Ahol tényleg a lét a tét

Szó ami szó – tényleg megindult lefelé a lejtőn. Az utóbbi alig másfél évtized bizonyítja, hogy kórházat is lehet sokféleképpen irányítani.

A hatáskörök átruházása jegyében a kassai kerületi önkormányzat négy kórház felügyeletét vette át 2003 januárjában. Az iglói, a tőketerebesi, a nagymihályi és a rozsnyói intézmény egyik közös jellemvonása, hogy mind adósságokkal küzd, ami ugyan nem számít újdonságnak az egészségügyben, ám az ágazat reformjának megvalósítása kapcsán egyre égetőbb gonddá válik. Persze a kórházak esetében is ugyanazok a piaci szabályok érvényesülnek, mint bármelyik gazdasági ágazatban – a kiadások és a haszon aránya határozza meg, hogy nyereségesek vagy veszteségesek lesznek-e. Némileg „átrajzolja” a képet az alkotmányba az „ingyenes egészségügyi ellátáshoz való jog” címén beillesztett idealista elképzelés, mely tulajdonképp csak arról szól, hogy látszólag ingyenes az ellátás – de a biztosító úgyis kihúzza a pénzt a polgár zsebéből.

Hogy a rendszer, avagy a kórházak vezetése tehet-e az eladósodásról, vitatható. Ha azonban a lakosság fokozatosan elfordul egy intézménytől, az minimum figyelemreméltó. A bizalom hiányából sok mindenre lehet következtetni, például az ellátás alacsony színvonalára. Találgatások helyett azonban maradjunk a tényeknél.

Nem túl fényes tényállás

A legutóbbi könyvvizsgálat eredményei rámutatnak, hogy a Szent Borbála Kórház havonta hatmillió korona veszteséget termel. Az elemzések szerint a 724 alkalmazottat foglalkoztató kórház havi forgalma 15,5 millió korona, míg a hasonló apparátussal dolgozó intézmények többsége esetében meghaladja a 20,5 milliót. Kedvezőtlenül érintette az intézményt a szakrendelők egy részének magánosítása is; egyrészt mert elveszítette a beteggel a közvetlen kontaktust, másrészt mert megszakadt az egészségügyi ellátás folytonossága. Kiderült, hogy helytelen döntés volt néhány fontos osztály – például az urológia – megszüntetése, vagy a személyzet átcsoportosítása. A könyvvizsgálat kimutatta azt is, hogy a rozsnyói kórházban jelenleg 80-100 fővel többet alkalmaznak, mint amennyire szükség volna. Többségük a felsőfokú végzettséggel nem rendelkezők, illetve a műszaki részlegek dolgozói között keresendő.

„Végleg kihúzzák a talajt a lábunk alól” – tudatta velem a szóban forgó kórház egyik, a nyilvánosság előtt szerepelni nem kívánó alkalmazottja, hozzáfűzve, hogy az új vezetés olyan szerződések aláírását indítványozta, melyek sértik a munkatörvénykönyvet, és hátrányos helyzetbe hozzák az alkalmazottakat. Pár nappal később értesültem: keserű szájízzel, de aláírták a szerződést, miáltal lemondtak bérük tíz százalékáról.

Vladimír Langer doktor, aki július elsején megbízott igazgatóként vette át a kórház vezetését, október 25-én pedig megtörtént a kinevezése is, beszélgetésünk elején leszögezte: nem tervez változásokat. Inkább az eddigiek gyakorlati megvalósításán fáradozik. „Júliusban az első dolgom az volt, hogy alaposan feltérképeztem a helyzetet. Fölöslegesen nagy ez a kórház, sok benne az olyan helyiség, amelyet nem lehet kihasználni, ám fűtésük, karbantartásuk rengeteg pénzt emészt fel. Hogy érzékeltessem: az eredetileg 800 férőhelyesre tervezett épületegyüttesben ma 320 kórházi ágy van. Néhány osztály megszűnt, ám alkalmazottaikat nem bocsátották el, hanem áthelyezték más osztályokra, így ma munkaerő-fölösleggel küzdünk. Néhány elődöm a különböző megrendelések során figyelmen kívül hagyta a versenyszabályokat, így nem a szükségleteket kielégítő megoldások születtek. Különféle vállalkozókkal köttettek olyan szerződések is, melyek hátrányosak voltak az intézmény számára, és az utóbbi években bekövetkezett sajnálatos halálesetek sem tettek jót a kórház hírnevének. Ebben az állapotában vettem át az irányítást.”

Terepszemlén

Sosem fogom megérteni, miféle indíttatás késztette a kórház tervezőjét művének megalkotására. A terület talán egyharmadát a folyosók alkotta labirintusok teszik ki, a hő pedig szabadon áramlik – főképp kifelé – a padlótól plafonig érő hatalmas üvegtáblák melletti eresztékeken. Hőszigetelésnek se híre, se hamva.

Eva Mocová doktornő, a gyermek- és újszülött osztály főorvosa szerint elkerülhetetlen volt a két emeletet elfoglaló részleg összevonása. Bár ez elbocsátásokkal járt, az eredmény érzékelhető.

„Eredetileg negyven nővért és négy kisegítőt alkalmaztunk, az összevonással számuk huszonnyolcra csökkent. Az energiafelhasználással kapcsolatos kiadásaink a felére csökkentek, de az ellátás színvonalát sikerült megőriznünk. Átlag fölötti körülményeket sikerült teremtenünk a gyerekeket kísérő szülők számára, 11 szobában tudjuk elhelyezni őket. Az osztály felszereltsége megfelel az igényeknek, de egy speciális, az újszülötteknél alkalmazható vérnyomásmérőnek nagyon örülnénk.”

A kórház egyik „legdinamikusabban fejlődő” osztálya a rehabilitációs részleg. A földszinti helyiségek, melyek a fürdőkúrázók igényeit hivatottak kielégíteni, számos egyéb lehetőséget is kínálnak. Martina Harhovská főorvos szerint „kommerszebbé” kell tenni őket – a szolgáltatásokkal együtt.

„Miután felmértük a piaci igényeket, úgy döntöttünk, a széles nyilvánosság számára hozzáférhetővé tesszük szolgáltatásainkat. Elsősorban a gyógy- és fürdőkúrára, masszázsra, szaunára gondolok, melyek ma elérhetetlenek a város lakossága számára. Ha üzemképes állapotba hozzuk a termeket és a berendezéseket, az iskolák, a sportegyesületek és a nagyobb munkáltatók érdeklődésére is számítunk. Mivel a szolgáltatások jó részét a biztosítók térítik, bízom abban, hogy sikerünk lesz” – mondta.

Hogy „elfekvő” kapacitásban nincs hiány, bizonyítják Igor Dovala főorvos szavai is, aki a rádió-diagnosztikai osztályt vezeti. Mint elmondta, tíz éve csupán 1-2 nő nyitotta rájuk az ajtót naponta mammográfiai vizsgálat elvégzése címén; a páciensek száma ma 8-10, de többet is tudnának fogadni.

Van kiút...?

Summázva a helyzetet: adott tehát egy fölöslegesen nagy épülettel, a kelleténél több alkalmazottal, illetve a leköszönt vezetés(ek) hagyatékával „megáldott” kórház, számtalan kiaknázatlan lehetőséggel. Szinte kínálja magát a fölösleges helyiségek bérbeadása, a szolgáltatások bővítése, az „ügyfél” felé történő nyitás. Mi tehát a gond...?

Talán az, hogy ez a néhány száz vagy ezer fölösleges beépített négyzetméter az ország egyik olyan szegletében található, ahol a munkanélküliségi arány negyven százalék körül mozog, és éppen a kórház a legnagyobb munkáltató. Ahol a vállalkozók nem licitálják túl egymást, ha bérbe vehető helyiségről hallanak. Ahol a tömegközlekedés leépülése folytán a járási székhely évről évre távolabb kerül, és az ember amúgy is meggondolja, mibe fekteti a Zajac-bankót, azaz a húszast. Ahol az „orvos is csak ember” elv hatására az orvostudományba vetett hit már régebben ingadozik... és így tovább.

„A kórház 2004 januárjában 9,9 millió koronás adósságot termelt, az I. félév átlaga 7 millió, július 1-jétől pedig sikerült beállítanunk az 5,8 millió koronás szintet, és ezt tartjuk. A csökkentés egyelőre nem jöhet szóba, elégedettnek kell lennünk azzal, ha sikerül ennél megmaradnunk. Október elsején mintegy 20-25 embert bocsátottunk el, és a következő hónapok során továbbiaktól válunk meg, öt hónap alatt összesen száz alkalmazottunktól. Mivel a „lelépő” kifizetése – ez négy havi bért jelent – felborítaná a költségvetésünket, a kórház dolgozói úgy döntöttek, három havi fizetésükből „szponzorálják” ennek kifizetését – havonta tíz százalékot kitevő részletek formájában. Aztán ismét a rendes bérüket kapják majd kézhez.”

Hogy ez mennyire hatékony megoldás, az elkövetkező hónapokban derül ki. A kórház vezetése szerint a szerződésben foglalt bér 90 százalékra történt módosításába az alkalmazottak többsége beleegyezett; állásukat féltve szerintem nem is nagyon próbáltak ellenszegülni. „Senki sem elégedett, ha a béréhez nyúlnak” – summázta a kórház új igazgatója, hozzáfűzve, biztos nem ez az a húzása, amelyért a nevét beosztottai esti imájukba foglalják majd. Változások nélkül a kórház viszont biztosan a csőd szélére sodródna.