A krónikás fotóművész

Hetek óta újra meg újra előveszem, lapozgatom, nézegetem M. Nagy László karcsú, de a körülményekhez képest jó minőségű papírra nyomtatott, magánkiadásban megjelent albumát. Munkatársak voltunk, igaz, amikor én a Nőbe kerültem, akkor ő már profi fotós volt, bár ezt a jelzőt nem szívesen használta, mert nem főiskolán, hanem tanfolyamokon, főként pedig a gyakorlatban szerezte tudását, amire valószínűleg azért nem volt olyan büszke, amilyen lehetett volna, mert szerény embernek született. A képeit nem küldte versenyekre, elégedett volt azzal, ha a Nő címlapjára kerültek. Készített portrékat – főként az idős embereket fényképezte szívesen, fekete-fehérben, valószínűleg úgy gondolta, nem becsülik meg őket eléggé, az irántuk érzett tiszteletét akarta megörökíteni. De voltak/vannak játékos felvételei gyerekekről, humoros pillanatképei a természet lágy öléről. 

Megörökítette azt a tragédiát, amit azok az idős emberek éltek át, akiket falujukból nagyvárosba költöztettek. Lehet, hogy azért, mert a családi ház árán itt kaptak lakást, és mivel itt dolgozott a családfenntartó, mindenkinek követnie kellett. A kalitkába zárt nagyszülő egyik legmegdöbbentőbb képe az a lakótelepi felvétel, amelyen a panelház balkonján ülő néni ott ül egyedül, a semmibe néz, már nem vár senkit. Majd hazajön a család, de ez a várakozás már nem az, amikor régen hazavárta fiát / lányát, vejét / menyét, az unokákat. Mert ez nem az ő hazája. Itt minden és mindenki idegen. És hiába töpreng azon, vajon hogy van a szomszéd asszony, kinek született unokája, dédunokája, ki halt meg, senkitől sem jön hír senkiről. Nem tud mit mesélni az unokáknak, mert a balkon magasságából semmit sem lát, csak a betonrengeteget s talán a szomszéd házban egy ugyanúgy bebetonozott fejkendős asszonyt, akit szégyell a család, mert mama, így nem lehet emberek közé menni, vegye fel azt a ruhát, amit nemrég vettünk magának. Ezt látva, képzelve az embernek az jut eszébe, talán mégis jobb, ha az idős fát nem ültetik át, ott hagyják, ahol kisarjadt, ahol dús lombja nőtt, s ha lassan lehullanak is a levelek, mégis a szülőföldjében marad, hazavárhatja a családját, és a családnak is van hová hazamenni. Persze, az élet nem arról híres, hogy ilyen egyszerű. Nem könnyű megválaszolni a kérdést, mi lesz, ha egyszer megöregszünk. M. Nagy László valószínűleg gyakran elgondolkodott ezen, mert otthon hagyta szüleit, elment a nagyvárosba, hogy fényképezőgéppel a kezében valóra válthassa álmát.

A falvaktól, a tájtól azonban nem vált meg. A Nő hetilap fotóriportereként bejárta az országot, pontosabban a fél országot, Csehszlovákiából Szlovákiát. Továbbra is készített portrékat idős emberekről, akik boldogan élnek csöppnyi házukban, művelik a földet, gondozzák a kertjüket, a szőlőjüket, pihennek a ház tövében, ahogy az ő szülei, nagyszülei is tették. Megörökítette a szegénységet és a szerénységet. „fent az indulás / valós mosoly aggódás / lent a végállom-ás” – írja a 19. oldalon haikuban a fájdalmasan szép képe alá (mert később, amikor elsősorban saját kedvére fotózott, haikukat kezdett írni régebbi felvételeihez is). 

Szerelmese volt a tájnak. Azért is költözött el a fővárosból Helenbára, ahol kiélheti szenvedélyét. Persze, mást keres a tájban, mint egy átlagos turista, természetjáró. A vidámságot, a furcsaságokat kapja lencsevégre, s most, hogy már játszhat a színekkel, egy kicsit átrajzolja.

A híres emberek portréit sem „hivatalos” alkalmakkor készítette. Illetve egyik-másik alkalom hivatalos volt, de az ellesett pillanat nem. Valentyina Tyereskova (űrhajós, ha valaki már nem ismerhetné, sőt az első női űrhajós) szomorkás, merengő, révedező pillantása, Koncsol László befelé fordulása, Zs. Nagy Lajos (a méltatlanul elfeledett és élete utolsó éveit méltatlan körülmények közt leélő költő), Janiga József festőművész a kislányával, Katival.

És a nagy szerelem: a sport. A foci, a futás, később, a nyugdíjas években a nyugalmasabb sportág, a horgászás.