A jó gazda tiszteli a földet

Demeš úr tizenegy éve vásárolta meg a második világháború után pusztulásnak indult birtokot, és azóta szó szerint tejjel-mézzel folyó Kánaánná varázsolta. Agrármérnök lévén – ma az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének budapesti hivatalában dolgozik – volt fogalma a növénytermesztés és állattenyésztés mikéntjéről, de ő azt mondja, inkább arra hagyatkozott, amit még a nagyapjától tanult. „A pogrányi nagyapám ismert juhtenyésztő, földbirtokos volt, azt hiszem, tőle örököltem a teremészet szeretetét és tiszteletét. Mert a jó gazda tiszteli a földet, és úgy műveli meg, hogy nem csak magára, hanem a következő generációkra is gondol” – mondja, miközben végigvezet a birtokon.

Apáról fiúra öröklődő tudás

„Gyerekként ide jártunk a nagyapámmal gabonát őröltetni. Abban az időben még harminchat vízimalom működött a Zsitva völgyében, de a múlt rendszerben mindet bezáratták, mert jól tudták, hogy akinél a kenyér, annál a hatalom. Később raktárak voltak itt, mindenhol burjánzott a gaz, de én a lelki szememmel mindig azt a takaros birtokot láttam, mint amilyen gyerekkoromban volt. Tudtam, hogy másként nem óvhatom meg a beépítés elől, csak ha az enyém lesz. Ezért 1997-ben megvásároltam Mašekék unokáitól, és azóta itt élek a családommal.”

A birtokot szó szerint ki kellett kaparni a szemétből, de ma már újra olyan, mintha mindig gondos kezek művelték volna. A kapuban barátságos kutya fogad, pár lépésnyire kíváncsi csacsi nyerít ránk köszöntésül, a karámban birkák bégetnek. „Az volt a filozófiánk, hogy minden legyen itt, ami régen egy öneltartó gazdaságban megvolt. Az árterületeken felújítottuk a tíz hektárnyi rétet, ott kaszáljuk az állatoknak a szénát, tíz hektárnyi termőföldön termesztjük a haszonnövényeket, az öt hektáros gazdasági udvarban vannak az istállók, a lakóépületek, a Zsitva mellett a malom, valamint a gyümölcsöskert. Próbálunk mindent újra úgy beosztani, hogy a föld, a növények, az állatok, az emberi tevékenység egyensúlyban legyenek. Régen is abból indultak ki a gazdák, menynyi haszonállatot bír a föld eltartani, így jött ki nekünk a húsz darab rackajuh, húsz kecske, három ló, két szamár és két-három mangalica. Ami a földben megterem, azt vissza is adjuk a földnek, semmilyen vegyi anyagot nem használunk, és csodák csodája: a fák mégis teremnek, és a kártevőkkel sincs több gondunk, mint másnak.

Göndör a gyapja, csavaros a szarva

Azt, ahogy Demešék gazdálkodnak, nem lehet egyetemen megtanulni, az apáról fiúra öröklődő évszázados tudás kérdése. Akik most próbálkoznak vele, azoknak azért van nehéz dolguk, mert a szocializmus negyven éve alatt egy generáció kimaradt, és sok mindent szinte újra fel kell fedezniük. De Demeš úr azt mondja, aki alázattal közelít a természethez és odafigyel az apró jeleire, azt a természet megtanítja. „Ez itt nem juhtenyésztés, gabonatermesztés vagy mézkészítés, egyszerűen csak gazdálkodás. A méheket sem csak a mézért tartjuk, hanem azért, hogy beporozzák a fákat, növényeket, mint ahogy a régi gyümölcsfajtákhoz sem nosztalgiából ragaszkodunk, hanem azért, mert itt beváltak.”

Közben a karámba érkezünk, ahol a felnőtt kosok és anyajuhok mellett már most született kisbárányok is ugrándoznak. Demeš úr hagyománytiszteletből döntött az őshonos magyar fajta, a rackajuh mellett, amelyet hosszú fürtös gyapjáról, nemes formájú fejéről és V alakban álló, pödrött szarváról lehet felismerni. Az állomány alapját a bajmóci állatkertből hozta, most azért tenyészt fekete juhokat, mert ott csak olyanok voltak. Mint mondja, a fekete szőrű állat szívósabb, ellenállóbb is a fehérnél. „A racka adta valamennyi, ezen a környéken tenyésztett juhfajta genetikai alapját, csak a Monarchia széthullása után Szlovákiában méltatlan módon megfeledkeztek róla. Pedig erős, nagyszerű tulajdonsággal rendelkező fajta, a húsa is kitűnő. A holland és svájci gazdák már kezdik újra felfedezni, de itt Szlovákiában valószínűleg megvárják a juhtenyésztők, míg nyugaton újra feltalálják nekik azt, amit az őseik már tudtak.”

A bárányok békésen tűrik a fotózást, még az egynapos barikának sincs ellenvetése. Mint megtudjuk, egy anyának általában egy kicsinye születik, és a bárányok világrajövetelének ideje éppen a húsvét előtti időszak – ezért kerül tőlünk nyugatabbra sok család asztalára az ünnepen zsenge bárányhús. Nálunk, egyrészt a nem épp alacsony ára miatt, másrészt azért, mert nem mindig hozzáférhető, kevés bárányhús fogy, évente alig negyed kiló jut egy lakosra, míg az uniós átlag három kiló. A szlovákiai tenyésztők többsége az olasz piacra exportál, idén mintegy százezer bárányt szállítottak olasz vágóhidakra és kb. tízezer maradt itthon, mert nem érte el a kellő súlyt. Leginkább a 8-16 kilogramm közötti bárányok iránt van kereslet, de a korai húsvét miatt a később született állatok lemaradtak, őket már csak itthon adják el – ha lesz kinek.

Amit itt termesztettek, itt is ették meg

Demešék nem szállítanak vágóhídra, a felnevelt és levágott állatok húsát ők fogyasztják el, vagy a barátoknak, rokonoknak ajándékozzák. A rackák fekete gyapját nemezkészítőknek adják el – keresett árucikk, mert a festett fehér gyapjúval ellentétben színtartó. „Járnak ide kirándulni iskolás, óvodás csoportok, és sokszor megkérdezik tőlem, nem sajnálom-e levágni a báránykát. Azt szoktam mondani nekik, hogy a természetben ez a dolgok rendje, és amilyen szeretettel nevelem az állatot, olyan szeretettel veszem el az életét is. Ez nem mészárlás, mert csak annyit vágok le, amenynyire szükségem van, és mindig nevelek helyette újat” – magyarázza Demeš úr már útban a malom felé.

Az ötvenes években a fináncok lőtték szét a rostákat, azóta nem őrölnek az egykor egész Verebély környékét ellátó malomban, de ami megmaradt belőle, azt Demešék szépen helyrehozták. Őrölni már nem fognak benne, a földszinten pihenőhelyet rendeztek be a látogatóknak, az emeleten pedig tantermet és műtermet alakítottak ki. „Régen azt, ami ezen a környéken megtermett, itt dolgozták fel és itt is fogyasztották el. Ma elviszik az ötven kilométerre lévő malomba, onnan újabb száz kilométernyire egy csomagolóüzembe, majd az ország túlsó végén adják el, mi pedig csodálkozunk, hogy minden tele van tartósítószerrel. Pedig nem kellene mást, sem többet tudnunk, mint amit már a dédapáink is tudtak, elég lenne egy kicsit hátratekintenünk, mielőtt tervezni kezdünk” – mondja a házigazda, már méhviaszból készült gyertyákat és fűzfavesszőből font kosarakat mutatva. Természetesen a fűzfavessző is hazai – hajdanán ez sem hiányzott egyik gazdaudvarból sem. Meg aztán az idelátogató gyerekek is élvezik, ha betekintést nyerhetnek a régi mesterségekbe.

Ajándék állat a rászorulóknak

A malomtól a mangalicák felé vesszük az irányt, a ház mögött két megtermett disznó dagonyázik a sárban. Az egyiket a hétvégén vágják le. A gazda azt mondja, kitűnő a húsa, nem annyira koleszterindús a zsírja, és az sem utolsó szempont, hogy a csalántól kezdve a hullott gyümölcsön át a konyhai maradékig mindent megeszik. „A méhviasszal kevert zsírját gyümölcsfák oltásánál használom – ez csak az egyik apró bizonyítéka annak, hogy a természetben minden megtalálható, csak tudnunk kell, hol keressük. A régi gazdák ezt mind tudták – zootechnikusok, agronómusok, gépészek, állatorvosok, építészek voltak egy személyben. Az itteni disznóólakat 1931-ben építették vályogból, akácfadeszkából van az ajtajuk, és még mindig állnak. Kíváncsi vagyok, hány, az utóbbi években hirtelen emelt szövetkezeti istállóról mondható el ugyanez. Én a birkák aklát is falubeli idős gazdákkal építettem, nem tudták megmondani, miért kell annak a gerendának olyan vastagnak lennie, és mennyi széna fog elférni a padláson, de megcsinálták, mert a kezükben van a dolog. Tulajdonképpen én sem törekszem másra, mint hogy sok tanulással valamikor eljussak arra a szintre, ahol a nagyapám iskolák nélkül volt” – mondja búcsúzóul Michal Demeš, aki amellett, hogy saját birtokát műveli, azokra is gondol, akik bár szívesen gazdálkodnának, még annyi pénzük sincs, hogy egy malacot vagy kecskét megvegyenek.

A harmincöt országban működő, amerikai Heifer Alapítvány szlovákiai kuratóriumának tagjaként segíti a hozzájuk forduló vidéki családokat abban, hogy megteremtsék a megélhetésük alapjait. „Mi nem pénzt adunk a rászorulóknak, hanem haszonállatot, szakmai tanácsot, takarmányt, és megtanítjuk őket arra, hogyan tudják a családjukat a kétkezi munkájukkal eltartani. A felelősség az övék, és azt is tudatosítaniuk kell, hogy ez olyan ajándék, amelyet tovább kell adniuk. Ha megellik az állat, a kisbárányt, malacot vagy kecskegidát más szükséget szenvedő családnak adják. Nem csak önfenntartásra, de környezetvédelemre és kölcsönös segítségnyújtásra is nevelünk. Ez sokkal több, mint bármilyen szociális segély” – foglalja össze az alapítvány tevékenységének lényegét Michal Demeš. Szlovákiában főleg Gömörben, Nagykürtös vidékén vannak támogatottjaik – olyan emberek, akik a bányák, ipari üzemek tönkremenetele után ugyan kényszerből, de mégis visszatértek ahhoz, amit egykor a felmenőik műveltek. És lassan talán nem csak értelmét, hasznát látják, hanem kedvüket is lelik benne – mint azok a régi gazdák, akikről az a mondás járta, hogy a szemük hizlalta a jószágot.

Őshonos magyar fajta

A rackajuhot a legrégebbi háziasított állatok között tartják számon. Eredeti származási helye a kis-ázsiai sztyeppék vidéke, angol régészek találtak a Tigris és Zab folyó torkolatánál Krisztus előtt 10 000-ből származó rackamaradványokat. A sumérok táblaképeken ábrázolták a rackát – az állat teljesen azonos a ma élő fajtával, amely szinte kizárólag a magyarok által lakott területeken fordul elő. Feltételezhető, hogy a Kárpát-medencébe Attila hadai hozták be, mert olyan legelőkön is megél, ahol más állat elpusztulna. A juh a vándoréletet folytató magyarok számára élő húskonzerv és tejtermelő állat volt, de ruháik készítésénél a gyapját és a bőrét is felhasználták – bundát, subát, takarókat készítettek belőle. Jurtáikat szintén a racka gyapjából készített nemezből varrták birkabélből készült fonállal. A régi Magyarországon a 18. századig főleg a rackajuh két fajtáját tenyésztették: az Alföldön a pödrött szarvút, Erdélyben pedig az enyhén hajlott szarvú cigáját. A Felvidéken és a Tátra alatt a rackát csak magyar báránynak hívták. A 18. században következett be a nagy fajtaváltás, akkor hozták be a merinónyájakat, és a tenyésztők a legfőbb szempontnak a gyapjúhozam növelését tartották. A rackajuh tenyésztése a Hortobágyon és a Nagykunságon maradt fönn a legtovább, a mai napig itt található a magyar racka génállománya.