A névtelen alkoholistáknak csak 24 órát kell kibírniuk ital nélkül

– Pénzben soha nem szenvedtünk hiányt, a szüleim az átkosban külföldön dolgoztak, nagyszüleim neveltek bennünket. Egyetemista koromban nem nagyon bírtam az italozást, a kevéstől is holtrészeg lettem. A másnapi rosszullétet nem kívánom ellenségemnek sem – gyújt rá reszkető kézzel. Amikor észre veszi, hogy sorstársai minden szavára odafigyelnek, tudatja: minden esélye megvan arra, hogy élete rendeződjön. Ha erős marad, és nem alkoholizál. – Sikerülni fog – biztatja az ötven év körüli hölgy, akinek arcán nyomott hagyott az ital. – Nemcsak alkohol, hanem koffeinfüggő is voltam. A napi hat-nyolc feleshez ugyanannyi kávét ittam meg. Lehet, hogy csak azért, mert a kávés csésze jobban mutatott az asztalon, mint a féldecis pohár. Leszámoltam a múltammal, hiszem, hogy végérvényesen – állítja meggyőződéssel. Az összejövetel másik hölgy tagja, egy harmincöt éves orvosnő arcán nem látható a zavar nyoma amikor feltárja múltját. – Ittasan mosakodni sem volt erőm, istenem, de sokszor az idős anyám dugott a kádba, szappanozott be és mosta meg a hajamat, amikor a kocsmázás után büdösen, piszkosan hazatántorogtam. De már jó útra tértem, öt éve nem iszom, nem dohányzom, rendeződött a magánéletem is, újra dolgozom, de havonta egyszer ellátogatok a névtelen alkoholisták klubjába. Példakép vagyok, mert úgy vélem, nekem sikerült megszabadulnom a szenvedélybetegségtől – mondja nevetve, de nyomban – biztos ami biztos – le is kopogja középső ujjával az asztallap alján. Elismétli, amit mellesleg szinte az összes klubtag állít: nagyon sokat jelentett és jelent az, hogy van kivel megbeszélnie nehézségeit. Mert az alkohol démona nem nyugszik, lesben áll, lecsap, ha valaki meginog.

A névtelen alkoholisták klubjába azok járnak, akik megtartják az absztinenciát. Nem kényszerből, hanem önszántukból. Persze, vannak visszaesők, akiknek éppen az segít, ha az ismert társaság tagjainak vallják be botlásukat. – Ötvenhét évesen kezeltettem magam először, már a rendszerváltás után, de csak három hónapig bírtam ki ital nélkül. Az újabb kezeléseket újabb visszaesések követték. Hiszem, valahogy csak kievickélek ebből. Klubtársaim tartják bennem a lelket, kitartásra buzdítanak. Nem könnyű a szeszmentes élet, főleg, ha az ember szereti a társaságot. Nem egyszerű visszautasítani az italt sem, a többiek furcsának tartják, ha valaki nem iszik. Sokan ma sem értik, miért mondom: alkoholista vagyok, nem ihatok – beszél nyíltan a jól öltözött férfi, aki azt sem tagadja, hogy élete párja nehezen viseli, ha így utasítja vissza az alkoholt. – Rajtam a részegség soha nem látszott, ám ahhoz, hogy reggel megborotválkozhassak, jól meg kellett húznom az üveget. Csak úgy szűnt meg kezem remegése. Amikor viszont egyre gyakrabban a nap folyamán is elfogott a reszketés, tudtam, hogy nagy a baj. De hogy alkoholista vagyok, azt nem az alkoholelvonóban, hanem itt a klubban tudatosítottam – mondja.

„A szenvedélybetegségtől szabadulni akarás első feltétele, hogy az illető vállalja önmagát. Kis lépésekkel közelíti meg a kitűzött célt: a teljes absztinenciát. Azzal kezdjük – avat be a klubba benéző pszichológus –, hogy kimondjuk: naponta csak 24 órát kell kibírni ital nélkül. Ez működik, az utolsó pohár elve viszont nem. Mert soha sem lehet tudni, melyik lesz az utolsó. De aki nem issza meg az első felest, elkerüli a tizediket is. A 24 órás nem ivásnál a szenvedélybeteg azzal nyugtatja magát, hogy ma nem iszom, de ha holnap nagyon rossz lesz, akkor... Vannak, akik évekig így élnek. Nekünk teljesen mindegy, hogy az alkoholmentes élet érdekében ki milyen mankót használ. A mi feladatunk a segítségnyújtás. De siker csak akkor érhető el, ha az alkoholista ezt igényli és elfogadja a játékszabályokat. Nagyon kell akarnia, mert sok a kihívás” – mondja.

Bár az alkoholfogyasztásnak „történelmi gyökerei” vannak, és a társadalom is tolerálja, a klub tagjai nevük és a helyszín elhallgatását kérték. Mert vállalják ugyan önmagukat, alkoholista múltjukat, de ha lehet, csak a klubon belül.