A mangalica feltámasztása

A Mangalicatenyésztők Nem- zetközi Fórumának adott ott- hont a magyar közösségi ház.

Nagykapos

Kíváncsi voltam a szakmai napra, ám bevallom, nem hittem, hogy egy magamfajta, elpuhult városi embernek bármi érdekeset mondhatnak sertéstenyésztés témában az egyébként neves előadók. Gondoltam, udvariasan meghallgatom a bevezetőt, lefotózom a jelenlévőket, a szervezőktől beszerzem a legfontosabb információkat, és már rohanok is a következő téma után. A számításomat aztán Tóth Péter agrármérnök, a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületének elnöke, az Olmos és Tóth Kft. ügyvezetője húzta keresztül. Miután Gabri Rudolf, a Nagykapos és Vidéke Társulás elnöke üdvözölte a megjelenteket, Tóth Péter kezdett beszélni. Előadásmódjából, lelkesedéséből azonnal látszott, elhivatott ember, az elmúlt 25 év történéseinek ismertetéséből pedig az is kiderült, hogy a beszélő talán a megszállott jelzőt sem venné sértésnek.

Nem a honfoglalókkal jött

Tóth Péter mindjárt az elején elmondta, a mangalica zsírsertés az egyetlen magyar őshonos sertésfajta. Az állat azonban nem a honfoglaló eleinkkel jött az őshazából a Kárpát-medencébe, ugyanis olyan malacot, mely fajtajellegét megőrizve „lekocogná” azt a néhány ezer kilométert, amit elődeink megtettek, még nem tenyésztették ki. A fajta a 19. század derekán jött létre. 1833-ban József nádor látogatást tett Milos szerb fejedelem topcsideri birtokán, ahonnan ajándékba kapott tíz kocát és két kant a szerbek zsíros Sumadia sertésének Knyáz-Milos vonalából. Ezeket az állatokat József nádor a kisjenői birtokán lévő szalontai és bakonyi állományai keresztezésére használta fel. Olyan nagy sikerrel, hogy az 1840-es évekre már kialakult az egységes külsejű magyar fajta, a mangalica, mely a vidék, a falu szinte kizárólagos fajtája lett. A mangalica három színváltozata volt ismert: a szőke, a fekete és a fecskehasú, míg a vörös színű szalontai sertés a 20. század folyamán alakult át lassan vörös mangalicává. A szőke mangalica adja a fajta zömét, a fekete szín mára eltűnt, a fecskehasú és a vörös fajta csak színében különbözik a szőkétől. A mangalicatenyésztés a 19. század végén és a 20. század elején igazi sikerágazat volt Magyarországon. Az állatot, mely igen ellenálló, edzett, rideg tartást jól tűrő fajta, főleg zsírjáért tartották. Egy 150-160 kilogrammos hízó akár 70 liter kisütött zsírt is adott az egyéb húsfélék és a szalonna mellett. A zsírra pedig az élet minden területén szükség volt, hisz például az étolajat csak a 20. század ötvenes éveiben kezdték általánosan használni. A mangalica jelentőségét jelzi, hogy Győrben és Kőbányán hizlalótelepeket hoztak létre. A kőbányai telep éves forgalma 1870 és 1894 között átlagosan 600 000 sertés volt. A telep méreteiről árulkodik, hogy három vasúti megálló is tartozott hozzá, s a külföldi üzletfelek kényelméért ötcsillagos szállodát is építettek a közepére. Az 1927-ben megalakult Mangalica Tenyésztők Országos Egyesülete célul tűzte ki a fajta fejlesztését. A törzskönyvezés irányelveit és szabályait Rácz Mihály, az állattenyésztéstan tanára dolgozta ki. A második világháború újabb tragédiát jelentett, a mangalicák száma jelentősen csökkent. A háború után ugyan létrehozták a Magyar Állattenyésztő Szervezetek Országos Szövetségét, 1945-től az 1950-es évek végéig a mangalicák száma nőtt, de nem érte el a háború előtti 30 ezres állományt. Az 50-es évek végétől a modern hússertésfajták kiszorították a mangalicát, egyedszámuk rohamosan csökkent.

Egy fajtát megmenteni

1991-ben a mangalica a teljes kihalás szélére jutott, kevesebb mint 200 (!) tenyészállat volt az egész világon. A fecskehasú és vörös mangalica kocák száma 30-ra csökkent, kihalásuk hónapok kérdése volt csupán. 1991 tavaszán Juan Vicente Olmos Llorente, a spanyol Jamones Segovia Sa Serrano sonkagyár vezetője kapcsolatba lépett Tóth Péter agrármérnök-hallgatóval, hogy valamilyen zsíros, ridegen tartható, ősi sertést keressenek magas minőségű sonka és karajfélék alapanyagának. Ez természetesen a mangalica lett, így az akkor megalakított Olmos és Tóth Kft. 1991-től a fajta ismételt felszaporításán dolgozik. Alapelv, hogy a sertések magyar takarmány és magyar munka felhasználásával magyar sertéstelepeken hízzanak, és magyar vágóhíd végezze a feldolgozást. A megmaradt tenyészállatok 1991-es felvásárlásával Tóth Péter barátjával közösen megmentett egy fajtát a kihalástól, sőt az elmúlt 25 évben jóval többet is tett. 1994-ben, 68 év elteltével másodszor alakult meg a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete 20 taggal, ezen belül hat tenyésztővel a Debreceni Agrártudományi Egyetemen. Mára a 198 koca utódainak száma több mint tízezerre szaporodott, a mangalicahús és -sonka pedig a világ számos helyén – egyebek mellett Japánban és az USA-ban is – kedvelt és keresett termék lett. Tóth Péter elmondta, az eltelt 25 év történéseiről sok mindent elárul, hogy míg a rendszerváltás után mindenki őrültnek tartotta őt és spanyol barátját, hogy egyáltalán foglalkozni kezdett egy olyan „őskövület” tartásával és tenyésztésével, mint a mangalica, sőt időnként még a hatóság értetlenkedésével és akadékoskodásával is meg kellett küzdeniük, 2014-ben a Mangalicatenyésztők Országos Egyesületének 20 éves megalapítását már a magyar parlamentben ünnepelték.

Szlovákiában ismeretlen

Gabri Rudolf lapunknak elmondta, a szakmai fórum megrendezésének célja az volt, hogy a magyarországi szakemberek bevonásával megteremtsék annak lehetőségét, hogy rövid időn belül a szlovákiai állattartók is törzskönyvezett, a magyarországi szabályozással összhangban lévő módon tartsanak, tenyésszenek és értékesítsenek mangalicát. A fajta ugyanis jelenleg Szlovákiában hivatalosan ismeretlen, a tenyésztőknek arra sincs módjuk, hogy a mangalicát, illetve az abból készült termékeket az azt megillető formában és áron értékesítsék. Élőállatot vagy húst természetesen behozhatnak Magyarországról, de mivel a fajta nálunk nem bejegyzett, a belőle készült termékek is csak egyszerű sertéshúsként kerülhetnek a piacra. A magyarországi partnerek a jelenlegi helyzet megváltoztatásához most segítséget ajánlottak, ami hamarosan konkrét intézkedésekben is megmutatkozik. A szakmai előadások után a résztvevők Ilko Zsolt leleszi tenyésztőnél is látogatást tettek. Azt, hogy Tóth Péter nem protokollrendezvényként tekintett a látogatásra, mi sem mutatja jobban, mint hogy felvette a limuzinja csomagtartójából előhúzott munkaruhát, és személyesen vizsgálta meg az állományt, gyakorlati tanácsokkal látva el a tenyésztőt. Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, az ország olyan elfeledett és leszakadó régiójában, mint a Bodrogköz és az Ung-vidék, van létjogosultságuk és értelmük az ilyen szakmai fórumoknak.