A szerelem fölött álló szabadság

Megyercset északnyugati irányban elhagyva roppantul nyitott tér tárul az ember szeme elé. A szlovákiai Kisalföld, ill. a Csallóköz teljes gazdagságában mutatkozik meg itt zöld, sárga és kék színek legkülönfélébb változataiban és keverékeiben. Az 1920-as évek csehszlovák kolonizációja során alapított falucska, Violín közben álmosan, rezzenéstelen módon közeledik felénk e tájon át. Ha nincs szerencséje, beletelik egy kis időbe, amíg a látogató rálel Szkukálek Lajos hajlékára. Viszont a termékeny síkságon hiába nyúlik el hosszan a néhány utcácska, igazán eltévedni aligha lehetséges – az egykori szlovák kolonisták leszármazottai készségesek, ha útbaigazításról van szó.

Szabadság, függetlenség, játék

Talán semmi sem adja jobban vissza a violíni mindennapok augusztusi hangulatát, mint egy Szkukálek-életkép: „Ma reggel fölkeltem, fogtam a focilabdámat, belerúgtam és elindultam. Elértem a kukoricás szélére, letettem a labdát, mondom: itt megvársz engem. Elindultam a dzsumbujba. Kerestem egy fürdőhelyet, biciklivel vagy kocsival szoktam elmenni, s mondom: én itt átvágok. Átvágtam, elérkeztem oda, letoltam a gatyámat, bementem a vízbe, úsztam egy jót. Ezt meg lehet csinálni. Itt lehet élni.”

Mint mondja, a legnagyobb kísérlete a saját élete, pontosabban az, hogy az élet úgy legyen vállalható, hogy még jól is érezze magát benne. Ilyen módon az, hogy elhagyta Komáromot néhány évvel ezelőtt, tudatos döntés volt. Minden várossal szemben van fenntartása: „A város úgy működik, mint egy vírus, felzabálja a környéket és kidobja a szemetét. Sok a látszatcselekvés, az alibi az emberek részéről: munkába járnak, aktákat tologatnak, egymással cseszekednek. Meg függnek másoktól. Te nem rám szavaztál? Holnaptól nincs villany. Csúnyán néztél, tüntettél? Víz sincs.”

A szkukáleki gondolatvilág magja valahol a szabadság és a függetlenség fogalmai körül kering: „Amikor egymás mellé teszik a szabadságot és a szerelmet, akkor a szerelem egy csodálatos dolog, de a szabadság fölötte van. Mert egy rakás ember nem tudja mi az, hogy szabadság, nem ismeri a fogalmat. Hall ilyet, hogy szabadság, de soha nem élte meg.” Szavai szerint egyúttal nem igaz, hogy a kapcsolatokba – így a szerelmi viszonyokba is – bele kell tenni valamit. Kivenni sem kell belőle semmit. „A kapcsolatokba már azzal beletesz az ember, hogy önazonos. Hogy sugárzik, nem lop” – mondja. Ez a fajta törekvés abban is tetten érhető, hogy számára a művészet, de minden más tevékenység is akkor jó, ha az játék, s nem munka: „Az önsors feljavítása az, hogy én játszok. A vezérfonal, amire ezt felfűzhetném az, hogy: játék, játék, játék. Én nagyon sokat dolgozom, de amikor észreveszem, hogy ez már munka, abbahagyom.

Viszonyulások a csallóközi tájhoz

A violíni bűvölő természetközel miatt úgy gondoltam, hogy ezek a hangulatok talán mindig hatással voltak a szukáleki művészetre. Tévedtem, ugyanis pályája elején a táj soha nem hatotta meg különösebben, nem látta a szépségét. A fordulópont az volt, amikor fiatal apaként és férjként arra kényszerült, hogy a művészetéből éljen meg, s rajzokon, vízfestményeken növényeket kezdett el megörökíteni, majd egy lépéssel továbbment: „A 20 forintos hátulján volt valamilyen romantikus tájkép, abból próbáltam valamit csinálni. A hónom alá csaptam, és hétvégén elmentem képet árulni. Mondom: képeket árulok. Jó, én meg kapálok. Egyszer csak azt mondta valaki, hogy gyűjjön be, megnézte. Ilyenekkel foglalkozik? Aztán mennyibe kerül? No, abból a 20 koronásból veszek, hogy legyen magának mit enni. Estére volt 1500 koronám.” Ezután kezdett olajjal festeni, 10 perc alatt hozott össze tájképeket, hétvégére megszáradtak, s onnantól kezdve annyit keresett, amennyit akart. Ilyen téren amúgy is az a lényeg, hogy ki hogyan akarja magáévá tenni a világot: „Azt hittem, hogy ha valaki festő – mert festeni marha jó dolog – az lehet megoldás az életre. Tehát anyagilag is meg lehet ebből élni. S én olyan hülye voltam, hogy ezt elhittem. No most amit az ember elhisz, az elkezd működni az életében.”

A helyi csallóközi természet emellett inspirációforrás is: „A füvet nem vágom. Amikor ránézek ilyen dzsumbujra, azt mondom: úristen, ez mennyire szép tud lenni.”

Van-e szlovákiai magyar képzőművészet?

Sok művészetkedvelő emlékezhet rá, hogy Szkukálek Lajosnak öt éven át volt galériája a komáromi Nádor utcában, ami szinte „privát kultúrházként” működött. Végül 60 éves korára soknak érezte a helyszínnel járó napi terheket, hiába jelentett pozitívumot az, hogy az évek során mintegy 300 embert vont be a galéria, mint közösségi tér éltetésébe.

A közösségalkotás, a művészet társadalmi bázisa miatt ne tudom megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle: létezik-e olyasmi, hogy szlovákiai magyar képzőművészet? Válasza távolságtartó, precíz: „Ennek skatulya íze van, mert kirekesztő. Ténylegesen létezik, csak nem tudjuk, hogy mi az. Ha az, amit a szlovákiai magyar képzőművészek csinálnak, akkor az rendben van, de annak nem feltétlenül kell különböznie attól, amit a bronxi művészek csinálnak.” A lényeg, fejtegeti, hogy minden szlovákiai magyar képzőművész azt csinálja, ami belőle fakad, de hogy ne próbálják egymást beleerőszakolni valami közös művészeti nyelv használatába.

(Szkukálek Lajos képeiből augusztus 30-áig látogatható kiállítás nyílt a pozsonyi Mihályudvari Galériában [Galéria Michalský dvor])