Akiket hazahív a harangszó

Azt, hogy a kitelepítések megkezdésének hatvanadik évfordulója alkalmából országszerte egymást érik a találkozók, ünnepségek, megemlékezések, akár ómenként is felfoghatnánk – ha hinnénk még a jelekben. Akiket annak idején marhavagonokban szállítottak Magyarországra, Szudéta-vidékre, vagy félelmükben éjjel, gyalogosan keltek át a befagyott Dunán, visszatérnek, bizonyítva, hogy az évszázados gyökereket semmilyen hatalom, semmilyen rendelet ki nem tépheti. Ugyanakkor tanúságot téve amellett is, hogy a világot a paragrafusokba foglalt rendelkezéseknél lényegesen magasabb rendű törvények igazgatják – s ezek hatására beindult egy folyamat, mely nem zárja ki a megbocsátást, s inkább az oly’ sokat emlegetett „közös dolgaink” emberi módon történő rendezése felé mutat.

2007 októberének 6. napján Pozsonypüspöki lakossága emlékezett a kitelepítések hatvanadik évfordulójára. Kár, hogy politikai ügyet kreáltak ebből a társadalmi eseményből (is), és kár, hogy a szlovák sajtó jelentős része – tudatosan-e, avagy az ünnepségen részt vevő munkatársaik hányavetisége miatt – félretájékoztatta a közvéleményt. Azt, amelyik már nem csak elhatárolódik, de retteg némely politikus kijelentéseitől, Koszovót látva körvonalazódni a Felvidéken. Pedig ez a megemlékezés nem erről szólt…

Kisebb csúsztatások

E sorok írójának egyáltalán nem hosszas nyomozással (pontosabban: első ránézésre) sikerült megállapítania, hogy a szlovák tévécsatornákban megszólaltatott Nagy Elza pozsonypüspöki Csemadok-elnök nem azonos Jégh Izabellával, aki a titkári funkciót tölti be, s Szili Katalin, a magyar Országgyűlés elnöke sem azonos a kopjafát leleplező Nagy Vilmossal, aki a nevezett kulturális-társadalmi egyesület alelnöke. Ennyit a vezető hírcsatornák pontosságáról…

„Tíz éve rendeztük meg az első találkozót – mondta Nagy Elza –, s az idei megszervezése során főképp a már meglévő kapcsolatokra támaszkodtunk. Rengeteg ember munkája, energiája van a rendezvény mögött, ám a nehézségek ellenére sem volt kérdéses számunkra, hogy újra hozzáfogjunk-e. Bár a kitelepítettek névsora már tíz éve is a birtokunkban volt, mégsem jutott el mindenkihez az ünnepség híre; így idén más módszerekhez folyamodtunk, s több embert tudtunk megszólítani. Tudtommal Pozsonypüspökiből 95 család volt kitelepítve, 29 pedig deportálva, miközben családonként öt-hat személlyel lehet számolni; a rendezvényen pedig körülbelül 340, Magyarországon élő személy jelent meg.”

Mennyire elégedettek a rendezvénnyel?

„Nem nekünk kell elégedettnek lennünk, hanem azoknak, akiket hazahívtunk. Bizonyos Csáki úr, aki jelenleg Pakson él, könnyezve köszönte meg, hogy eljöhetett, és hatvan év után ismét otthon érezhette magát…”

Lám, mily kevés elég a boldogsághoz; de álljon itt még egy gondolat: „Nem politikai rendezvényről volt szó, ennek a látszatát is igyekeztük elkerülni. Valamennyi vendég magánszemélyként volt jelen, s ezt szükségtelen tovább ragoznunk.”

Fába rótt emlékezet

„Ez az alkalom lehetőséget nyújt számunkra, hogy úgy találkozzunk egymással, mint emberek, akiket családi és baráti szálak kötnek öszsze, személyek, akik kölcsönösen szeretnék egymást megismerni” – hangzott el egyebek közt az engesztelő szentmisén. – „Tavaly, Szent Péter és Pál ünnepén az esztergomi bazilikában találkoztak egymással a szlovákiai és a magyarországi egyház képviselői. Erdő Péter bíboros és František Tondra püspök, a két püspöki konferencia elnöke az oltáron aláírta a bocsánatkérés-megbocsátás dokumentumát. Ez a gesztus mindanynyiunk számára példaértékű lehet, azért, hogy a nemzetek közti kapcsolatokat ne elvont ideákra, politikai harcokra váltsuk át, hanem az emberek közti kapcsolatokra, az isteni parancsolatra, a felebaráti szeretetre.” Majd egy idézet XVI. Benedek pápa egyik művéből: „Emlékezetünk gyűlölettől, csalódástól, hamis reményektől, begyökerezett hazugságtól mérgezett lehet. Ebben az esetben nem keletkezhet helyes jövő. Emlékezetünk lehet felületes, rövidlátó – ebben az esetben nyitott a hazugság és félrevezetés előtt, ami ismét veszélyezteti a jövőt. Ezért fontos ismételten megtisztítani emlékezetünket, hogy így – mint tiszta vízben – megláthassuk a vízfenéket, és be tudjuk fogadni a napsugarat, a fentről jövő fényt. Komoly következetességgel fogadjuk e történelmi igazságok nyilvános megnyilatkoztatását, kifejezve Isten iránti hálánkat és a kölcsönös megértés és kiengesztelődés kérését. Ezért megbocsátunk, és bocsánatot kérünk.”

Lehet ezt ennél egyértelműbben megfogalmazni? Aligha…

Még egy gondolat, a Kárpát-medencében egyre több helyen fellelhető kopjafákról:

„A kopjafa az emlékezés magyar szimbóluma. Jel, mellyel tudtára adjuk a világnak, hogy vagyunk, s emlékezünk…”