Ahol fény van, ott van az élet is

Az egykori katonatemplom hajójának egy sarkában üldögélünk Vladimir Kleinnel, aki a kiállítóteret dicséri, majd miután rákérdezek komáromi származására, derűsen kezd el mesélni gyermekkorának éveiről és származásáról.

Komáromi eszmélés

Anyai oldalról nagyapja magyar, nagyanyja pedig lengyel volt, s mivel nem beszélték egymás anyanyelveit, ezért közös nyelvként a németet használták. Édesanyjával együtt Brünnből kerültek Komáromba a második világháborút követően. Édesapja Pilsenből költözött a Duna menti városba, ugyanis a hajógyár építésében vett részt. Erről az oldalról a nagyapa német, a nagyanya pedig cseh nemzetiségű volt. „Így volt ez. Korábban az ország az Osztrák-Magyar Monarchia volt, az emberek így keveredtek és különféle módokon költözködtek“ – teszi hozzá, majd elmondja, hogy Komáromban ismerkedtek meg a szülei, itt alapítottak családot, őt magát pedig a Szent Rozália-templomban keresztelték meg. Több helyen is laktak, többek közt a Tiszti Pavilonan is. 6 éves kora körül aztán bátyjával együtt a család továbbállt Csehországba, ismét az édesapa munkája miatt, de Vladimir Klein számára több komáromi emlék ennek ellenére élénk maradt. Tudott magyarul is, amely már persze azóta elenyészett, de néhány szó még eszébe jut. A városban hellyel-közzel megfordult az azóta eltelt évtizedekben is, viszont inkább csak átutazóban.

Tanítani és alkotni

1975-ben a prágai Iparművészeti Főiskolán végzett Stanislav Libenský tanítványaként, 1995-ig több cseh és egy japán iskolában oktatott, majd egy iparművészeti vállalat képzőművészeként is dolgozott. A 90-es évek óta világszerte tart műhelymunkákat és előadásokat. 1990-től kezdődően 44 önálló kiállítása volt, 13 díjat kapott eddig az alkotómunkájáért.

Tanulmányai és útjai során szlovák és magyar barátokat is szerzett. Magyarországgal kapcsolatban számára az egyik legfontosabb momentumnak az számít, amikor többedmagával a budapesti Szent István-bazilikában állíthatott ki néhány éve.

Öröm és félelem

Több helyen kiemelik a saját maga által kialakított módszereiről, hogy kemény üveggel dolgozik, amit a csiszolás mellett vésővel és kalapáccsal is megmunkál. Elmeséli, hogy ennek a gyökere középiskolai tanulmányainak helyszínéig, Kamenický Šenovig nyúlik vissza az időben. Itt olyan fénytani üveget is gyártottak, amelyekből a 60-as években a híres Václav Cigler képzőművész elkezdett műalkotásokat készíteni. Amikor még diákként ment üveganyagért, gyakran nagy tömböket adtak neki, amelyeket kalapáccsal kellett kisebbre szabnia, s ezáltal tanulta meg, hogyan kell az üvegen dolgozni durvább szerszámokkal is. Lassan kialakult benne az alkotómunkájának vezérelve, amely szerint a műtárgyakban sajátos módon kelti fel a befogadóban az örömet és a félelmet.

„Az üveggel összekapcsolódik a fény, és a jó tapasztalatok és élmények – mert az ember látásának tetszik az, ami ragyog. Ahol fény van, ott van az élet is, ahol pedig sötétség, ott a halál. A második benyomás pedig, amikor látja az ember ezt a faragott üveget, az eltöréstől való félelem. Én ezt a két érzetet egyszerűen szólva egyesítettem olyan módon, hogy a hasítással lehetővé teszem a fénynek, hogy oda behatoljon és megmutassa a felszín textúráját” – mondja, majd utal több magyar és szlovák üvegművészre, akik tökéletesen simára csiszolják az alkotások felszínét: „Én az ellenkezőjét csinálom, próbálok valamilyen textúrát vinni bele, mert úgy gondolom, hogy a csiszolás a műszaki technika eredménye, de bele kell vinni a saját érzéseket is egyfajta szignatúraként”.

Rögtönzés és tervezés

Az alkotó lelkesen és fesztelenül kalauzol végig a kiállított tárgyak között. „Ez az első komáromi kiállításom, és alighanem az utolsó is” – mondja, amelyet a korával és azzal magyaráz, hogy nem egyszerű összegyűjteni a kiállított tárgyakat. Az egykori szentélyben álló mintegy 300 kilogrammot nyomó „hajót” egy bécsi múzeumból kellett kikölcsönözni. Habár most is folyamatosan dolgozik, ma már nem teszi ezt annyira intenzíven, mint korábban. Megkérdezem tőle, hogy a tárlat tartható-e összefoglaló jellegűnek, amelyre habozás nélkül igent mond. Mind az elkészítés technikája, mind az alkotások formája és funkciója alapján átfogó képet kaphatunk arról, hogyan is dolgozik az üveggel Vladimir Klein. Az elvont formák mellett megtekinthetőek a keze alól kikerült használati tárgyak is, például vázák vagy éppen tányérok. Aztán beszélgetünk az alkotói elképzeléseiről: rögtönözni és tervezni is szokott. Az improvizációt például az üvegtesten megbúvó sérülésből lehet elindítani, míg a komponálást is szereti, amikor éppen pontos elképzelése van arról, hogy mit akar előhozni az anyagból. A kalauzolás nem hiábavaló, hiszen az üvegalkotásokat körüljárva azonnal világossá válik a művész módszereinek lényege, akaratlanul a fény játékát kezdi el figyelni a befogadó a sima és durva felületeken, a rendhagyó és mégis valahol nagyon ismerősnek tűnő alakzatokon.