A zuhanás is repülés a mezőgazdaságban?

Vlahy Tibor: a kényszerérés nem használ a termésnekAz illetékesek mindezt hanyag eleganciával megmagyarázzák nekünk, sőt azt is elhihetik velünk, hogy az EU küszöbén ez a szükséges rossz nekünk nagyon jó.

Erőnkhöz mérten most vegyük sorra a mezőgazdaság mindazon bajait, ami az elmúlt évi kormányváltás óta csapásként érte az ágazatot: a repce kifagyott, a gabona kisült, a vágósertések ára lezuhant, a hentesáru nem zuhant le, a tejért nem fizetnek, a kapásokat aszály gyötri, mint kiderült a derék erdészek egyike-másika lopja a fát, a felsorolás nyilván nem teljes, csak általános. Ha minden az időjárás és néhány érdekelt forgatókönyve szerint megy végbe, a szlovákiai magyar „farmerek” hetven százaléka őszig csődbe juthat.

A Karván élő Vlahy testvérek, Béla és Tibor közvetlenül a rendszerváltozás után, 1990-ben kezdték a gazdálkodást negyven hektár bérelt területen, amit fokozatosan a jelenlegi 110 hektárra egészítettek ki. Vlahy Tibor elmondta, a föld megműveléséhez szükséges traktorokat, vetőgépeket és egyéb tartozékokat kéz alól és árveréseken vásárolták, a legtöbb gépük húsz évesnél öregebb, állandó karbantartásra és javításra szorulnak. Bár korábban mindketten a mezőgazdaságban dolgoztak, nem volt sem vezetői, sem agronómiai, sem pedig könyvviteli gyakorlatuk, mindent a maguk kárán kellett megtanulniuk, a vegyszerezéstől egészen a különböző támogatások jogszerű kérvényezéséig.

Vlahy Tibor elmondta azt is, hogy ebből a tevékenységből két család él, ám ha hamarosan nem következik be valamilyen pozitív változás, nem látnak esélyt arra, hogy folytathassák a vállalkozásukat. Kérdésemre, hogy melyik volt az az időszak, amikor a vállalkozásuk a legjobban működött, Vlahy Béla, az idősebb testvér az 1993–96 közötti időszakot említette, amikor amellett, hogy fejlesztették a gépi berendezéseiket, a sürgős idénymunkák idejére alkalmazottakat is foglalkoztattak. Ma ez már elképelhetetlen, a talaj-előkészítéstől kezdve mindent saját maguk végeznek, az aratás kivételével. Mint elmondta, a hanyatlás oka elsősorban az üzemanyag és a vegyszerek árainak váratlanul gyors és nagymértékű megemelkedésében keresendő, valamint abban, hogy a termények felvásárlási árai nem követték sem az inflációt, sem az energiahordozók áremelkedéseit. Az utóbbi öt év a folyamatos leépülés időszaka volt, először jutottak olyan helyzetbe, hogy a tavalyi évben learatott kukoricáért nem tudtak fizetni a kombájnosoknak.

Vlahy Béla: az egyiknek sikerült, a másiknak nem – Ha akkor kifizettük volna a béraratást – mondta Vlahy Tibor –, nem marad pénzünk az idei termés megalapozására. Az őszi búza mellett elvetettünk 38 hektár repcét, ami a télen kifagyott, ha a magunk munkáját nem számítjuk fel, akkor is több mint hetvenötezer korona a kárunk. Miután a repcét – ahogy azt a legtöbb szlovákiai gazda tette – kiszántottuk, a helyét az utolsó pillanatban bevetettük napraforgóval, ami újabb hetvenezer korona bizonytalan beruházást jelentett. Május folyamán egyetlen milliméter csapadék sem hullott nálunk, júniusban pedig a mai napig kétszer 10 milliméter, amely nedvesség a másnapi harmincöt fokos hőségben órákon belül kipárolgott a földből. Ha a napraforgó is tönkremegy, akkor egy éven belül kétszer megszántottunk, bevetettünk, műtrágyáztunk 38 hektárt, s most úgy néz ki, hogy ezzel a robottal tartoztunk az ördögnek.

– Március végén már láttuk, hogy a repcével befürödtünk – vette át a szót Vlahy Béla. – Akkor még nem keseredtünk el, mert egyrészt a búzánk jól telelt, s a mi viszonyainkhoz képest tisztességes szerződést kötöttünk a sörgyárral az árpánkra, úgy véltük, hogy a gabonaneműek majd kihúznak bennünket a kátyúból, de ez a derűlátásunk mára már erősen megcsappant. A május közepétől június közepéig tomboló csapadék nélküli hőség először megállította az árpa növekedését, majd pedig a napokban kényszerérést idézett elő, ami természetesen a termés minőségét rontja. Ha az árpa minősége nem felel meg a sörgyár igényeinek, idén még megérhetjük, hogy tizenhárom év megfeszített munkájával csődbe jutunk, s még mielőtt teljesen eladósodnánk, fel kell számolnunk a vállalkozásunkat.

Jó esetben a mobiltelefon eltűnne az árpábanSomogyi Tibor felvételei „Amennyiben hanyagok lennénk – mondja Vlahy Tibor – és nem adnánk meg a földnek és a növényeknek mindent, amire szüksége van mind agronómiailag, mind a tápanyag és vegyszerezés terén, akkor azt mondom, megérdemeljük a sorsunkat. De, aki ismer bennünket, tudja, hogy mindent elkövetünk a jó termés érdekében, s parcelláinkat is megnézheti bárki, nincs szégyelleni valónk. A probléma valószínűleg máshol van. Amikor bejelentettük a fagykárainkat, a mezőgazdasági minisztérium kihelyezett regionális részlegének alkalmazottai megállapították a 80%-os fagykárt, kellőképpen sajnálkoztak is, csak éppen közölték velünk, hogy kártérítésre ne számítsunk, mert nincs pénz. Ha marad az aszály és leértékelődik az árpánk, kiveszik a kényszervetésű napraforgónk, elöregedik a kukoricánk, kérésünkre nyilván újra eljönnek, megcsóválják a fejüket, s még azt is el tudjuk képzelni, hogy együtt éreznek velünk, ami viszont arra, hogy megéljenek a családjaink, vajmi keveset ér. Mi egyetértünk minden újkori mezőgazdasági miniszterrel abban az értelemben, hogy piacgazdaság van, abban is, hogy szabad a piac és a verseny. Amiben a nézeteink különböznek az abból adódik, hogy nem mindenkinek egyformán szabad a piac és nem mindenki indul ugyanarról a csíkról már a gazdasági év kezdetekor sem. Ami pedig az állami támogatásokat illeti, az ennek az államnak, ezen belül ennek a kormánynak a naponta kiállítható szegénységi és erkölcstelenségi bizonyítványa. A hektáronkénti 600 korona dotáció, melynek a felét már megkaptuk, 100 hektárra levetítve nagyjából egy közepes banktisztviselő havi bérének felel meg. Mindazok, akik ezekben a kérdésekben döntenek, vélhetően elfelejtik, hogy a legtöbb gazda, azon túl, hogy jelentős összegeket ruház be a termelésbe, bérleti díjat, adót és ingatlanadót is fizet, melynek az állami támogatás az egyötödét sem éri el. Ez megalázó és tisztességtelen. Ezért ne tekintse senki véletlennek azt, hogy a mezőgazdasági termelésből élők figyelmeztető megmozdulásokat helyeztek kilátásba. A legtöbb gazda már felélte a család tartalékait is, nincs mihez nyúlnunk és nincs hová hátrálnunk. Nem igaz, hogy a szakminisztérium az elmúlt évek alatt nem vette észre a folyamatos leépülést, mint ahogy az sem igaz, hogy az utóbbi évek agrárpolitikája csupán egy nagyon szűk csoport számára teremt feltételeket. Lehet, hogy a mostani vezetés issza meg az előző garnitúrák nagyvonalú tevékenységének a levét. Az sem elképzelhetetlen, hogy a megmozdulásoknak nemzetiségi felhangjai is vannak, de a helyzet, mind a növénytermesztés, mind a sertéstenyésztés, mind a tejtermelés területén abba a stádiumba jutott, amikor a puszta létünk a tét.”

A Vlahy fivérekből észrevehetően a keserűség beszél, a munka elértéktelenedése és a létbizonytalanság. Amit elmondtak, egyáltalán nem egyedi, hiszen ugyanígy beszél a csallóközi sertéstenyésztő, a zselízi, négyszáz hektáron gazdálkodó zöldségtermelő, a garamszentgyörgyi tsz-elnök, az ipolynyéki szőlész és folytathatnánk nagyjából Ágcsernőig. A makrogazdasági mutatók szemfényvesztők, nézzünk be a kulisszák mögé: a látvány és az agrárvilág valósága nem csupán lehangoló, de emberi mértékkel mérve egyenesen megrendítő. Ez még akkor is így van, ha valami érthetetlen okból az értünk felelősek erről mélyen hallgatnak. Lehet, hogy Szlovákia mezőgazdasága érett az Unióval való megmérettetésre, nem tudom. Ha viszont a szlovákiai magyar mezőgazdaság része Szlovákia agrárlétének, akkor ez a rész ma romokban hever.