A londoniak rugalmasan válaszoltak a támadásra

London, július 8-a reggel – a munkába siető londoniak a buszra várva angol hidegvérrel böngészik a legújabb híreket az előző nap megrázó eseményeirőlAP-felvételek Két nappal az után, hogy az angol fővárosban mindenki ujjongott, mivel – némi meglepetésre – London kapta a 2012-es olimpia rendezési jogát, most komoran szállnak fel az emberek a vonatokra, buszokra. Senki sincs, aki ne arra gondolna, egy nappal korábban mi várt azokra, akik metróra szálltak.

A veszély árnyékában

Az Irak elleni háború óta sokszor elhangzott, hogy London a terroristák egyik fő célpontja, és gyakorlatilag csak idő kérdése, mikor történik itt is terrortámadás. Azt is sejteni lehetett, hogy ha a terroristák lecsapnak, célpontjuk a város legsebezhetőbb pontja, a tömegközlekedés lesz. Olyasvalami volt ez, amire sokan gondoltak reggel és délután, munkából hazafelé menet. Nem mintha a londoniak állandó rettegésben éltek volna, de a veszély gondolata azért ott volt a tudatukban, a mindennapok része volt. Tudták, hogy a csapás elkerülhetetlen, így szinte higgadtan (vagy inkább sorsukba beletörődve) várták, hogy mikor és milyen formában jön majd.

Július 7-én megtörtént. Egy órán belül három bomba robbant a metró szerelvényein, és egy-egy buszon a központban, a reggeli csúcsforgalom idején.

Az áldozatok száma az al-Kaida mércéjével mérve kevés. A reggeli lapok némelyike 37, mások 58 halottat jelentettek, s bár a szám emelkedhet, bizonyosan nem rúg majd ezrekre, százakra, mint a New York-i vagy a madridi támadások után. London „szerencsés” város. Aki ismeri a metró mindig zsúfolt, szűk, klausztrofóbiás folyosóit és peronjait, tudja, hogy a számok sokkal szörnyűbbek is lehetnének. Persze, ez nem azt jelenti, hogy az ittenieket nem rázta meg a tragédia. Egyesek talán nem is fogták fel azonnal, mi történt.

Kezdeti káosz

és zűrzavar

A robbanások utáni órákban leállt a közlekedés. Egyetlen metróvonal sem működött, s nem jártak a buszok és a vonatok sem. Azok, akik korán mentek munkába, menthetetlenül a központban rekedtek. Nekik több órát kellett gyalogolniuk, hogy hazajussanak. Bár – jellegzetesen londoni módon – olyan is akadt, aki, miután kisírta magát a járdaszegélyen, beült egy italra egy pubba, mielőtt nekivágott volna a több órás hazaútnak. A szerencsésebbek, akik későn indultak útnak, nem juthattak el a városba a lebénult közlekedés miatt. Az ilyesmi egyáltalán nem új keletű dolog. Évente többször is adódnak hasonló helyzetek sztrájkok, balesetek miatt. Persze, ez most más volt...

A kezdeti káosz után hamar visszatért a relatív nyugalom. Már amilyen nyugalom lehet egy ilyen esemény után. Ehhez az is nagyban hozzájárult, hogy a rendőrség és a mentők nagyon szakszerűen jártak el. London számára nem ismeretlen a terror. Az IRA támadássorozata után a ‘90-es években a város megtanulta, hogyan védekezzen. Ráadásul az iraki háború óta a rendfenntartó és katasztrófa-elhárító erők tudatosan készültek egy ilyen eseményre. Alig pár hete tartottak nagyszabású gyakorlatot arra az esetre, ha támadás történne a metrón. ĺgy alig egy órával a robbanások után már az volt az ember érzése, hogy a mentőmunkálatok rendben, terv szerint folynak.

Angol nyugalom

a külvárosban

A külvárosokban mindeközben alig lehetett érzékelni, hogy valami történt. Amint elterjedt a támadások híre, természetesen mindenki rohant a telefonhoz, hogy kiderítse, szerettei, ismerősei rendben vannak-e. Ez eltarthatott ugyan egy ideig, mert hamar leterhelődtek a telefonvonalak, és elnémultak a telefonok, de amint az emberek megtudták, hogy szűk körükben minden rendben van, az élet visszatért a rendes kerékvágásba.

Nyitva voltak az üzletek és az irodák, jártak a buszok, és ha pár percre kisütött a nap, sokan kivonultak a parkokba, hogy élvezzék a rövidke napsütést. Érdekes módon, bár mindenki tudott a központban történtekről, a parkokban, szinte senki sem beszélt róluk. Pár szóval említették ugyan, de aztán hamar másra terelődött a szó: „Támadás? Igen, szörnyű. Milyen nyelven is beszélt ön a fiával?”

A nyugalomhoz talán az is hozzájárult, hogy sokáig nem igazán lehetett tudni, milyen súlyos volt a támadás. Egészen délig „csak” buszokon történt robbanásokról beszéltek, és bár sebesültekről szó volt, halottakat nem említett a BBC 24, a brit hírtelevízió. Aztán, kora délután jöttek a számok. Két áldozat, huszonegy, harminchét... A nyugalom megmaradt, de az emberek elcsendesedtek kissé.

A robbantások másnapját a félelem, a higgadtság és a mindennapos rutin sajátos keveréke jellemezte. Többnyire úgy tűnt, minden visszatért a rendes kerékvágásba. Újraindult az élet a belvárosban, jártak a metrók, a buszok, bár a reggeli csúcsforgalom idején kevesebben utaztak, ami arra utal, hogy egyesek inkább otthon maradtak, míg megemésztik a történteket. Azokat, akik már most útnak indultak, a szokásos kép fogadta az állomásokon és a város nagy részében. Egy kicsivel több rendőr látható ugyan mindenütt, de ez nem olyan feltűnő, mivel Londonban egyébként is sok rendőr van, főleg a metróállomásokon. Igazán csak a külvárosi állomásokon számítanak újdonságnak, ott eddig ritkán jelentek meg. És King’s Cross közelében elcsendesednek az utasok, amint a metró megállás nélkül áthalad az üres, sötét állomáson. Itt történt a legtöbb áldozatot követelő terrortámadás...

Az utcákon a hangulat kissé komor, ünnepélyes ugyan, és sokak kezében láthatók a fekete keretes reggeli lapok, de már megvillan egy-egy mosoly is, az ismerősök odaintenek egymásnak, és ha valaki nem tudná, mi történt előző nap, azt gondolhatná, egy álmos, békés városban jár.

London sok mindent kihevert már. Hitler villámháborúja, a Blitz sem kényszerítette térdre, s ez az azóta történt legvéresebb támadás sem fogja.

A jelenleg Londonban élő szerző az Új Szó volt munkatársa