A haza csakis alázattal szerethető

Mécs hónapokkal a megszületésem előtt, fiatal premontrei papként került Nagykaposra. A szüleim összebarátkoztak vele, s felkérték, legyen a születendő gyermekük keresztapja. Rengeteg kedves emléket őrzök róla.

Úgy tudom, nagyon korán elkerült Nagykaposról.

Tízéves koromig a helyi katolikus iskolában tanultam, majd Szepesszombaton jártam az elemi iskola ötödik osztályába, hogy megtanuljak németül. Ezután kerültem a késmárki német gimnáziumba. Késmárk igazi békebeli diákváros volt, zömmel német anyanyelvű polgárokkal. A bécsi döntés évében érettségiztem volna, ám előtte hazautaztam Nagykaposra, mert a saját szememmel akartam látni, ahogy a magyar csapatok bevonulnak a szülővárosomba. Aztán pedig egyszerűen nem tudtam visszamenni Késmárkra, hisz időközben egy új állam polgára lettem. ĺgy kénytelen voltam 1939 júniusában Ungváron leérettségizni.

Hogyan fogadták az itteniek, hogy újra Magyarországhoz csatolták a régiót?

Nem ismertem olyan felvidéki magyar embert, aki ne vette volna ezt természetes dolognak. A katonák bevonulása diadalmenet volt. A lakosok pedig úgy érezték, viszszaállt az eredeti, számukra is természetes állapot.

Az érettségi után hol folytatta a tanulmányait?

Budapesten 1939 szeptemberében közgazdaság-tudományt kezdtem tanulni. Pár héttel később kitört a II. világháború. Mint egyetemistának nem kellett bevonulnom, így 1944 májusában doktoráltam. Ekkor Budapesten már gyakoriak voltak a bombariadók. Az ostromot egy Múzeum utcai ház pincéjében éltem túl. 1945. január 20-án gyönyörű téli idő volt. A társaimmal együtt kimentünk a ház elé romokat takarítani. A szomszédos Múzeum kertben ott feküdtek a halottak, temetetlenül. Egyszer csak orosz katonák jöttek, akik nagyon megdicsértek minket, majd felajánlották, elkísérnek bennünket egy helyre, ahol olyan papírokat kapunk, amelyekkel szabadon járhatunk a városban. Ők azonban a gödöllői gyűjtőhelyre vittek, embertelen körülmények közé. Egy orosz tiszt minden reggel elmondta, tiszti becsületszavát adja, hogy ez csak ideiglenes állapot, és másnap már mindannyian otthon leszünk. Közben a tábor körül a katonák építették a szögesdrót kerítést... Aztán Ceglédbercelen át marhavagonokkal Dél-Erdélybe szállítottak minket. Egy hatalmas elosztótáborba kerültem Foksániba, ahonnan elképesztő szerencsével sikerült megszöknöm. Az egyik nap egyszerűen kisétáltam a kapun, és gyalogszerrel nekiindultam a Kárpátoknak. Egy hét múlva érkeztem meg Kovásznára, ahol az ottani magyar jegyzőtől kaptam hamis papírokat. Innen Budapestre mentem, ahol 1946 márciusában a külügyminisztériumban találtam munkát. Később Jócsik Lajos kormánybiztos titkára lettem. A kitelepítések idején a pozsonyi állomáshelyemen dolgoztam. Időközben Magyarországon változott a politikai helyzet, a hatalmat a kommunisták szerezték meg. Amikor a külképviseleteken megkezdődtek a személycserék, 1947 novemberében „ideiglenesen” Párizsba utaztam. Ezzel kezdődött meg a több évtizedes nyugat-európai emigrációm.

Mivel foglalkozott Párizsban?

Fél évig nagyon nehéz körülmények közt éltem. Aztán sikerült tanulmányaimat folytatni, nemzetközi jogot hallgattam a Sorbonne-on. Később ösztöndíjasként Bruges-be kerültem, az Európa Tanács által létesített Európa Kollégiumba. Egy év múlva visszamentem Párizsba, ahol azt hallottam, hogy Münchenben új magyar rádióállomás indul, a Szabad Európa rádió. Az egyik amerikai szervező táviratozott, beszélni szeretne velem. A férfival egy szállodában találkoztam, aki ott helyben alkalmazott. 1951 nyarán lettem a rádió munkatársa. Megjegyzem, akkoriban olyan szegény voltam, hogy a találkozóra a barátomtól kölcsönkapott ruhában tudtam csak elmenni.

Mikor költözött át Münchenbe?

Még abban az évben, augusztusban. Először a hírszerkesztőségben kaptam munkát. Mindenki irigyelt, hogy ilyen fontos pozícióban dolgozom.

Az előző évek nélkülözései után a rádióban végzett munka anyagi elismeréssel is járt?

Ez már biztos megélhetés volt, de semmi rendkívüli. Az amerikaiak a romba dőlt Münchenben lakásról is gondoskodtak számunkra. Kezdetben 180 dollárt kerestem. Minden bizonytalan volt, a jövőről nem tudtunk semmit. Később a helyzet konszolidálódott, s én Ambrus Márton néven politikai szakkommentátor lettem.

Miért pont az Ambrus Márton nevet választotta?

Felajánlották, hogy döntsem el, saját nevemen akarok-e szerepelni a rádióban, vagy felveszek egy olyan fiktív nevet, amelyet aztán következetesen használok. A nagyszőlősi nagyapámat Skultéty Ambrusnak hívták, s akkor született meg Marci fiam. ĺgy lettem Ambrus Márton. Húsz éven keresztül ezen a néven ismerhettek a hallgatóim. 1982-ben saját kérésemre távoztam a rádiótól. Akkoriban úgy gondoltam, hogy a napjaimat az Adria partján lévő nyaralómban töltöm majd, ám közbejött a rendszerváltás. Egy nyugati barátom azt kérdezte tőlem 1986-ban, tudnék-e Magyarországon élni. „Élni nem tudnék, de német útlevéllel bármikor szívesen hazalátogatok” – válaszoltam. Három év múlva azt mondtam neki: „Látod, én már csak Magyarországon tudok élni!”Hogyan élte meg a magyarországi rendszerváltást?int olyan sokan mások, telve idealizmussal. Én nem a nyugatiak elvárásaival jöttem haza. Milliószor feltettem magamnak a kérdést – az emberi gyarlóságok láttán – vajon milyen ember lennék, ha itt maradtam volna? Nem akarok bírája lenni azoknak, akik ennek a szellemi és erkölcsi satnyulásnak az áldozataivá váltak. Az azonban már más kérdés, hogy az ilyen emberekkel képes vagyok-e együttműködni.

Ha az elmúlt 16 év történéseit nézzük, Kelet-Európa előbbre tart annál, mint ami elvárható volt a rendszerváltáskor?

Az elvárasaimhoz viszonyítva a régió sokkal kevesebbet ért el, mint amit elérhetett volna. Egyszer a szatmárnémeti előadásom kapcsán jelent meg egy cikk a helyi újságban ezzel a címmel: „A demokráciához demokraták kellenek”. Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy a mi demokráciánk keretében tevékenykedő emberek vajon igazi demokraták-e? Az önkormányzatokban gyakran a kéz kezet mos elve érvényesül. Nem a közjó keresése a cél, hanem az anyagi haszonszerzés. Amikor a Budapesti lakásomba megyek, azt látom, hogy a lépcsőház romos, a kapualj elhanyagolt, ám a bérlemények gyönyörűek. Nehéz dolog tudatosítani az emberekben, hogy a lépcsőház is az övék, a ház előtti járda, az utca, a város, sőt az egész ország is!