A jó gyerekek szanatóriuma

Dr. Andrej Argaláš, a szenci magánszanatórium létrehozója: „Mi inkább jutalmazunk, és kiváltságokat adományozunk”A szenci Gyógypedagógiai Magánszanatórium az egyetlen az országban, amely befogadja őket, mégsem úgy néz ki, mint a kezelhetetlen esetek gyűjtőhelye.

Igaz, úgy se, mint egy klasszikus gyermekotthon vagy javítóintézet. Rács csak egy helyen van: a volt kaszárnya raktárhelyiségének ablakán. Azt még a katonaság hagyta emlékbe, mert az alig két hónapja működő nevelőközpont a Szenc határában álló volt katonai objektumban rendezkedett be. A múlt idő nem egészen helytálló, mert a rendezkedés még tart, a folyosókon festővel, szerelővel találkozom, az épületben minden félkész állapotban leledzik.

Dr. Andrej Argaláš, az intézet létrehozója szerint tévednek azok, akik azt hiszik, hogy először mindent az utolsó szögig rendbe kell tenni, s amikor már az egész épület csillog, ragyog, beültetni a gyerekeket a készbe, és elkezdeni a nevelésüket. „Az első dolguk az lesz, hogy lerugdalják, összefirkálják a falakat. Nálunk a gyerekek is dolgoznak: segítenek a festőnek, és a meszes, festékes padlót tisztítják, mossák. Az izmaikban érzik, mennyi munkába kerül, amíg rendes külsőt kapnak a lerobbant helyiségek. Maguk fűrészelték az ágydeszkákat, szerelték össze az ágyukat. Megoldottuk a vandalizmust: a saját munkájukat nem teszik tönkre. Ha majd jönnek az új gyerekek, azoknak is jut munka. Nemsokára hozzálátunk a kovácsműhely építéséhez” – mondja Dr. Argaláš. A műhely berendezését az Első Lakás-Takarékpénztár által adományozott 50 ezer koronából vették. A takarékpénztár ezzel az adományával generációkat segít munkához, megélhetéshez: jobb, hasznosabb célra nem is adhatta volna a pénzét. A kovácsműhelyt abban az alagútszerűségben helyezik el, ahol a katonaság az ütegeket tartotta. Még három ilyen helyiség van, ott lesznek az ólak és az istállók. Disznókat, kecskéket, birkákat, teheneket, tyúkokat, lovakat fognak tartani. „Félben is tartottunk állatokat. A gyerekek minden utasítás nélkül, maguk osztották be úgy az idejüket, hogy a nyári vakáció alatt is folyton legyen valaki, aki gondoskodik az állatokról.”

Ismerős történet

A féli kastélyban működtetett nevelőintézet fájó pontja az intézet létrehozójának: „A rendszerváltás után magánintézetté alakítottuk át, és jól működött. Öt évig voltam az igazgatója. Aztán az oktatási minisztériumból jött egy értesítés, hogy kiiktatják az iskolahálózatból. A mai napig senki sem tudta elfogadható módon megindokolni ezt a döntést. A hálózatból való kiiktatásnak három oka lehet: a növendékek alacsony száma, az anyagi feltételek hiánya vagy az intézmény csekély társadalmi haszna. A féli magánintézet esetében egyik sem állt fenn. De ismét állami intézetté alakították ugyanabban az épületben, ugyanazokkal a gyerekekkel, de új vezetéssel. Az utóbbi sáfárkodása két év alatt odáig vezetett, hogy végül már semmi sem működött, a kastély is tönkrement, mert a növendékek, akikkel nem törődtek, mindent törtek-zúztak, megrongáltak. Erre aztán a vezetőket leváltották, új igazgatónőt neveztek ki, akinek kétévi kemény munkájába került, amíg rendet teremtett. Amikor végre ismét minden működött, egyik napról a másikra, minden indoklás nélkül őt is leváltották. Elmozdítása mögött egy sor vádaskodó, rágalmazó névtelen levél állt, mely a pedagógiai személyzeten belüli ellendrukkerek műve, akiknek nem tetszett a rendcsinálás. Az ellenőrzések ugyan kiderítették, hogy egyetlen vád sem felel meg a valóságnak, mégis mennie kellett. Az új igazgató csupán fél évig bírta ki. Az intézetben ismét eluralkodott a káosz, annyira, hogy a kerületi hivatal jobbnak látta megszüntetni. Mivel a kerületben nem volt több ilyen létesítmény, engedélyezték a magánintézet létrehozását. A féli kastély, amelyet időközben visszakapott a régi tulajdonosa, már nagyon rossz állapotban volt, ezért úgy döntöttünk, nem maradunk ott.”

Szőrösszívű bürokraták

Leginkább azt sajnálja Dr. Argaláš, hogy a megszüntetett féli intézet növendékeit szétszórták az ország különböző intézeteibe. Fel-ajánlotta ugyan, hogy valamennyit átveszi, a magánintézetben együtt lehetnének a gyerekek, mint annyi éven át. Mert ha nincs család, fontosak a kötődések, a régi barátságok – különösen ezeknél a nehezen oldódó, beteg gyerekeknél. Mert a legtöbbjük beteg, pszichésen sérült, agyi diszfunkciótól szenvedő. De ez az illetékeseket nem érdekelte. Az egyik fiú visszaszökött, nem érezte jól magát az új intézetben. Rendőröket küldtek utána, úgy vitték vissza.

„Ebből az intézetből sem lenne nehéz megszökni: sehol egy rács, bezárt ajtó” – mondom. „Ha lenne is, a gyerekek megtalálnák a módját, hogyan szökjenek ki, mert hihetetlenül találékonyak. De szökni csak az akar, aki be van zárva, ez a legtermészetesebb reakció a bezártságra. Ha valamelyik gyerek haza akar menni, szól, és mi felhívjuk a szüleit, ha pedig be akar menni a városba, kísérővel megteheti” – mondja dr. Argaláš.

Jarmila Hulová igazgatónő – ő az, akit Félben leváltottak, miután rendbe hozta az intézetet – megmutatja a helyiségeket. Az emeleti hálószobákban, ahol a kisebbek alszanak, zoknik száradnak a radiátorokon. „Ez a mindennapi esti foglalatosság, a zoknimosás, hogy a gyerekek megtanuljanak gondoskodni magukról” – magyarázza. A tantermekben épp folyik a tanítás. Az intézetnek jelenleg 42 növendéke van – csupa fiú. Az előírás szerint tíz neveltre két nevelő és egy tanító jut plusz a kisegítő személyzet: pszichológus, szociális dolgozó, szakács és a takarító. A nevelők és a tanítók speciális és gyógypedagógiát végeztek, vagy jelenleg tanulják. A személyzet nemzetiségi összetétele ugyanolyan, mint a növendékeké: szlovák, roma vagy magyar. „Csak olyan embert veszünk fel, aki tud bánni a gyerekekkel. Ez nagyon gyorsan kiderül: a gyerekek idegileg egykettőre kikészítik azt, aki alkalmatlan erre a munkára, úgyhogy az illető maga távozik, még a próbaidő letelte előtt. Az emberség, a türelem néha többet ér a speciális pedagógusi diplománál. Főleg türelemre van szükség, itt a kis lépések is nagy eredménynek számítanak. Nem akarhat a pedagógus géniuszt faragni a gyerekből, ha annak korlátozottak a képességei. De ezeknek a korlátoknak egy milliméternyi kitolása is sikert jelent, ösztönzést a következő milliméterhez” – mondja az igazgatónő.

Fő szabály a teli has

Az intézet anyagi hátterét firtatva megtudom, hogy ugyanúgy állami dotációból és csurranó-cseppenő támogatásokból gazdálkodnak, mint az állami gyermekotthonok, javítóintézetek. A különbség az, hogy itt nincsenek szigorú normák, csak rajtuk múlik, hogyan osztják be a pénzt. „Nálunk nincs étkezési norma, nincs megszabva, mint az állami intézetekben, hogy a gyerek pontosan hét deka húst és négy deka krumplit kaphat, hanem mindenki annyit eszik, amennyit akar. Nem hinné el, mennyit költünk az étkezésre. Csak kenyérből naponta negyven fogyott, mert a gyerekek az előző intézetekben megszokták, hogy tartalékolni kell, megtömni a zsebüket kenyérrel, hogy kibírják a következő étkezésig. Most, két hónap elteltével már nem fogy annyi, mert rájöttek, hogy nincs szükség tartalékra: ha két étkezés közben megéheznek, bemehetnek a konyhába, ott szabadon áll a kenyér, a vaj és a lekvár, amivel elverhetik az éhüket. Nálunk ez a fő szabály: a gyerekeknek jól kell lakniuk” – mondja Hulová asszony. Ezt a fő szabályt Dr. Argaláš az Egyesült Államokban leste el, ahol egy évet töltött egy gyermekotthonban. Ott látta azt is, hogy nincs szükség lakatokra, rácsos ajtókra, ablakokra. Nem mintha mindezt azelőtt nem tudta volna, de a rácsokkal teli, olykor ételmegvonással büntető állami nevelőintézetekben eltöltött hosszú évek után szüksége volt erre a megerősítésre, személyes tapasztalatra. Az amerikai kollégák pedig arról győződhetnének meg Szencen, hogy a gyerekekre nézve nem veszélyes, hanem kifejezetten személyiségfejlesztő hatású az állattartás, az USA egyes államainak gyermekotthonaiban ugyanis nem tarthatnak állatokat, a higiéniai szempontokra hivatkozó előírások nem engedélyezik. „Az egyik gyerekünknek, aki nagyon szerencsétlen körülmények közül került ide, minden vágya az volt, hogy lehessen egy kiskutyája. Megkapta, mert azt akarjuk, hogy ez a környezet a lehető legjobban hasonlítson a családi környezethez. Ha megadjuk neki, amire vágyik, cserébe mi is megkövetelhetünk tőle bizonyos dolgokat” – fejti ki Dr. Argaláš.

Különös büntetés

Az intézetben nincs büntetés. „Mi inkább jutalmazunk, kiváltságokat adományozunk. Ezeknek széles skálája van. Aki rendes, az például pénteken, szombaton hosszabb ideig fent maradhat, vagy délután maga szabja meg a programját, esetleg egyedül bemehet a városba. Ez a cél: hogy biztonságosan tudjon mozogni a világban, ha egyszer innen kikerül. Aki nem teljesít, nem részesül ezekben az előnyökben. Vannak intézetek, ahol büntetésből krumplit pucoltatnak, vagy felmosatnak a gyerekekkel. Aztán máskor, ha dolgozniuk kell, méltatlankodva kérdik: nem csináltam semmi rosszat, most miért büntetnek? Én fordítva csinálom: aki helytelenkedik, az nem dolgozhat. A kollégáim először kinevettek ezért. Nevetni szokott a delikvens is, eleinte vidáman üldögél, nézi, hogyan dolgoznak a többiek, de a végén már könyörög, hogy engedjem őt is dolgozni. Nem érdemled meg – mondom neki. A trükk az, hogy ilyenkor érdekes, kreativitást igénylő munkát kell adni a többi gyereknek” – árulja el Dr. Argaláš. A növendékek az intézet alapiskoláját látogatják, utána inas- vagy szakközépiskolába mehetnek. „De ha valaki a gimnáziumot választja, nincs akadálya. S ha utána azt mondaná, hogy egyetemre szeretne járni, gondoskodnánk arról, hogy nyugodtan tanulhasson. Boldogan spórolnánk, hogy parádésan megünnepeljük a promócióját. Azért, mert intézetben nőtt fel egy gyerek, még nem jelenti azt, hogy csak festő és mázoló lehet. Mert az állami intézetekben így van: az egyik csak lakatosokat, a másik kertészeket, a harmadik csak kőműveseket képez. Nálunk azok, akik az ötödik, hatodik évfolyamban fejezik be az alapiskolát, és ezért egyetlen inasiskola sem veheti fel őket, a gazdálkodó- és kovácsszakma közül választhatnak. A gazdálkodó egy év alatt megtanul állatokkal bánni, fát, növényt ültetni, kapálni, kaszálni, tehenet fejni, lovat nyergelni, és munkát vállalhat egy gazdaságban. A kovácsmesterséget főleg az ügyesebb roma gyerekek választják, a mesterük is roma, aki dénesdi (Dunajská Lužná) műhelyében csodálatos kovácsoltvas tárgyakat gyárt. Ha végeztek, a legügyesebbek még egy évig tökéletesíthetik tudásukat a mesterük műhelyében, nálunk pedig megtanulják, mi szükséges ahhoz, hogy vállalkozzanak, saját műhelyt nyissanak”. Itt is úgy lesz, mint Félben volt: az iskola befejezése után sem engedik el a növendék kezét, segítenek neki munkahelyet találni, és három hónapig még az intézetben lakhat. Ha minden rendben lesz, elköltözhet. „De ha valami baj éri, mindig visszajöhet hozzánk, nem kell a híd alatt aludnia, nálunk otthonra lel” – mondja Hulová asszony.

Szenc, a gavallér város

Az előítéletek szülte berzenkedés, félelem általában azt eredményezi, hogy a települések ódzkodnak az ilyen intézetektől, nem szívesen fogadják be őket. Dr. Argaláš nem kis ellenállásra számított, amikor a város tulajdonába került katonai objektum bérbevételének engedélyezéséért folyamodott, és nem győzött csodálkozni, amikor ennek épp az ellenkezőjével találkozott. Nemcsak az elöljáró, a polgármester és a helyettese tette magáévá a szanatórium ügyét, hanem az egész képviselő-testület: egyhangúan megszavazták, hogy az objektum felújítása ellenében jelképes összegért, 1 koronáért használhatják az épületet. „Értelmes, nagylelkű emberrel találkozni ritkán adatik meg, Szencen pedig egész testületnyi remek emberrel találkoztam. Olyan gavallérok voltak, hogy még ma is ámulok. És egyre több barátunk van: önzetlen, kitűnő emberek, akik minden ellenszolgáltatás nélkül, csak egy köszönömért lótnak-futnak, intézkednek a gyerekeink érdekében – mint Szabó Rezső pozsonyi jogász –, vagy pénzadománnyal támogatnak – mint az Első Lakás-Takarékpénztár. Ők mind megelőlegezték számunkra a bizalmukat. Remélem, hamarosan meggyőződhetnek róla, hogy érdemes volt.”