A megbékélés titka az emlékezés

„Ilyen voltam az elhurcolás előtt”A szerző felvételeNyolcvanötezer embert hurcoltak el a szovjetek a második világégést követően a „felszabadított” államokból; ezeknek a fele sem tért vissza hazájába. Ma körülbelül nyolcszázan élnek közülük, Szlovákiában pedig mindössze hárman. Kányai úr kereken 3170 napot töltött el a gulágon; sorsa – és persze a „szovjet államérdek”, melynek vádlói szerint állítólag esküdt ellensége volt – hol a fagyos Szibériába, hol meg Kazahsztán sivatagába vetette. Élete valóságos regény; talán csak Szolzsenyicin műveiben találkozhatunk a láger borzalmainak ily élethű, már-már zolai ábrázolásával. De hagyjuk Szolzsenyicint későbbre – valljon maga a tanú.

Minden kezdet szép

„Jókai Mór, Lehár Ferenc és Beöthy Zsolt városában, a büszke Komáromban láttam meg a napvilágot 1924-ben; akkor, amikor a Trianon vájta sebek még frissek voltak – veszi fel a történet fonalát Kányai István. – Szülővárosom hidain az avarok, a hunok, a római légiók, a törökök jártak-keltek és hozták a kultúrát, a forradalmi eszméket, az iparcikkeket, a műveltséget. Kikötőjében – főleg télvíz idején – a hajós nép között a világ szinte minden nemzetének a képviselőjét meg lehetett találni. De kulcserődítmény lévén, rengeteg katona is táborozott itt minden időben. Úgy hozzátartoztak a város mindennapjaihoz, mint az erődítmény vagy a Duna.

Édesapám az első világháború frontját megjárt ember, civilben kőművesmester volt, aki a gyermekeit is – szám szerint öten voltunk – a munka megbecsülésére nevelte. Tanácsainak is köszönhetem, hogy ma elmondhatom: mindenem, amim van, a két kezem munkájának a gyümölcse.

Ami számomra azonban a legfontosabb volt: Komárom abban az időben egyfajta szellemi központ szerepét is betöltötte. Már az óvodáskortól nagy hangsúlyt fektettek a nevelésre; jómagam például német nyelvű óvodába jártam, ami a későbbiek során hol hasznomra, hol meg a káromra vált. Például akkor, amikor a szovjet elvtársak egyebek között azért nyilvánítottak fasiszta kémnek, mert németül és magyarul is beszéltem. Ha meg arra gondolok, hogy eredetiben olvashattam Goethét és Schillert, azt mondom, kevés olyan dolog van a föld és az ég között, amiért odaadnám ezt a tudást.”

A gimnázium emléke

Ma már a történelemkönyvek is diszkréten hallgatnak arról, milyen szerepet töltöttek be egykor a bencés rendi szerzetesek a Kárpát-medence magyarságának szellemi életében. Pedig a legnevesebb és legnívósabb oktatási intézmények létrehozása ennek a rendnek az érdeme; tankönyveik közül – persze átdolgozott, korszerűsített formában – még ma is sokat alkalmaznak.

„1935-öt írtunk, amikor a komáromi bencés gimnázium diákja lettem – folytatja élete történetét Kányai úr. – Nagy szó volt ez, mivel akkortájt csak Pozsonyban, Kassán és Komáromban volt klasszikus magyar gimnázium, de bencés csak egy. Az egész országból, Zsolnától Dunaszerdahelyig, még a Szepességből is voltak osztálytársaim. „Ora et Labora! – Imádkozz és dolgozz!” – hirdette a felirat az intézmény homlokzatán, és rajtunk, kisdiákokon, eluralkodott a megillető-döttség. A tudomány valódi szentélye volt ez – jól felszerelt szaktantermekkel, hatalmas könyvtárral, és olyan tanárokkal, akikre még most, csaknem hét évtized távlatából is fel tudok nézni. Mindegyikük egyéniség volt, amolyan példaképtípus. Vagy csak nekem tűnt úgy...?

Harmadikos koromban beállt a hét szűk esztendő – nem tudtuk befizetni a tandíjat. Jött a felszólítás: ha nem fizetjük be időben, el kell hagynom az intézményt.

Édesapám azelőtt jól fizetett kőművesmester volt, de 1938-ban már nem volt pénz a háznál. A forrongás éve volt az, senki sem építtetett, nem volt munka, hát pénzünk sem. Akkor éreztem rá először a tanulás ízére, a tudás örök szomjára. Titokban bejártam az órákra, elbújtam a hátsó padok alatt. Később az igazgató jóvoltából tandíjmentes lettem.

1941-et írtak, amikor érettségit szereztem. A szenvedések előszele ekkor már megcsapta Európát, és a viharra várva első ízben hallottam meg a sugallatot: sohase csüggedni, mindent túlélni! Csak a haszontalan élet jelent idő előtti halált; aki nem fél az élettől, azt a halál sem ijeszti meg. Ez járt a fejemben később is, amikor két napon át feküdtem a beomlott szibériai bányában. Mert a sugallatokra hallgatni kell!”

Frontátvonulás

Hogy a ránk szabadult felszabadítók, a német megszállók, avagy a mindkét hadsereget hiénaként követő csatlósok, a hegyekből lemerészkedő partizánok és a mindenkiben ellenséget gyanító nyilasok tettek-e nagyobb kárt a civil lakosságban, ma már nehéz megmondani. A tanúk szerint ugyanis mindenki gyanús volt, aki élt és mozgott.

„Három bátyám szolgált a fronton a második világégés alatt” – idézi fel az eseményeket a tanú. – Jómagam félbeszakítottam tanulmányaimat a budapesti Állatorvosi Főiskolán, és szüleim segítségére siettem. Ekkor már kitanult kőművesmester és villanyszerelő voltam, de értettem a könyvvitelhez is. A jó szerencse úgy hozta, hogy negyvennégyben a szőnyi Magyar Olajművek Rt.-hez kerültem bérfejtőnek. Ez hadiüzemnek minősült, ami azt jelentette, hogy az itt dolgozókra nem volt érvényes a hadkötelesség. Nagyon ínséges idők jártak; szinte mindennaposak voltak a berepülések, a bombázások. Ilyenkor riadót fújtunk, és elhagyva munkahelyünket, menedéket kerestünk, de így is tanúja voltam néhány emberi tragédiának. Egy ízben – idejekorán felismerve a közelgő veszélyt – körülbelül ezer, a vagonokhoz kirendelt munkaszolgálatos életét mentettem meg azzal, hogy nem várva a jelzésre, előbb szólaltattam meg a légvédelmi szirénát. Ha telibe találják őket, talán egyikük sem élte volna túl...

És mert azokban az időkben mindenki gyanús volt, először a németek, majd a nyilasok, végül pedig a szovjet katonák vettek őrizetbe. Több fogdát megjártam néhány hét, hónap leforgása alatt, a sopronkőhidai begyűjtőből azonban nem volt menekvés. Koholt vád alapján tíz évet kaptam a Szovjetunió ellen való szervezkedésért, szabotázsért és bujtogatásért, így biztos lehettem benne, hogy Szibéria vár rám. „Ha bűntény van, elkövetőt is találunk hozzá!” – szólt a szovjet nemzetbiztonsági szerv, az NKVD jelszava, s becsületükre legyen mondva, be is tartották, az utolsó betűig. Hogy hány ártatlan ember nyakába vetettek hurkot? Nem lehet tudni. De azokban az időkben az ember mint erkölcsi kategória megszűnt létezni, csupán egy számot jelentett a listán.”

A pokol tornácán

Az értelmező szótár szerint a koncentrációs tábor „a fasiszta országokban az imperializmus idején létrehozott, a fegyveres erők felügyelete alatt álló központosított gyűjtőtábor, mely a haladó szellemű emberek elkülönítésére, eltávolítására, felszámolásukra és kiirtásukra szolgált.” A mi történetünk gyűjtőtáborát azonban nem az imperialisták hozták létre...

„Isten csak azt teszi próbára, akit szeret” – folytatja igaz történetét az egykori rab. – 1945. október 23-án raktak vagonokra bennünket, és elindítottak az ukrán határ felé. Csapnál léptük át a határt; az ott állomásozó franciák, amerikaiak és angolok nem vették tudomásul, hogy nem csak katonaszökevényeket szállít a szerelvény. Nekik mindegy volt. December 10-én érkeztünk meg Permbe, majd egy nappal később, gyalogosan a 3. számú észak-uráli fogolytáborba. A csapat létszáma időközben ugyancsak megcsappant, ami az iszonyú hideg és az éhezés számlájára írható. Sokan egyszerűen kidőltek a sorból; még kegyelemlövés sem járt nekik, mert az őrök nem tudtak volna elszámolni a lőszerrel.

Később Kujbiseven, Novoszibirszken és Kemerovón keresztül Kiszelovszkba kerültem. A láger alapvető törvénye arról szól, hogy „ma te dögölj meg, én inkább csak holnap”. Minden egyes nap meg kellett küzdeni az életben maradásért, hiszen embertelen körülmények között dolgoztattak bennünket. De barátságok szövődtek itt is, az embertelenségben. Mert együtt könnyebb elviselni a nehéz sorsot is.

Szibéria után a meleg dél, Kazahsztán következett. Karaganda után Dzsezkazgánba kerültem, az ottani rézbányába. Nagyon kemény munka volt, de többet lehetett „amerikázni”, így aránylag jobban viseltük. Mindörökre feledhetetlen marad számomra az a nap, amikor egy alkalommal rám omlott a bánya, és több mint negyven órát töltöttem az omladék alatt a dermesztő hidegben, míg kiszabadítottak. Akkor, az eszméletvesztés határán, megjelent előttem a Szűzanya, és azt mondta, hogy a következő karácsonyt már otthon fogom tölteni. Miként életemben sem azelőtt, sem azután, akkor sem csalatkoztam a hitemben.”

Találkozó Szolzsenyicinnel

Érdekes, a sztálinizmus kegyetlenségeit leleplező könyv jelent meg Nyugaton 1973-ban. Szerző-jét nem sokkal ezután kiutasították hazájából, a Szovjetunióból, ahová évtizedekig nem is térhetett vissza. A Gulág-szigetcsoport szerzője, Alexander Iszakijevics Szolzsenyicin szintén hosszú éveken át élvezhette az NKVD „vendégszeretetét”.

„1949 tavaszán hozott össze a sors Alexander Iszakijeviccsel a Karagandai gyűjtőtáborban” – emlékszik vissza Kányai István. – Az eset azt követően történt, hogy a nagy Szovjetunió is aláírta a Helsinki szerződést, majd a nyugati kapitalista elemeket, az Egyesült Államok állítólagos bérenceit a győztes nagyhatalmak ellenőrei elől Közép-Ázsia sivatagjaiba, vagy bányáinak a mélyére süllyesztette el. Aki a Speciális Kontingensbe került – ez a politikai foglyoknak a köztörvényes bűnözőktől és egyszerű hazaárulóktól való elkülönítésére szolgált –, tulajdonképpen lassú kínhalálra ítélt rabszolgává vált. Több mint száz nemzet és nemzetiség fia gyűlt össze ebben a táborban, ahol elvették még a nevünket is, és helyette számot kaptunk. Én az SZ ZS 392-es voltam.

‘49 egyik tavaszi napjának estéjén szájról szájra kezdett terjedni a hír, hogy este Szolzsenyicin tart felolvasást írásaiból, költeményeiből a barakk bejárata előtt. Este, a vacsora előtt meg is jelent nálunk Alexander Iszakjevics. A barakkfelügyelő, aki mellékesen az NKVD embere is volt, bemutatott bennünket neki. Talán mondanom sem kell, hogy az irodalom rajongóin kívül megjelentek a táborparancsnokság besúgói is. Szolzsenyicin mindig is külön érdeklődést tanúsított a külföldi, különösen a nyugat-európai foglyok iránt. Bízott abban, hogy az „inosztráncok” valamilyen csoda folytán egyszer majd kikerülnek innen, és hírül adják a világnak, milyen embertelenségekre képes a sztálinizmus. Hitt az új világrendben, mely afféle megtisztult, a kapitalizmus jellemvonásait viselő kommunizmus lett volna – a szlávok, főképp az oroszok felügyelete alatt. Tisztelte a magyarokat, azt, hogy ennek a kis nemzetnek már akkor tizenhat Nobel-díjas tudósa volt, de egy alkalommal, amikor politikára terelődött a szó, megjegyezte: „Sztálinnak a magyar kérdés csupán vagonok kérdése lett volna.” Ezek után őszinte és megnyerő modora ellenére sem lettünk barátok, ám a kölcsönös tisztelet mindvégig megmaradt.”

Ha jó a vége

1953 márciusában meghalt a „népek atyja”, Sztálin. Ugyanebben a hónapban Berija közkegyelemben részesített egymillió-kétszázezer foglyot. Később, Magyarország lerohanásának az évében további háromszáztízezer politikai foglyot helyeztek szabadlábra. ĺgy 1959-re „mindössze” tizenegyezer politikai fogoly, kilencszázezer visszaeső köztörvényes bűnöző és hatszázezer, kisebb bűncselekmények elkövetésével vádolt bűnelkövető sínylődött a szovjet föld lágereiben.

„Végül én is kegyelemben részesültem, és kisebb viszontagságok után hazatértem. 1953. december 12-én érkeztem meg szülővárosomba” – szól a történet vége. – Nyolc évet, nyolc hónapot és tíz napot voltam távol; Komáromban már megépítették a síremlékemet, mivel azt hitték, hogy odavesztem Szibériában. De nem adtam oly könnyen magam. Rövidesen munkába álltam, és nyugdíjba vonulásomig az egyik nyitrai építővállalat megbecsült alkalmazottja voltam.

A történelem, mint azelőtt is több ízben, azonban ismét ellenünk fordult. Mert azon túl, hogy a Magyar Köztársaság által nyújtott kárpótlási jegyek többsége csalók kezére került, gondokba ütközik az egykori csehszlovák állampolgárok kárpótlási igényeinek hazai földön történő kielégítése is. Az 1991-ben kelt törvény betűje szerint nyolcvan korona jár minden, a lágerben eltöltött napért. Hogy miért nem tudom érvényesíteni az igényemet immár tizenharmadik éve, előttem sem világos. De mindenütt falakba ütközök. ĺrtam már az igazságügyi tárca vezetőjének, találkoztam a köztársasági elnökkel, tárgyalták az ügyemet Komáromban, Nyitrán és Pozsonyban. A szülővárosomban a bíró egyszerűen lefasisztázott... Később felvettem a kapcsolatot Kaltenbach Jenővel, Magyarország ombudsmanjével, majd az orosz elnök, Vlagyimir Putyin irodájával is. Jelenleg az ügy a strasbourgi emberi jogi bíróság előtt van, 41 125-ös sorszám alatt. Hogy mikor kerül rám a sor, nem tudom.

Mindezek ellenére is szerencsés embernek tartom magam; egyszerűen azért, mert mindent, amin keresztülmentem, a hasznomra tudtam fordítani, mindenkitől el tudtam lesni valamit. És mert tudatosult bennem, hogy Isten tényleg csak azokat teszi próbára, akiket szeret.“