A Pipityke alatt (is) emberek élnek

A Csárda, ahova felejteni járnak, ha jut rá pénz Ide nem úgy szavazzák be az embereket, hanem ide születnek, egyre kedvetlenebbül és egyre gyérebben. Az út mellett négy községet találunk, úgymint Dernőt, Kiskovácsvágását, Lucskát végül Barkát, ahol véget ér az út, ahol a Jóisten is megfordul. Szlovákiának a határrendezések kapcsán számos gyönyörű terület jutott, s közülük is minden bizonnyal az egyik legszebb ez a Felsőhegy és a Szlovák Karszthegység keleti vonulata által körbefogott katlan. Lucskán állunk meg, ahol a községházán fogad bennünket Szabó József polgármester. Látszik rajta, hogy nem túlságosan örül a látogatásnak, lefényképezni sem engedi magát, beletemetkezik az ingatlanadóról szóló törvény tanulmányozásába. Hosszas szabódás után végül is kötélnek áll, s elmondja, hogy a falunak jelenleg 216 lakosa van, közülük 195-en vallják magyarnak magukat, a maradék 10% szlovák mellett egyetlen roma család él a faluban, akik teljes mértékben beleilleszkedtek a faluközösségbe. Lucskán sem óvoda, sem iskola nem működik, a gyerekek Dernőre vagy Rozsnyóra járnak iskolába, az óvodáskorúakkal pedig a szülők foglalkoznak. A faluban három éve nem született gyermek, viszont az elmúlt évben is négyen meghaltak, a falu fogyása megállíthatatlannak tűnik. A falunak nincs saját papja, az istentisztelet és mise megtartására, mint ahogy az egyéb sákramentomi szolgálatok ellátására is Dernőből jár el a református lelkész, valamint a plébános. A település római katolikus és református temploma mellett találunk egy huszita templomromot is, amely műemlék a mai romos állapotában is visszaidézi a rejtelmekkel és titkokkal teli középkort. A község elöljárósága erejéhez és tehetségéhez mérten rendben tartja a templom még meglévő falazatát, mint ahogy a környéket is. Évente általában egy alkalommal komolyzenei hangversenyt rendeznek a templom falai között és az elmúlt évtől ide költöztették a falunapi rendezvényeket is.

A faluban munkalehetőség szinte nincs, a 80 munkaképes lakos közül jelenleg 43-an élnek munkanélküli, illetve szociális segélyből. Azok, akik dolgoznak, a húsz kilométerre lévő járási székhelyre, Rozsnyóra, valamint a mintegy 25 kilométerre található méhészkei cementgyárba járnak munka után, ami különösen a Méhészkére járóknak jelentős utazási nehézségeket jelent.

A faluban két működőképes és működő szervezet található, mégpedig az erdő- és gazdaközösség, valamint a vadásztársaság. Az erdőtársulás tagjai hosszú idő után most először kaptak részesedést a tulajdonuk után, ugyanakkor a vadásztársaság és a falu között feszült a viszony, mivel a vadásztársaság egyik irányítója, a volt polgármester a jelenlegi vezetés ellen hangolja a faluközösséget. Szabó József elmondta, az előző polgármester a falu nevében hitelgaranciát vállalt egy magánvállalkozó bankhitelére, melynek ellentételezéseként a bank a községházát jegyezte be. Miután a Kassáról idetelepedett magánvállalkozó, Ibolya Hlavňová a bankhitelt hosszú időn keresztül nem törlesztette, a garanciát vállaló községet kötelezte a bank a felvett hitel kifizetésére. A jelenleg másodfokú bíróságon döntésre váró pert első fokon a falu elveszítette, s fennáll a veszélye annak, hogy másodfokú pervesztés esetén a falu elveszíti egetlen megmaradt ingatlanját, a községházát. A jelenlegi polgármesternek elképzelése sincs afelől, hogy mi történik a községgel a per esetleges elveszítése esetén, mivel a jelenlegi adósság a kamatokkal együtt meghaladja az 1 millió 200 ezer koronát, miközben a falu éves költségvetése mindössze 500 ezer korona. Ebben a kilátástalan helyzetben kellene a falut fejleszteni, s valamiféle jövőképet vetíteni az emberek elé, akikből az érdeklődés és a jövőbe vetett hit is kiveszett. A régiek azt mondták, aki fát ültet, az letelepedési szándékkal teszi, s a jövőnek ülteti, mert a termését majd a gyermekeik élvezik. Lucskán az elmúlt évben nemhogy fát nem ültettek az emberek, de a földjeiket sem szántották meg és nem vetették be, mivel az előző években a szomszédos község roma lakosai az összes termést ellopták a határból. Nincs, aki lekaszálja a réteket, okafogyottá vált ez a tevékenység, mert az emberek nem tartanak haszonállatokat. A volt szövetkezet ingatlanjaiban működő pozsonyi társulás birkákat tenyészt, a földet nem műveli.

A huszita templomromSomogyi Tibor felvételei A polgármester a vidéki turizmusban látna némi lehetőséget, de úgy véli, hogy a lakosság ezen a téren is érdektelen, másrészt pedig a községnek annyi pénze sincs, hogy egy tervezetet kidolgoztasson, ami valaminek a kezdetét jelenthetné. A falusi turizmus vélhetően akkor működhetne, ha az egymásra utalt és egymáshoz kötődő szomszédos községek vagy e községek vállalkozó kedvű lakosai közösen dolgoznának ki ide vonatkozó programot, a közösködéstől viszont, elsősorban a pénztelenség miatt, mindannyian tartanak.

Lucska polgármesterének minden szavából, minden mozdulatából elkeseredettség és kilátástalanság érződik, mivel egy közösség megválasztott, felelős vezetője nem látja annak az alagútnak a végét, amelybe e közösség önhibáján kívül belekerült. Ha Lucska és a lucskaiak sorsa, sorstalansága egyedi eset lenne ebben az országban, egyszeri pénzinjekcióval talán kezelhető is volna. Az alapvető gond az, hogy a gömöri térségre a feljebb vázolt trauma általánosítható s kevés kivétellel a régió minden polgármestere hasonló ellehetetlenedésre panaszkodik. Nem a pillanatnyi pénzhiány, hanem a jövőbe vetett hit elveszítése az, amely kilátástalan helyzetbe hozta Gömör magyar lakosságát. Ezek a falvak, ezek az emberek magukra hagyatottan, támasz nélkül, egyfajta lelki kómában élnek, s nem az Európai uniós pompára, hanem a mindennapok túlélésére rendezkedtek be. Általános a községek felelős vezetőinek a véleménye és egybehangzó, miszerint a most hatályba lépett áremelések nem csupán az egyéneket, hanem teljes faluközösségeket, önkormányzatokat is a perifériára kényszerítenek. Ebben a térségben senki nem hisz már a hangzatos ígéreteknek és senkit nem villanyoz fel az EU-tagság eljövendő kánaánja. Az emberek túlnyomó többsége úgy él, ahogy azt Lucska polgármestere megfogalmazta: „az emberek egész nap nézik a tévét, fűtenek, aztán ha még jut rá, lejönnek a Csárdába, hogy felejtsenek”. Ezek az emberek már lélekben megtörtek, mert megszűntek családfőnek lenni, mert hivatalokban állnak sort, hogy egy aláírásukért alamizsnát kapjanak. Ezeket az embereket, bár magyarul beszélnek, már nem fűti a nemzettudat, és nem kapják fel a fejüket olyan hír hallatán, hogy valakik valahol mindent megtesznek azért, hogy Szlovákiában magyar egyetemet létesítsenek. Ezek az emberek felélték minden lelki és anyagi tartalékukat, elveszítették a büszkeségüket. Ezekben a községekben a munkanélküliség mindenütt meghaladja az ötven százalékot és a polgármesterek fizetése sem éri el az országos átlagjövedelmet. A munkanélküli és szociális segélyen élők jövedelme az alaprezsi kifizetése (?) után arra sem elegendő, hogy beutazzanak a munkahivatalba, s végképp nem elég arra, hogy munkahelyet keressenek. Van-e, aki felfigyel e falvak és a falvakban élő emberek elesettségére, kilátástalan sorsára, jövőtlenségére? Létezik-e olyan kormány, vagy pártprogram, amely a valódi való világból kiutat jelent?

Lucskából kifelé araszolva, Kiskovácsvágása előtt már hónyelvek keresztezik az utat, a szikrázó fehér lepel betakar minden szennyet és hazugságot. Dernő után kievickélünk a Kasát Pozsonnyal összekötő főútra. A hószakadás ellenére járható úton nyugat felé fordulunk, az unió irányába, mert arra a hófúvásokat eltakarítják. Hazafelé, társammal arról beszélgettünk, hogy megint, ki tudja hányadszor egy felelős ember elpanaszolta minden gondját-baját, mintha szalmaszálba kapaszkodna, hogy valaki, onnan fentről meghallgatja őt. Mi annyit tehetünk, hogy továbbadjuk a gömöri Tiborcok panaszait.