Komáromban semmi jogtalanságot nem követtünk el. A hit az ember legmélyebb lényéből fakad, az csak természetes, hogy imádkozni is csak az anyanyelvén tud teljes meggyőződéssel, mint ahogy esküt tenni is.

Volt-e olyan kihallgatás, amikor megpróbálták együttműködésre beszervezni?

Soha nem volt ilyen.

Jelzésszerűen sem?

Nyolcvannyolcban, amikor kiutazási engedélyt kértem Német-országba, valami hasonlót kiérezni véltem, de amikor leszögeztem, hogy nekem semmi más célom nincs, mint küzdeni azért, hogy az egyház minél jobban szolgáljon, minél tisztább legyen, mintha elálltak volna a szándékuktól. A Nemzeti Emlékezet Hivatalától kikértem a titkosrendőrség rólam készített iratait, ebben úgy fogalmaztak, hogy ennek a kijelentésemnek az alapján ők fel sem ajánlják nekem aláírásra az együttműködési nyilatkozatot, nehogy megromoljon velem a kapcsolatuk. Lehet, hogy elő volt készítve, ezt nem tudhatom, mert nem láttam. Egy évvel korábban Csemadok-titkárként csoportos turistautat szerveztem Ausztriába. Az egyik résztvevő akkor kint akart maradni, de meggondolta magát és mégis hazajött. Az eset után itthon engem is felkerestek a titkosrendőrségtől, és kérdezték, miért nem szóltam erről. Vállaltam én valamilyen bejelentési kötelezettséget?! – kérdeztem viszsza. Emlékszem, ekkor megkérdeztem tőlük, tudják-e, nekem hányszor eszembe jut, ha nyugaton vagyok, hogy ott maradjak? Legalább százszor naponta, mégis hazajövök. Aki kijut, annak ez óhatatlanul eszébe jut – válaszoltam nekik teljes őszinteséggel. Érdekes módon ezek a jegyzeteikbe nem kerültek be, viszont van egy hat és fél oldalnyi anyag, kivonat a rólam szóló különböző jelentésekből. Ebből is kiderül, hogy én semmilyen együttműködési nyilatkozatot nem írtam alá, nem tettem egy jelentést sem, soha egy koronát nem kaptam tőlük, de a doszsziémra 1988-ban mégis rápecsételték, hogy beszerveztek. Egy ügyvéd ismerősömtől, aki parlamenti képviselő is volt, megtudtam, akit ügynökké „léptettek elő”, az külön nyilvántartási számot kapott. Az én esetemben ez sem történt meg.

Nyolcvannyolcban miért akart Nyugat-Németországba menni?

Nyolcvanhétben egy németországi lelkész kolléga volt vendégségben nálam. A vendéglátást úgy akarta viszonozni, hogy küldött egy összeget, hogy én is elmehessek meglátogatni őt. Abban az időben persze nem volt könnyű kiutazási engedélyt kapni. A kérelembe beírtam, hogy egészségügyi problémáim vannak, szeretném ott kivizsgáltatni magam.

Mikor kérte ki a Nemzeti Emlékezet Hivatalától az önről szóló iratokat?

Mivel 1996-ban püspökhelyettesként erre aláírásommal köteleztem magamat, talán az elsők között, már 2003 júniusában kérvényeztem, de csak 2004 decemberében kaptam kézhez. Mikor elolvastam azt a hat és fél oldalt, még ott a hivatalban tiltakoztam. Azt a választ kaptam, ők nem kutatják a dokumentumok igazságtartalmát, nyilvánosságra hozzák, amit a titkosrendőrség az emberekről állított.

Mi tett ezután?

Egyre csak azon gondolkodtam, hogy lehet egy jogállamban olyan törvényt hozni, amely úgy van megfogalmazva, hogy az a hivatal, amelyik nyilvánosságra hoz bizonyos adatokat, nem felel, és nem is néz utána az adatok hitelességének. Én így most törvényileg szentesített rágalmazási folyamat szenvedő alanya lettem.

Gondolom, ebbe nem nyugszik bele...

Természetesen nem. Otthon azonnal összehívtam a lelkészeket, a rendelkezésükre bocsátottam a rólam szóló, hitelesített, lepecsételt dossziét, hogy ismerkedjenek meg a tartalmával. Felolvasták és utána nagy többséggel – három tartózkodás mellett – továbbra is bizalmat szavaztak nekem, majd az egyházmegyei közgyűlés is úgy határozott, a bírósági eljárást követően dönt ez ügyben.

Ez megnyugtatta?

Jólesett, de természetesen nem nyugodtam meg, erre csak akkor kerülhet sor, ha az igazamat a bírósági döntés is megerősíti.