A nehéz sorsok, a küzdelmes életutak tanulságul is szolgálnak

Ha morbid akarnék lenni, azt mondanám, mostanában Dunát lehet rekeszteni nemzeti kisebbségekről szóló filmekkel. Az alkotók igyekeznek minket megismertetni egymással, mint buzgó házmester a húsz éve egy tömbházban élő idegeneket.

Kassán, a „tolerancia városában” nagy fába vágta a fejszéjét egy lelkes társaság. Vezetőjük, Eva Kratochvílová közszolgálati tévés múlttal rendelkezik, jelenleg az ATARAX produkciós iroda vezetője. Bejárta a „fejlett világot”, és amikor először szétnézett Londonban, azt hitte, a Dél-afrikai Köztársaságba került. Jé, mennyi fekete bőrű, csodálkozott, ám két hét után elszégyellte magát. A londoniak ugyanis teljesen másként kezelik a másságot, mint mi. Ugyanez a helyzet a soknemzetiségű Kanadában is, és persze sorolhatnánk az országokat. A másság elfogadása, megemésztése hosszú folyamat egy negyvenéves egyenpizsamát levető, mély álomból ébredő ország számára.

– Kassán nőttem fel, egy olyan városrészben, ahol magyar, ukrán, zsidó és roma családok is éltek. Megismertem a szokásaikat, kultúrájukat, és fel sem fogtam, mennyit gazdagodom általuk, miközben szóba sem került, ki milyen nemzetiségű. Tizenéves fiaim már másként viszonyulnak ehhez, náluk az iskolában állandó téma, hogy te magyar vagy, te roma, te pedig zsidó – meséli Eva Kratochvílová, aki meghatározónak tartja az iskolák szerepét a multietnikus társadalom építésében. Ehhez persze segédeszközökre van szükség, például egy etnikumokat bemutató tömör, frappáns és könnyen emészthető dokumentumfilm-sorozatra. A pedagógusok dolgát is nagyban megkönnyítené ez a segédanyag. Az ötletgazda tudatában van annak, hogy sem egyszeri, sem kétszeri tévés vetítés nem teszi toleránssá a nézőt. Harminc perc viszont elegendő egy-egy történelmi periódus bevezetéséhez.

Az ATARAX cég öt éve dolgozik a kivitelezésen, és mivel nálunk semmi sem megy simán, jó adag türelemre, kitartásra volt szükségük, és messze még a vég. A levéltári anyag felkutatása és rendszerezése a legigényesebb feladat. A kényes téma elismert szakértők bevonását igényli, akik képesek objektíven megírni a forgatókönyvet, illetve véleményezni a „kész terméket”. Enélkül a nagy igyekezet hiábavaló lenne, csak bizalmatlanságot, félreértéseket és felesleges vitát szülne. Miroslav Kusý professzor neve az alkotók számára garanciát jelentett, ám mivel köztudott, hogy az ellentmondásos huszadik század eseményeit tíz történész tízféleképpen értelmezheti, a prágai és a pozsonyi tudományos akadémia szakembereit is bevonták a munkába.

Kerekes Péter rendező végül tízszer annyi nyersanyagot kapott kézhez, mint amennyi belefért a filmekbe. Fájó szívvel rövidített, egyszerűsített, rendszerezett.

– A Kusý professzortól kapott anyag olvasmányos és érdekes volt, ám harminc perces epizódokba kellett sűríteni. Tele volt olyan kifejezésekkel és utalásokkal, amelyek a történelemmel foglalkozó ember számára természetesen hatottak, a laikusok azonban nem értették, miről van szó. Mivel a mi célcsoportunk elsősorban a fiatal korosztály, egyszerű, érthető nyelvezetre volt szükségünk. A legfontosabb feladat a nemzeti kisebbségek huszadik századi hányattatásainak ábrázolása volt. A felvett tekercsek ugyanolyan értékesek, mint mondjuk a filmintézetben őrzött archív anyagok – mondja a rendező, aki a kimaradt részeket sem dobja a kukába.

A világ dokumentumfilm-gyártásában új szelek fújnak, a bombasztikus sztorik helyett egyre inkább az emberi történetek kerülnek az érdeklődés középpontjába. A nehéz sorsok, küzdelmes életutak tanulságul is szolgálhatnak. – Sok értékes ember él hazánkban, akikre figyelnünk kellene, meg kellene hallgatnunk őket, amíg lehet – állítja Eva Kratochvílová. – Sajnos a hazai tévés gyakorlat mást preferál, a filmkészítők hajhásszák a szenzációt, mert meg vannak győződve arról, hogy ma már nem mutathatnak két percen át egy beszélő embert. Márpedig én inkább őket hallgatnám, mint a politikusokat.

Az első négy rész már elkészült, a zsidókról szóló epizód autusztus 27-én este került adásba a Szlovák Televízió 2. műsorán. Valóban az utolsó pillanatot ragadták meg. A szemtanúk még élnek, és szívesen emlékeznek a kamera előtt, mintegy demonstrálva a történelmi tényeket. – Kassán még vannak, akik emlékeznek a csehszolvák légionáriusok 1918-as bejövetelére. A pozsonyi Löffler Kató néni még tud mesélni a két háború közötti zsidóság életéről. Olyan egyszerű embereket igyekeztem felkeresni, akik megtestesítik a közép-európai létet, átélték a mozgalmas huszadik század történéseit. Olyanok ők, mint amilyen én leszek kilencven évesen, ha megérem. Én is szívesen mesélek majd arról, hogyan éltem meg magyar nemzetiségűként a rendszerváltást, és az azt követő időszakot – mondja Kerekes Péter.

Az ATARAX stúdió már a célközönségen is tesztelte a kész epizódokat, a tanév végén kassai gimnazistáknak vetítették le a filmeket, akik pozitívan reagáltak. Náluk jobban talán csak a történelemtanárok örültek a korszerű segédanyagnak. Az alkotók megszállottságát mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy saját pénzből vágtak bele a munkába, támogatókat csak idővel kezdtek hajkurászni, és mostanáig nincs együtt a tíz részhez szükséges összeg. Nemrég érkezett támogatás a kulturális minisztérium kisebbségi kultúrákért felelős osztályáról, valamint Csáky Pál miniszterelnök-helyettestől, bár korántsem annyi, mint amennyit például a Szlovák Televízió Kisebbségek iránti tolerancia nevű, közös uniós és szlovákiai program kapott. A kassaiak kezdeményezése mélyebbre nyúl, a történelemi hátteret boncolgatja, és az alkotók azt állítják, sokkal előbb kezdtek foglalkozni vele, mint a pozsonyi csapat, amely valószínűleg közelebb volt ama bizonyos húsosfazékhoz, és mellesleg szintén Kusý professzort kérte fel szakértőnek.

Kassát mostanában a tolerancia városaként szokás emlegetni, hangsúlyozva, hogy tíz nemzetiség él itt egymás mellett békében, megértésben. A dokumentum-sorozat alkotóinak más a véleménye, szerintük ez a városkép kissé rózsaszín. – A mai tizenévesek kevésbé toleránsak, mint mi voltunk. Ha nem az iskolában tanulják a negatív hozzáállást, a másság elítélését, akkor otthonról kell hozniuk. Érdekes, hogy azok a fiatalok, akik ellenszenvet éreznek más nemzetiségű kortársaik iránt, nyaranta külföldre járnak nyelvtanfolyamokra, üdülésekre, azaz sokkal több lehetőségük van „interetnikus” találkozásokra, mint nekünk volt. Meg kell találnunk az ellenséges hangulat genézisét – állítja a sorozat producere, hozzátéve, hogy a magukat „színszlovákoknak” tartó kassaiak többsége nagyon meglepődne, ha alapos családfakutatásba fogna.